Biztosan te is ismersz egy mentazöld egyszarvút, aki mindig csupa élet és vidámság, egyedül újévkor szállja meg valami szokatlan búskomor hangulat. Hogy miért? Ha kíváncsi vagy, most elmeséli.
Az újévi buliban találkoztam vele először.
Rettenetesen hideg este volt, egészen átfagytam mire a városházáig átsétáltam, pedig mindössze tíz percre lehetett a szállásomtól. A főtér felett fényesen ragyogtak a csillagok, bár még hét óra se múlt. Körülöttem a kis utcákból pónik igyekeztek az ünnepség helyszíne felé kisebb-nagyobb csoportokba verődve, halkan nevetgélve; hangjukat elnyelte a sok hó, alakjuk csak fekete sziluett a holdfénytől ragyogó fehér háttér előtt. Lassan lépdeltem fel a lépcsőkön, tartottam tőle hogy csúsznak, de a szervezők rutinosan felhintették a környéket homokkal és forgáccsal az ilyen fajta baleseteket megelőzendő. A kapu előtt nagyokat dobbantva levertem a lábaimról a rájuk tapadt havat, és beléptem.
A bejárat a nagyterembe nyílt, odabentről rögtön kellemes meleg, fahéjas illat, halk zene és andalító zsibongás áradt felém. A hatalmas helyiség szinte a plafonig fel volt díszítve tarka léggömbökkel és szerpentinekkel, az erkélyt tartó oszlopok közé kifeszített zsinórokon lampionok függtek meleg fényt szórva alá, a keskeny, csúcsos ablakokon ünnepi függönyök. Rengeteg vendég volt, hiszen kicsit késve érkeztem, középen éppen egy híres csoporttánc helyi variációját lejtették, kisebb baráti társaságok beszélgettek jobbra az asztaloknál, illetve a fal mellett felállított pultok köré tömörülve. Baloldalt egy emelvényen üres pulpitus – bíztam benne, hogy a megnyitó beszédet lekésem –, emellett játszott a zenekar.
Csak pár percet álldogáltam még nézelődve, amikor egy ismerős hang ütötte meg fülemet.
– Na végre hogy méltóztattál megérkezni, fiacskám! – Egy földbarna kanca tartott felém a tömegen átvágva, hangja mélyebben búgott, mint emlékeztem rá. – Egy órája itt szobrozok már azt várva, mikor jöttök.
– Remélem hagytál másnak is puncsot – vigyorogtam rá messziről.
Elindultam felé, félúton találkoztunk, egy pillanatig mosolyogva méregettük egymást. Semmit sem változott az alatt az egy év alatt, amióta nem láttam, csak ha lehet, még izmosabb lett. Mikor megölelt, egyáltalán nem óvatoskodott – hallottam a csontjaimat ropogni –, kedvesen meglapogatta a hátamat, hogy csak úgy döngött.
– Hiányoztál, öreglány – nyögtem, mikor újra levegőt kaptam.
– Mesélj már valamit, mi van veled? – kérdezte barátságosan.
– Áh, rólam még ráérünk beszélni! A bátyád üzeni, hogy megszületett az unokahúgod. Nem fogod kitalálni, kis pegazus lett!
– Mikor jártál otthon? – ugrott nekem a döbbenettől elakadó hangon.
– Már vagy két hónapja. Nagyon várják hogy arrafelé fordítsd a szekeret.
– Tyű, unokahúgom, mi? Jó szagú széna, de szerettem volna ott lenni, de hát tudod hogy van az a mi fajtánkkal.
– Nekem nem kell magyarázkodj.
– Legszívesebben most rögtön itt hagynék mindent, ha tehetném, de tavasznál előbb nem megy. Megígértem a vén Tednek is hogy elviszem neki a szerszámokat, mihelyt megint járhatóak lesznek az utak.
– Hát él még az öreg Ted? Ezer éve nem láttam.
– Hogyne élne, nagyon is vígan, csak egyre süketebb. Emlékszel, mindig arra panaszkodott, hogy az új szomszédja kutyáitól egy szemhunyásnyit sem alszik, na most már ilyen gondja sincs. Tele van a kocsim a rendelt cuccaival, húzni is alig bírom. Remélem nem rozsdásodnak meg ebben az időben.
– Te nem bírod húzni? Látom, csúcsformában vagy!
– Kössz, hát igyekszem. Te is jól nézel ki. – Egy pillanatra úgy tűnt, mintha elpirult volna, de egész biztosan csak a szemem káprázott. – Jut eszembe, nem láttad a dagit? Ha idén se jön el, tepertőt sütök belőle!
– Nem figyeltem, de te is tudod milyen, folyton a fellegekben jár – tódítottam nevetve.
– Az már szent igaz! – hahotázott ő is.
Ebben a pillanatban egy hideg fuvallat társaságában belépett az ajtón a legkövérebb pegazus, akit valaha csak ismertem. Sárga szőréhez illő vajszínű bundakabátot viselt, orrán apró szemüveg, nyakában akkora aranylánc lógott, ami alatt egy kisebb póni összerogyott volna.
– Na, az emlegetett szamár… – vigyorogtam rá.
– Purse! – bömbölte partnerem cseppet sem nőiesen.
– Cart! Nuts! Barátaim! – kiáltotta Purse, és rengő hassal megindult felénk. Mindhárman összeölelkeztünk, mint a régi szép időkben.
– Te kövér disznó, már megint híztál? – kérdezte tőle vidáman Cart. – Még pár kiló és gondjaid lesznek a felszállással!
Ez persze vicc volt, a pegazusok sokkal inkább a saját speciális varázserejükkel emelkedtek a magasba, mint a szárnyaik segítségével. Purse persze kedvelte a jó humort.
– Ne is mondd, így is amerre csak repülök, azt hiszik hogy napfogyatkozás van!
Egy darabig nevetve álltunk körben, nem tudtuk miről is meséljünk hirtelen egymásnak, hiszen olyan régen voltunk így együtt. „A három dodge city-i kereskedő, akik megveszik a világot!" – ezek voltunk mi fiatalon, azóta szétfújt minket az élet szele Equestria különböző csücskeibe. Cart a ház méretű szekerét roskadásig pakolva Manehatten és Appleloosa között ingázott évről évre, Purse Cloudsdale-től Los Pegasusig intézte a szállítmányozást, én pedig a Baltimare – Vanhoover tengelyen csaptam le minden lehetséges jó üzletre. Évente egyszer vagy kétszer futottunk így össze Ponyville-ben, ahol útjaink kereszteződtek.
Leghamarabb – jellemző módon – Cart jutott szóhoz.
– Na gyertek már, amíg henyéltetek, megtaláltam az asztalunkat.
Így, hogy későn érkeztünk, hiába kerestünk volna ülőhelyet magunknak, ezért igencsak örültünk házigazdáink kedvességének. A sarokban az egyik fehér abrosszal terített asztalon kis tábla állt, „FOGLALT! – Cart kisasszony, valamint Purse és Honeynut urak részére” felirattal.
– Nézd már, „kisasszony”! – röhögött Purse, csak úgy rezgett méretes tokája. – Hány száz éve voltál utoljára kicsi?
– A helyedben kérnék egy erősebb széket, Hordóhas úr.
Miközben leültünk, körülöttünk a többi vendég érdeklődve figyelt minket, hogy vajon mivel érdemeltük ki az asztalfoglalást. Nem volt ebben semmi titok, csak a jó pónikat kellett ismerni, becsületesen kereskedni, és nagy ívben tenni arra az ősi mondásra, miszerint az üzletben nem lenne barátság.
Az asztalok között egy rózsaszín pónilány ugrándozott fel és alá bakkecske módjára mind a négy lábával egyszerre, és amerre csak járt, mindenkit lehengerelt vidámságával, meg azzal, hogy jó házigazdaként mindenkit névről ismert, az összes meghívotthoz tudott szólni egy – két kedves szót. Pillanatok alatt felfedezett minket, és felénk szökellt, még a szeme is mosolygott.
– Hölgyem, uraim! De örülök hogy végre megint együtt láthatlak mindhármótokat! Már féltem, hogy nem jöttök el.
– Egész Equestriában nincs még egy ilyen csodás újévi buli, mint a tied, Pinkie. Semmi pénzért nem hagynánk ki – mondtam őszintén. Vidáman bólintott, mintha csak ezt a választ várta volna, és pajkosan megbökte a vállam.
– Te hízelgő! Bezzeg Purse úr tavaly se volt itt, pedig mekkora tortát sütöttünk csak neki!
– Azért valahogy megettük – kottyantotta közbe Cart.
– Tortát? Nekem? Jaj Pinkie, remélem nem bántottalak meg, esküszöm ezentúl minden évben eljövök!
– Ne viccelj, tudom hogy neked első a munka. De most lazítsatok, érezzétek jól magatokat, értem? – A pink póni színlelt komolyságán nem lehetett nem nevetni.
– Igenis! – kiáltottuk utána majdnem egyszerre, ahogy elügetett.
– Emlékeztek, az egyik első Dodge City-n kívüli megrendelőnk Cake úr volt, akinél Pinkie is lakik. – Egy pillanatra elvesztem az emlékeim között. – Na persze akkor még fogalmunk sem volt erről az egész balhéról a Harmónia Elemeivel.
– Imádom a csajt – szólalt meg egy röpke szünet után Purse. – Mennyivel is lehetek öregebb nála?
– Laza tíz évvel legalább. Verd ki a fejedből – válaszolt Cart.
– Ugyan, a szerelem mindent legyőz!
– Milyen szerelem, félévente egyszer ha látod.
– Nem szeretném, hogy örökké így legyen. Jut eszembe, te hogy állsz a boltoddal, Nuts?
– Tudod, azt tervezem, még vagy két év, és megvehetem – feleltem a homlokom ráncolva. – Akkor végre felhagyok ezzel az örökös vándorlással, a gyökértelenséggel. Eléggé meguntam már, hogy az összes cuccom elfér egy kofferban, és az egyetlen hely, ahova hazamehetnék, egy vacak kordé, amit úgy húzok magammal mint csiga a házát.
– Senki nincs aki vacsorával várna…
– Senki sem aggódik érted, akit szerethetnél.
– A kutya se hugyozná le a sírunkat ha egyszer elpatkolnánk.
– Jól van gyerekek, elég a sopánkodásból – szakította félbe a gondolatmenetünket Cart. – Még a végén megsajnállak titeket, pedig én tudom a legjobban, hogy egyikőnk sem itt tartana, ha nem lenne ezer barátunk.
– Igen, és pont ez az érem másik oldala – helyeseltem. – Ha úgy vesszük, túl sok családunk is van, túl távol egymástól. Nagyon félek tőle, mi lesz ha egyszer tényleg lehorgonyzok. Ott van például Weed bácsi, akit rövid úton megmérgezne a friss levegő, ha egyszer elkésnék a pipadohány szállítmányával. Vagy Berry nagyi, aki mindig úgy kezelt, mintha a saját fia volnék, és mikor elmegyek tőle, egy fél kazal szénát a kocsimra kötöz „egyél te gyerök, olyan sovány vagy” felkiáltással…
– Buta vagy, azt hiszed, nem az öregek örülnének a legjobban, ha hallanák hogy megállapodtál? – vágott közbe Cart halkan.
– Ejnye, hogy nekünk sincs vidámabb témánk, amikor együtt vagyunk – szólt pegazus barátom merengve. – De az év vége jó időpont, hogy számot vessünk arról, amink van, és olyan fogadalmat tegyünk a jövőre, ami segít elérnünk azt, ami hiányzik.
Cartra sandítottam, és láttam hogy ő sem tudja visszatartani a nevetést. Egyszerre robbant ki belőlünk, felszabadultan kacagtunk, vinnyogtunk, a hasunkat fogtuk, majd leestünk a székről.
– Minek örültök, kretének? – Purse csak nézett minket értetlen félmosollyal, biztos volt benne hogy rajta röhögünk, de mégis kicsit büszke volt viccére.
– Az… az arcod… – nyerítettem levegő után kapkodva.
– Az a pátosz! Te… miért nem mentél papnak! – hörgött Cart, vihogása lassan de biztosan köhögésre váltott, majdnem megfulladt.
– Légyszíves! – intettem a szomszéd asztalnál forgolódó egyszarvú hostessnek, aki különböző italokat hordozott körbe. Felénk fordította tálcáját, én pedig lelevitáltam róla három pohár világosabb színű nedűt, amit almabornak sejtettem.
– Találkoztál ismerősökkel, amíg ránk vártál? – kérdeztem Cartot, mikor kicsit lecsillapodtak a kedélyek. A helyi hírességeken kívül nagyjából egy maroknyi kereskedőt és gazdát ismertünk a városban, körülöttünk a tömeg főként idegenekből állt.
– Hmm nézzük csak – hümmögött. – Ott van például Davenport úr. Még most is sajog a hátam, ha belegondolok, hány szófát hoztam már neki.
Fejével a táncolók felé intett. Davenport – egy öltönyös, barna szőrű föld póni – a Tollak és Szófák tulajdonosa volt, lassú táncot lejtett egy kancával, rá se hederítve a körülöttük lévőkre.
Cart tovább nézelődött, mígnem hirtelen felderült az arca, és könyökével úgy oldalba bökött, hogy majdnem kiköptem az italom.
– Figyeld azt a pofát! – mutatott patájával a terem távolabbi vége felé, ahol a vendégek pónifarok kitűzőset játszottak. – Minek kötik be a szemét?
A műfarkat most egy szürke, arany sörényű, szörnyen bandzsító pegazus fogta a szájába, majd a többiek kendővel takarták be a szemeit, és úgy megforgatták, hogy én is beleszédültem. Ennek ellenére kicsit tántorogva bár, de mintha csak mágnes vonzotta volna, pont a megfelelő helyre sikerült szúrnia a rajzolt póni hátsóján, amit a körülötte állók hangos éljenzéssel és lábdobogással jutalmaztak.
– Ügyes! – szaladt ki a számon.
– Nézzétek, megjöttek a földművesek – intett Purse a bejárat felé, ahol ebben a pillanatban lépett be két jövevény vastag kabátban, kapucnival a fejükön, a hideg ellen rongyokba tekert lábaikon gumicsizma.
– Hülye vagy, ezek az Apple testvérek – hurrogta le Cart. – Megnéznélek téged, ahogy ebben a hidegben elsétálsz a farmjukról idáig.
– Á, félúton megfagynék. Ronda egy hópóni lenne belőlem!
Purse szemüvegét igazgatta az orrán. Nekünk mindig azt állította, hogy csak a divat miatt viseli – „buknak rá a kancák!" –, de igazából azt gyanítottuk, a sok késő éjszakába nyúló pénzszámolgatástól romlott meg a látása.
– Szent szalma, az ott Applejack? – mutatott a kisebbik alakra, aki kabátját levévén sárga sörényét rendezgette. – Takaros kanca lett belőle, amióta nem láttam, remélem elcsíphetem később egy táncra.
– Nem veszünk össze, én addig a bátyját szuggerálom, hátha felkér – motyogta Cart.
– Az almáról jut eszembe – fordult felém Purse kicsit később. – Nem találod ki, ki vette meg a Millstone szőlőt!
– De tekervényes észjárásod van, ha az almáról ez jut az eszedbe… Tényleg nem találom ki.
– Régi haverjaid, a Barrel család! – szélesen vigyorgott és a szemöldökét vonogatta, amíg lassan megszületett a kapcsolat az agyamban.
– Ó… És… Csak nem…?
– Bizony, bizony, első évre nyolc hordó törkölyt kötöttem le náluk, csak neked! Azt hiszem, ezzel beindíthatod a diópálinka bizniszedet végre!
Meg tudtam volna ölelni örömömben. Távoli rokonom, Walnut bá’ már régóta rám akarta sózni a kisebbik, de tőlük távolabbi dióerdőjét.
– Hejj komám, ez aztán a jó hír! Azt mondja hogy… két zsák dió hordónként, az tizenhat zsák, annyi könnyen kijön a kis erdőből. Lesz belőle, várj csak… legalább tíz hordó diópálesz! Mit kérnek érte?
– Hát, én a kis Barrellel beszéltem, elsőre a feléhez ragaszkodott, de majd megalkusztok. Tudod, hogy nekem útba esik, egy hordóért hozom – viszem neked.
– Hé, nincs egy papírod? – fordultam Carthoz izgatottan.
– Nem vagytok normálisak, még most sem bírtok lekattanni a munkáról? – szúrt le minket. – Pihenni jöttünk, fejezzétek be. Se a pálinka, se a dió nem szalad el, meg amúgy is tél van. Tőled meg pláne többet vártam, Nuts. Még te akarsz letelepedni? Két napig nem vagy képes egy helyben megülni.
– Kedves barátom, a családalapításhoz először is találnod kell egy társat – mondta engedékenyebb hangvételben, miután az üzleti élet minden szemcséjét kiverte a fejünkből szigorú tekintetével. – A tömeget átfésülve van is számodra két szimpatikus jelöltem, mindkettő egyszarvú, mint te!
– Honnan tudod, ki a szimpatikus? – kérdeztem kicsit ingerülten. Nem is voltam biztos benne, melyik zavart jobban, a téma általában, vagy az, hogy nem volt jobb dolga mint helyettem keresgélni.
– Pelenkáztalak kiskorodban, öcsi! Jobban ismerlek mint a saját patám! – nem segített sokat, hogy ezt felemlegette. – Tisztában vagyok vele, mire buksz: hideg színek, fehér sörény!
Tényleg ennyire ismert. Az arcomat figyelve megvárta, amíg belátom, majd folytatta.
– Nézd csak ott azt a cuki kis világoskéket! – mutatott egy kisebb csoport felé. A kiszemelt hölgy vidáman beszélgetett barátnőivel, mélykék sörényébe fehér csíkok vegyültek.
Segélykérőn pillantottam Purse felé, de a nagydarab pegazus láthatóan élvezte az előadást, várakozva tekintett rám.
Visszafordultam az egyszarvú lányhoz, aki ebben a pillanatban megvillantotta széles mosolyát – összes foga látszott, vakító fehérséggel villogtak.
– Hú, őt talán mégsem – egyezett bele Cart. – Lehet hogy harap!
Kedélyesen elnevetgélt saját viccén, miközben csendben füstölögtem. Kezdtem sejteni, mire megy ki a játék: be akarta bizonyítani, hogy az én igényeimmel akkor sem találnék párt, ha egyszer véletlenül rászánnám magam.
– A másikat pedig hol is láttam…? Ja igen, még mindig a pult mellett üldögél, meghitt közelségben a puncsos tállal. Nem, nem arra! Amott, az a mentazöld!
Az említett póni magányosan kortyolgatott poharából, mintha csak egy láthatatlan buborék vette volna körül, ami elhatárolta a vidáman ünneplő tömegtől. Fehér sörény kipipálva, világos türkiz csíkokkal – hagyta arcába lógni, mintha el akart volna bújni mögötte. Mézszínű szemében valami mély bánat ült.
Barátaim kaján vigyorral néztek rám, de most már igazán mérges voltam ettől a fajta ugratástól.
– Tényleg kis helyes, kössz hogy felhívtad rá a figyelmem. Fel is kérem a következő táncra.
Elégedetten dőltem hátra, míg arcukra kiült meglepődésük – erre egyáltalán nem számítottak.
Nemsokára a zene elhallgatott, az aktuális táncpartnerek meghajoltak egymás felé – kecsesebben vagy sutábban, kinek hogy sikerült –, így eljött az idő, hogy beváltsam a fenyegetésem. Miközben felálltam, és lassan átküzdöttem magam a vendégek forgatagán, mely hol eltakarta, hol felfedte előttem célpontom hátát, új dal csendült fel: egy keringő.
Végül csak odaértem a pulthoz, ahol ült. Minden önbizalmam a hangomba koncentráltam, és megszólítottam.
– Szabad egy táncra?
– Hagyjbékén – lehelte kicsit nehezen forgó nyelvvel. Majd egy másodperc múlva szinte mentegetőzve hozzátette: – Kérlek.
Elkaptam a tekintetét, ahogy poharáról rám pillantott majd vissza, és megütközve vettem észre könnyeit.
Most már biztos voltam benne, hogy hiba volt idejönnöm, egyáltalán semmi rutinnal nem rendelkeztem az ilyen helyzetek kezelésében. Lábaim földbe gyökereztek, agyam leblokkolt.
– Tu– tudok valamiben segíteni? – dadogtam.
Érintést éreztem a hátamon, zavartan fordultam meg. Egy krémszínű kanca hajolt hozzám, göndör kék-magenta sörénye mögül villogó szemekkel.
– A füleddel van a baj, vagy a fejeddel? – kérdezte. – A hölgy azt mondta, kopj le.
Megadóan – és talán egy cseppet megkönnyebbülten – hátráltam el tőlük.
Mikor a lezajlott jeleneten elgondolkozva megfordultam, hogy megkeressem az asztalunkat, olyan szürreális látvány tárult a szemem elé, hogy döbbenetemben majdnem felkiáltottam. Cart és Purse táncolt egymással andalogva az orrom előtt, valószínűleg kíváncsiságuktól hajtva követtek, és ezt a módját találták a legalkalmasabbnak a feltűnés elkerülésére. Soha életemben nem láttam még náluk bizarrabb párost.
– Ez az, te szívtipró!
– Most aztán levetted a lábáról! – nevettek felém.
– Nekem sem lehet mindig szerencsém – kacsintottam rájuk vigyorogva, majd faképnél hagytam őket. Visszaülve a helyemre leintettem a tömegben egy pincért, aki frakkban, előkelő arccal pezsgőt töltögetett a vendégek kiürült poharaiba.
– Ezt hagyd csak itt – mondtam neki az üveg felé bólintva.
Az ünnepség hátralévő részéről már csak kissé buborékos emlékekkel rendelkezem. Cimboráim nemsoká a testmozgástól kipirosodva visszatértek, Cart komolyan bocsánatot kért az ízetlen tréfa miatt, én pedig tőle a makacsságomért, és ezzel el volt intézve.
Az idő elrepült, amíg az otthoni dolgokról beszélgettünk, egyszer csak azt vettük észre, hogy a polgármester asszony az emelvényre lép, és nekünk semmitmondó beszédben foglalja össze az elmúlt év történéseit a városkában. Éjfél előtt a többiekkel együtt hangosan számoltuk vissza a másodperceket, majd az új év első pillanataiban összeölelkeztünk és jókívánságokat váltottunk ismerőseinkkel és idegenekkel. A pónik tömött sorokban kivonultak fagyoskodva tüzijátékot nézni, mi inkább csak az ablakból figyeltük az eseményeket.
A családosok hazaindultak a csikóikkal, és egy egészen másfajta buli vette kezdetét. A színpadon a zenekar átadta a helyet egy pár méretes hangfalnak, hogy egy lila napszemüveget viselő fehér egyszarvú hajnalig üvöltethesse az elektronikus zenét. Rémlik, hogy nem túl jó mozgáskoordinációval, ám annál lelkesebben táncoltam végül a rengeteg fogú kék kancával, bár attól tartok másnap ő is annyira emlékezhetett az egészből mint én.
Az legalább biztos, hogy a hajnal első fénye és a takarító brigád két barátom és engem az asztalunknál talált vidáman de fáradtan beszélgetve, és az is, hogy mikor végül a szállásomra értem, nem volt szükségem altatóra.
Másnap este hatalmas pelyhekben szállingózott a hó – egészen megenyhült az idő, valamivel fagypont alatt lehetett. A piactéren kevesen jártak, az árusok lassan csomagolták holmijaikat, és pavilonjaik bontásával voltak elfoglalva, hivatalosan az ünnepi hét véget ért. Néhány párocska andalgott a sátrak között, egy nagyobb hókupacnál pedig csikók építettek várat, és nagyokat rikkantva bőszen hógolyóztak. A levegőben kellemes, édes-füstös illat szállt, forrása a tér szélén felállított ütött-kopott, rozsdás fémhordó volt, melynek belsejében szén parázslott, tetején gesztenyék sültek sisteregve. „Két tallér egy tucat” – hirdette egy kis táblácska előtte a hóba szúrva.
A hordó mögött ültem egyedül egy padon, melyről még a délután folyamán letisztítottam a havat és a jeget – mostanra ismét bőven lepte mindkettő. Arcomat kellemesen melegítette a tűz, hátamat egy vastag pokróc védte a hidegtől, fejemet elgyötörten a patáim között fogtam, mert szörnyen sajgott. Szerettem volna ráfogni a melegfrontra bajomat, bár tartottam tőle, hogy sokkal inkább a tegnapi mértéktelen pezsgőfogyasztás lehet a hibás. Eredetileg azért is ültem ki, hogy majd a kristálytiszta, friss, hideg levegőtől jobban érzem magam, csak sajnos sokkal lassabban hatott, mint reméltem.
Időnként kiscsikók rángatták rögtönzött üzletemhez szüleiket, és vidáman ropogtatták a finomságot, amit kis, csúcsosra hajtogatott papírzacskókban nyújtottam nekik; és persze a szerelmesekre is számíthattam, akik szívesen megosztottak maguk között pár szem gesztenyét.
Ahogy az idő egyre későbbre járt, vásárlóim is megfogyatkoztak. Csendesen, gondolataimba merülve néztem a parazsat, időnként varázserőmmel megforgatva süldögélő portékámat. Amelyik szem túlzottan megpirult volna, kikotortam, megfújtam és elmajszoltam, majd helyére újat tettem – olyan nincs hogy nálam bárki nem friss, kihűlt gesztenyét kapjon.
– Egy zacskóval, légyszíves.
Felnéztem a jövevényre, és rögtön felismertem benne a tegnapi szomorúan iszogató kancát, de láttam az arcán, hogy fogalma sincs, ki vagyok. Nem is csoda, eléggé be voltam tekerve a takarómba.
Mágiámmal egyesével megropintottam a gesztenyék héját, ezerszer végrehajtott, fénylő mozdulatokkal megpucoltam őket, és a tökéletesen hámozott beleket papírzacskóba töltöttem. Egy percbe sem tellett, mégis, mikor a zacskót átnyújtottam, láttam, hogy vendégem már felismert.
– Meg lehet élni a sütögetésből? – bólintott a hordóm felé. Éreztem a hangján, hogy bizonytalan benne, miként is álljon hozzám.
– Ebből ugyan nehezen! – feleltem vidáman. – Van olyan nap, hogy többet eszem meg, mint amennyit eladok.
Mondandóm bemutatására a magasba dobtam egy szemet, és tátott szájjal aláálltam, hogy majd a levegőben bekapom. Nagyot pislogtam, amikor az orromon koppant, és szomorúan néztem a kis lyukra, amit a hóban ütve eltűnt. Vendégem ezen a látványon azért legalább elmosolyodott.
– Te valami zenész féle vagy? – kérdeztem vissza a cukijegyét nézegetve.
– Konkrétan lantművész. – Csepp habozás után egy patát nyújtott felém. – Lyra. Lyra Heartstrings.
– Nagyon örvendek. Az én nevem Honeynut, de a barátaimnak csak Nuts.
– Komolyan? Így szólítanak a barátaid?
– Nem vicc! Még mindig jobb, mintha Honey-nak hívnának, nem?
– Te tényleg lökött vagy – állapította meg halkan kuncogva.
– Szolgálatodra. – Színpadiasan meghajoltam.
– Hívhatlak a továbbiakban Honeynutnak?
– Ó, persze, megteszi arra a pár napra amíg itt vagyok.
– Sokat utazol?
– Általában annyi időt maradok csak egy helyen, amíg az üzleti ügyeimet elintézem. Mától a pihenőmet töltöm, na meg persze ilyesfajta kedvteléseimnek hódolok mint a gesztenye sütés.
– Az ünnepi héten is dolgoztál?
– Igen, az nagyon sűrű nekünk, rengeteg munka van a háttérben, hogy mindenki jól érezhesse magát a tegnapihoz hasonló rendezvényeken.
Láttam az arcán, hogy az újévi buli említése érzékenyen érinti, rögtön meg is bántam, hogy felhoztam.
– Figyelj, szeretnék bocsánatot kérni amiért olyan morcos voltam – mondta lehajtott fejjel. – És azt hiszem Bonbon nevében is mentegetőznöm kell.
– Nem, én voltam a tapintatlan. Bonbon a barátnőd?
Bólogatott.
– Elég goromba tud lenni, ha azt hiszi, hogy bántanak.
– Mindenesetre örülök, hogy vidámabbnak láthatlak.
– Én is, hogy ezt megbeszéltük. Senkit nem szeretnék magamra haragítani, csak mert néha kísért a múlt.
– Nem akarod elmesélni?
Csak hallgatott.
– Nem udvariasságból kérdezem, tényleg érdekel – tettem hozzá gyorsan, még mielőtt kifogást találna. – És még az is lehet, hogy megkönnyebbülsz tőle.
– Á, ez egy nagyon hosszú történet… – sóhajtotta lemondóan.
– … És éppen szörnyen sietsz valahova – fejeztem be helyette.
Most már úgy tűnt, talán kicsit kezdem kihozni a sodrából, de mégis maradt.
– Alkudjunk meg – mondtam egy huncut kacsintás kíséretében. – Amíg mesélsz, korlátlanul fogyaszthatsz!
– Kieszlek a vagyonodból! – nevetett.
– Tegyél próbára.
Pár percre felnézett az égre, míg összeszedte a gondolatait. Egy kósza hópihe szállt lassan az orrára, ahol rögtön elolvadt.
– Az egész az Akadémián történt…
– A Varázslóakadémián?
– Persze, az az egy van Canterlotban.
– Nem is tudtam, hogy Canterlotban születtél…
– Nem is ott, de most már ha még egyszer félbeszakítassz, esküszöm itthagylak.
Nem volt komolyan mérges, de azért patámmal láthatatlan cipzárat húztam a számra.
– Zene szakos voltam, amit mindenki csak viccesen „büfé szaknak” hívott, elképzelheted a színvonalát. Azt hiszem, nem is nagyon tanultam olyasmit, amit a magánórákon már milliószor be nem gyakoroltam volna, igazából csak és kizárólag a barátaim miatt jártam oda.
Kis szünetet tartott, mintha nem volna biztos benne, hogyan is folytassa.
– De ha itt kezdem, nem fogod érteni, úgyhogy elmesélem, hogyan ismertem meg őket. Egészen fiatal csikó voltam még, talán másodikos…
– Hú, elképzeltelek picinek, masni a sörényedben, hatalmas szemek, üres hátsó…
– Bármi is jutott eszedbe, biztosan nem úgy volt – kacagta. – Először is, még bőven iskolás korom előtt kaptam meg a cukijegyem.
– Az hogy lehet?
– Zenész családokban nem ritka, nagypapám már az oviban tanítgatott, és tehetséges is voltam.
– A nagypapád?
– Hadd mondjam már el, amit elkezdtem.
– Jól van, jól van.
***
Pling! – szólt az apró kavics, és felpattant. Vagy öt lépést repült tova, mielőtt pattogva leérkezett a fűvel bőségesen felvert földútra. Lyra boldogan ügetett utána.
Mikor utolérte, lehajolt hozzá, és ismét koncentrálni kezdett. Hunyorított, fogát összeszorítva vicsorgott, mígnem végül szarva halványan felfénylett, és tompa puffanás kíséretében porfelhő szállt fel a pici kavics alól.
– Na még egyszer! – suttogta magának.
Ezúttal igyekezett pontosan célozni, és végre valahára siker koronázta a próbálkozását. Pling!
„Egy húr egészen másként szól attól függően, hogy hol, és milyen erővel pendíted meg” – visszhangoztak Sylvia néni szavai a fejében, akihez magánórákra járt. Tőle tanulta a pöccintős trükköt, amit akár hangszer nélkül is gyakorolhatott. „Eleinte nehéznek tűnik, de majd jobb leszel benne, ha sokszor ismétled” – mondta. Ráadásul amíg új képessége nem állt teljesen az irányítása alatt, nem is nyúlhatott vele igazi húrokhoz. Nem mintha egy pillanatig is unatkozott volna, elméletből is bőven volt mit tanulnia. A mai órán hárfán gyakoroltak – ezen elég sok húr volt ahhoz, hogy összetettebb dallamokat is könnyen eljátszhasson rajta, de nem volt fogólapja, mint mondjuk a gitároknak, ami használatához meg kellett volna osztania figyelmét, egyszerre kétfajta mozdulatra koncentrálva. Izgatottan gondolt a zenekarnál látott lantra, vajon mikor éri el azt a szintet, hogy végre választott hangszerén is játszhasson?
Pling! – Megy ez!
Nem nagyon ismerte Canterlot azon részét, ahol éppen járt, de szeretett mindenféle kerülőutakon hazamenni. Jobbra tőle a hatalmas fehér kövekből kirakott várfal húzódott, árnyékba borítva a kis utcát. Balra szépen karban tartott és lerobbantabb tűzfalak, mind ablaktalan – a házak valószínűleg a párhuzamos utcára néztek. Ha kissé balra tartok, vagy egy tucat sarok múlva elérem azt a teret a halas szökőkúttal, és onnan bármikor hazatalálok – gondolta –, de úgy rémlik, volt erre régebben egy kis park fából készült játékokkal, jó lenne újra eljutni oda.
Pling – tok!
A kavics egy esővízgyűjtő fahordóról lepattanva berepült a merőleges, két ház közötti szűk sikátorba. Lyra utánaszaladt, majd az utcácska elején hirtelen megtorpant. Pár lépésre tőle egy egész tömeg ácsorgott, vagy négy nagyobb csikó, akik most meglepve néztek rá. Előttük egy kisebb szürke kupac hevert.
Lyra egy pillanat alatt felismerte őket – ugyanabba az iskolába jártak, többször látta már őket együtt az udvaron a gyengébbeket terrorizálni. Na persze amíg a suli területén voltak, a tanárok figyelme miatt ritkán került sor tetlegességre, általában megmaradtak a szóbeli kínzásoknál. Arról is hallott viszont, hogy az utcán nem volt tanácsos összeakadni a bandával.
Míg a nagyok láthatóan azon gondolkoztak, mihez is kezdjenek ezzel a hivatlan vendéggel, a kis csomó a lábaiknál mozogni kezdett, és lassan körülnézett. Egy acélszürke egyszarvú volt, sörénye olyan sötét kék, hogy már majdnem fekete, bal szeme alatt éppen lilulni kezdő monokli. Lyra őt már névről ismerte, egy osztályba jártak, Forge volt az, az utcájukban lakó kovács, Harry Hammer fia. Bár nem volt különösebben jóban senkivel saját évfolyamában, nem is utálta a többieket, leginkább túl elfoglalt volt, hogy pár szónál többet váltson velük. Mégis, tehetetlen dühtől szorult el a torka amiatt, hogy nem segíthet a kis póninak. Sajnálom – ült a tekintetében –, semmivel nem járunk jobban, ha mindkettőnket elkapnak.
– Na nézzétek csak, a kis hárfás seggű – szólalt meg végre az egyik nagyfiú kötekedő stílusban.
– Lant, te ütődött – jött akaratlanul is Lyra szájára, pedig érezte, hogy ezzel végképp elásta magát.
– Nem hallom, mit mondtál? – vicsorogta a póni. – Egy havi kajapénzed jöttél felajánlani? Ezek után kevesebbel nem hiszem, hogy megelégszünk, pedig igazán nem szeretünk kislányokat bántani.
– Jaja – röhögtek a többiek.
Itt az ideje lelépni, gondolta Lyra, amíg még van esélyem lehagyni őket. Még jobb lenne, ha el tudnám terelni a figyelmüket.
Hirtelen teljesen döbbent arcot vágott, majd ijedten lendítette a lábát a nagyok felé.
– Vigyázzatok, egy elefánt!
A négyből csak kettő kapta maga mögé a fejét, de talán ennyi is elég lesz. Amilyen gyorsan csak tudott, elvágtázott, amerről jött. Szeme sarkából még látta, hogy Forge is jól mérte fel a pillanatot, és ahogy csak erejéből tellett, bokán rúgta az előtte álldogáló csikót, felpattant, és menekülni kezdett.
– Kapjátok el őket!
Lyra hirtelen balra fordult, majd a következő saroknál jobbra, majd megint balra. Igyekezett megtéveszteni üldözőit, és annyi távolságot nyerni, amennyi csak lehetséges volt, de elkeseredetten állapította meg, hogy méretei miatt esélytelen hosszú távon. A legjobb taktika talán az, ha befelé veszi az irányt a város forgalmasabb részei felé, ahol a felnőttek megvédhetik, még ha ez felettébb ciki is lett volna.
– Hova futtok, szarosok? Azt hiszitek, holnap nem találkozunk iskola után?
Az holnap lesz, gondolta Lyra, és talán egy picit lenyugszotok addigra.
Hirtelen felbukkant előtte a kis park, amit már régóta keresett, és most igazán sajnálta, hogy fogalma sem volt, hogyan is találta meg újra. Éppen csak egy kis füves térből és pár fából állt a házak között, néhány öreg hintával, mászókával és egy homokozóval.
Szemei cikáztak búvóhely után kutatva, de semmit nem talált, ami ne lett volna túlzottan triviális. Azaz várjunk csak, mintha a várfalon lenne egy ajtó ott a bokor mögött! Csak legyen nyitva, legyen nyitva.
Bevágtatott a bokor mögé, átugrott egy árkot, megtette a hatalmas vasajtóig lefelé vezető három lépcsőfokot orrabukás nélkül, megrántotta az ajtót – nyitva volt! Beugrott mögé, és teljes erőből felfelé nyomta a kilincset, bár tudta, hogy izmai semmire sem lesznek elegek, ha üldözői utolérik. Odabent mérhetetlen sötétség volt, hiába erőltette a szemét, semmit sem látott. Csak a vér lüktetése zúgott a fülében, és a szíve kalapált veszettül.
Valaki ránehezedett a kilincsre. Nem, ilyen hamar nem bukkanhattak rám!
– Engedj be! – üvöltötte odakint Forge, hangja csak tompán szűrődött be.
– Tűnj innen, még meglátnak! – kiáltott ki Lyra. A kis hülye a nyakára hozza a bandát, ha itt óbégat.
– Engedj be kérlek!
Egy pillanat, és észreveszik az ajtó előtt, akkor mind a kettőnknek végünk. Elmenni nem fog, be kell engednem, talán még nem késő…
Résnyire nyitotta az ajtót, a kis egyszarvú beszaladt rajta, majd a vaksötétben mind a ketten teljes erejükből húzni kezdték – bárcsak ne kifelé nyílt volna!
Egy másodpercig csak saját zihálásukat hallották. Megúsztuk?
– Oda bújtak! Láttam őket, bementek azon az ajtón!
Az ereikben megfagyott a vér. Eltávolodtak az ajtótól a nyílt sötétség felé, vakon tapogatták a kőpadlót maguk előtt, míg egy, a mélybe vezető lépcsőhöz nem értek. Két fokot mehettek lejjebb rajta, onnan kuksoltak arra, amerre a külvilágot sejtették.
– Na, ha ide bújtak, akkor itt is maradhatnak! – jött egy hang kintről. – Hozzátok csak azt a sziklát!
Kisvártatva tompa dübbenés hallatszott. Üldözőik eltorlaszolták a kijáratot.
– Ezt is!
Még egy puffanás. Forge pánikszerűen felpattant és az ajtóhoz rohant.
– Engedjetek ki! – zokogta. – Inkább verjetek meg, csak ne zárjatok be!
– Eleget futottunk utánatok, vakarcs. Most már akár meg is dögölhettek.
– Nem! – kiáltotta Forge. – Nem tehetitek ezt!
Lyra csak a fejét csóválta. Hogy alázkodhat meg így valaki?
– Ne foglalkozz velük, úgyis kijutunk innen.
Még pár kő dübörgését hallották kintről, azután csak távolodó röhögést.
Teljes erejükből tolni kezdték az ajtót, de az meg sem mozdult.
– Segítség! – kiáltott Forge kétségbeesetten.
Lyra hátrált pár lépést, majd nekifutásból a bejáratnak ugrott. Semmi hatás, csak a vállát törte el majdnem. Még egyszer. Ismét puffanás, ismét az éles fájdalom. Véresre verhetem itt magam, meg sem fog mozdulni. Azt is kétlem, hogy ezen az ajtón keresztül bárki meghallaná a kiáltásunkat.
– Segítség! – üvöltötték torkuk szakadtából együtt.
Pár perc után a hangjuk is kezdett elmenni, így feladták. Lassan leültek a fal tövébe. Forge halkan szipogott.
– Ezt megcsináltad – dorgálta Lyra, de rögtön érezte, hogy igazságtalan. – Ki kell jutnunk valahogy – tette hozzá, hogy valahogy elterelje társa gondolatait.
– Egészen biztos van itt más kijárat is, nem csak ez, ahol bejöttünk. Valószínűleg nem a palotában vagyunk, hanem a régi kazamatákban alatta. Annyi biztos, hogy vigyáznunk kell, el ne tévedjünk. Bárcsak látnék valamit!
– Nem tudsz fényt varázsolni?
– Sosem próbáltam…
Nagyon koncentrált, de semmi. Úgy érezte, a sötétség elveszi az erejét, mintha üres lenne a feje.
– Varázsolj akármit, hátha a szarvad fénye is elég – kérte Forge-ot.
– Nem megy, nem látok. Nincs mire összpontosítani. Várj csak!
Egy érintést érzett a lábán, majd Forge szarva halványan világítani kezdett. Lyra azt vette észre, hogy lassan a levegőbe emelkedik.
– Mit csinálsz, tegyél le azonnal! – ellenkezett kapálózva.
Abban a pillanatban ismét sötét lett, ő pedig a fenekére pottyant.
– Bocs, nem jutott más az eszembe.
– Nem, igazad van, a sötét sokkal rosszabb. Emelj fel légyszíves, hátha találunk a fénynél valamit, amit mozgathatunk.
Ismét felemelkedett, de ezúttal közben alaposan körülnézett. Egy meglehetősen kis helyiségben voltak, az időtől simára kopott kőfalak vették őket körül. Az egyetlen kijárat a lefelé vezető lépcső volt, fokai megkoptak, valaha rengeteget használhatták őket. Mindent vastag porréteg borított, mintha legalább száz éve senki sem járt volna erre. A fal mellett kis habarcs darabok, arra legalább jók, hogy legyen mire koncentrálnia. Felemelt pár szemcsét, és ahogy az ő szarva is világítani kezdett, Forge óvatosan a földre engedte.
– És most mihez kezdünk? – A szürke póni kezdett újra kétségbe esni. – Soha nem jutunk ki innen!
– Ne viccelj, amennyit tudunk, attól a lépcső végén Celestia hercegnő fürdőszobája is lehet. – Nem volt túl valószínű, de a képre legalább felvidultak. – Gyere, derítsük ki.
Lefelé indultak. Éppen csak pár lépést haladhattak, amikor Lyra felkiáltott:
– Oda nézz!
A lépcsőfokokon egy vékony, ezüst szál csillant meg, a mélységbe kanyarogva.
– Ha kis szerencsénk van, ezt valaki azért hagyta itt, hogy két kijárat között el ne tévedjen. Persze az is lehet, hogy nincs semmi a másik végén, de amíg követjük, legalább bármikor visszatalálunk ide.
Forge csak bólintott, nem tűnt túl lelkesnek.
Sietősen folytatták útjukat, lépcsőről lépcsőre, folyosóról folyosóra, tucatnyi boltíves leágazás mellett haladva el, míg végül minden porcikájukban átérezték a hely méreteit. Egy egész város eltűnhetett volna idelent. Mikor mágiájuk kezdett kimerülni, megpihentek az apró morzsákat patáikon szorongatva, hátukat egymásnak vetve a teljes sötétségben. Eddig pisszenést sem hallottak, egy kósza légmozgással nem találkoztak, ami kijáratra utalhatott volna.
Egy széles, lejtős alagút végül a barlangrendszer igazán ősi szintjére vitte őket. Ez a rész jól láthatóan bánya volt valaha, a falak csak egyszerűen megmunkált téglákkal kirakva. Nem messze előttük halvány fény derengett. Megtorpantak.
– Nézd, lehet, hogy arra van a kijárat? – kérdezte reménykedve Forge.
– Nem hiszem, túl mélyen vagyunk.
Ahol már elég jól láttak a ciánkék félhomályban, letették az eddig cipelt törmeléket. Követték a folyosó kanyarulatát, és egészen elámultak a látványtól.
Előttük a falakat és a padlót apró, fluoreszkáló gombák lepték el, volt köztük hosszúkásabb alakú, volt gömbölyűbb, de mindegyikből áradt a fakó világosság. A távolban egy barlang mélységét vélték felfedezni, onnan költözhettek át ide is a furcsa növények. Pár lépésnyire a földön egy különös domb hevert.
Közelebb óvakodtak – egy csontváz volt az. Azt biztosan látták, hogy pónié, de hogy miféle, azt nem lehetett már felismerni, helyenként vastagon benőtték a gombák. Patái között apró tekercsnyi ezüstfonalat tartott.
– Hát ez nem túl jó jel – törte meg a csendet Lyra ijedten.
– Nem akarok meghalni! – kiáltotta hirtelen Forge, ahogy legyőzte a rettegés, és visszafelé iramodott.
– Várj már te buta, ha így rohansz, el fogsz tévedni.
A szürke póni után sietett, de hirtelen olyan érzése lett, mintha lekvárban járna. Összeszedte minden erejét, vágtára kapcsolt – semmivel nem haladt gyorsabban előre. Döbbenten lenézett a lábaira, amik mozdulatlanul álltak, miközben az agya mindenáron azt akarta elhitetni vele, hogy fut.
Váratlanul látása is megváltozott. Körülötte a járat egészen két dimenziós lett, mintha csak odarajzolták volna. A cián mellé új, meghökkentően élénk színek vegyültek: egy csillogó fény-szín, aminek az árnyalatát nehéz lett volna meghatározni, hiszen Lyra még sosem látott ilyet, és önálló életre kelt a falak repedéseiben megbújó feketeség is, mely már nem csak a fény hiánya volt, hanem élő anyagként ragyogott.
Ahogy figyelte, a szeme előtt esett darabokra a folyosó téglamintája, rések nyíltak benne, mintha csak rossz csikók ollóval feldarabolták volna, majd az egész letekeredett, mint egy kígyó, és a hátára vette az elképedt egyszarvút. Lyra minden akarata ellenére saját szívdobbanásainak ritmusára táncolni kezdett a téglaspirálon lefelé, a mélybe, nagyokat szökellve az útjába álló, kacagó pici gombák között.
Szédelegve nyitotta ki a szemét, csak hogy egy merőben idegen tájon találja magát. A változatosság kedvéért most felfelé ballagott egy hegyoldalon, legalábbis azt gondolta abból ítélve, hogy a gravitáció hátrafelé húzta. Egy furcsa erdő vette körül, melynek fái erősen megdőltek, az ágak elkínzott, vékony, csupasz csontokként mutattak arra, amerről jött, mintha időtlen idők óta folyamatos erős széllel küzdenének. Émelyegni kezdett, úgy érezte, a hegytető felé zuhan.
A földfelszín felett pár centire vékony ködréteg gomolygott, így nem látta pontosan, mire is lép, de érzésre puha mohaszőnyegen járt. Egyik irányban sem látott messzire, minden beleveszett a homályba. Ha volt is nap ezen a helyen, semmi jelét nem találta az egyenletes világosságban.
Hirtelen ötlettől vezérelve balra indult, de bár ne tette volna. Körülötte megdőlt a föld, elfordultak a fák, elesett, és mire remegő térdekkel feltápászkodott, ismét előre volt felfelé. Úgy érezte, hánynia kell, és mikor öklendezve kinyitotta a száját, egy felhőnyi tarka pillangó repült ki belőle.
– Lyra!
A hang mintha az égből szólt volna hozzá, nagyon messziről.
– Lyra, hol vagy? Félek!
Egészen biztosan Forge szólt, de a hangja alapján fel nem ismerte volna – nagyon mély volt, reszketeg, lassú.
Jobbra a szürkeség egy foltban besötétedett, és egy imbolygó, alaktalan fekete massza vált ki belőle fokozatosan, csápjaival kínlódva tolva magát egyre előrébb. Lyra gerincén a félelem hideg érintését érezte; bármi is volt az, nem akarta megvárni amíg a közelébe ér. Menekülni próbált, de minden patáját mázsásnak érezte, a hegyoldalt szörnyen meredeknek maga előtt, mintha csak egy rossz álomban járna, minden lépésért meg kellett küzdenie.
Igen, biztosan így is van, ez az egész csak egy rossz álom! Hogyan tudnék belőle felébredni? Megrúgta saját magát, de csak annyit ért el, hogy ismét kiszaladtak alóla a lábai, és orra bukott. A fájdalom valósnak tűnt. Hiába erőltette az akaratát, semmi nem változott meg körülötte.
Lassan feltápászkodott, és ismét lépni próbált, amikor belegabalyodott valamibe. Ahogy lenézett, a szeme láttára apró ezüst kígyók nőttek ki a talajból, ráfonódtak, szorították, égették a bőrét. Szabadulni próbált, de megint elesett, és bukdácsolva visszacsúszott a lejtőn.
Mikor újra felemelte a fejét, egy szörnyű kinövésekkel elcsúfított koponyával nézett farkasszemet. Nagyot kiáltva elhátrált, kezdett igazán pánikba esni. Eszébe jutott a halott póni a folyosón, kezdte sejteni, hogy mi is végezhetett vele, és ha nem talál ki valamit, egészen biztosan ez a sors vár őrá is. Soha többé nem jut ki a friss levegőre, ahol az égen igazi nap és igazi csillagok ragyognak, soha nem játszhat semmilyen hangszeren, nem mehet haza a nagypapájához…
Ekkor érezte meg a jelenlétet. Olyan volt, mintha valaki figyelné, de sehol nem volt senki körös körül. Egyre nyomasztóbbá vált, nem sugárzott sem gonoszságot, sem segítő szándékot, csak jeges közömbösséget.
Miközben szemei kutatva pillantottak körbe és kétségbeesetten fülelt, ráébredt, hogy hosszú ideje egy hangot hall, ami csak most lett annyira erős, hogy beférkőzzön a tudatába. Mintha ezer villám ezer mennydörgése szólna a háta mögött, most még messze, de baljós egyenletességgel közeledve. Nem mert odanézni, rettenetesen félt attól, amit látna, hogy a vég sokkal hamarabb eljött érte, mint számított rá. Szél támadt szemből, és egyre erősebben fújt az arcába.
Zsibbadt agya próbált valami logikát találni az eseményekben. Ha ez nem álom, akkor a valóság lenne? A koponya, az ezüst kígyók olyan ismerősek, mintha láttam volna már őket, nem is olyan régen. És ha teljesen egyedül vagyok itt évezredek óta Azzal Aki Figyel, akkor miért van mégis olyan érzésem, mintha elfelejtettem volna valamit?
Hát persze, Forge! Hogyan is feledkezhettem meg róla! Az egyetlen mozgó valami ezen a változatlan világon, a fekete szörny, egészen biztosan ő lesz az, meg kell találnom!
– Forge! – kiáltotta, és csigaként vánszorgott előre, a zaj által űzötten, küzdve az orkánnal.
Semmi válasz, vagy már a fülemben sem bízhatom?
– Forge!
– Lyra! – jött a hang valahonnan a távolból.
– Forge, ne félj tőlem, én vagyok!
Háta mögött a recsegés már őrjítően hangos volt, amikor végül rátalált a fekete amőbára, aki egy göcsörtös fa mellett gubbasztott. Hozzáért, átnyúlt rajta, és valahol legbelül egy bundás hátat tapintott.
Hihetetlenül megkönnyebbült, hogy végre valahára ismerőset érinthet, hogy olyasmi történik, amit képes felfogni. Szorosan magához ölelte remegő társát, és fejét a nyakába fúrta.
– Te vagy az, Lyra? Nem merem kinyitni a szemem.
Lehet, hogy jobb is nem látni. Ő is lehunyta a szemét.
Próbálta magukat a kis parkba képzelni, a játszótérre, ahogy mérleghintáznak, vagy kergetőznek, de a mindennél erősebb szél és a hangzavar folytonosan visszahúzták a lehetetlen valóságba.
– Ugye sose jutunk már haza? – kérdezte reszketve Forge.
Nem tudott válaszolni, és nem is volt rá szükség.
– Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe, Lyra.
– Ne viccelj, nem te tehetsz róla.
– De igen. Kár, hogy a suliban nem beszélgettünk többet, jó fejnek tűnsz.
– Azt hiszem túlzottan el voltam foglalva magammal.
– Á, velem egyébként sem álltál volna szóba, engem mindenki utál. Folyton azt kérdezik, hogy lehet egy kovácsnak ilyen nebántsvirág csikója.
– Tudod mit? Ha kijutunk innen, legyünk barátok.
– Barátok… Örülnék neki, de…
– Ki ne mondd.
– Valami közeledik, érzed te is? Nagyon félek…
– Majd én megnézem.
Lyra összeszedte minden akaraterejét, nagyon lassan hátrafordította a fejét, és szembenézett a zajjal. Amit látott, annyira hihetetlen volt, hogy úgy érezte, csak egy pattanásig feszült szőrszálon függ elméjének épsége.
Mögötte a világ mintha csak egy kirakós játék lett volna, szétszakadt, elemeire hullott. Az apró, szabálytalan formájú darabkák keringve szálltak bele a semminél is üresebb végtelen feketeségbe, ami mégis mintha csak őket figyelte volna. Nem bírta tovább, szorosan Forge hátához simult.
Egy hang csendült a fülében: „itt vagyok már, kis tündérem, csss, ne sírj." Az emlék olyan mélyről tört fel a tudatalattijából, hogy beleremegett, könnyek szöktek a szemébe. Nyitott ajtó keretén át meleg fény ömlik a sötét szobába, előtte megnyugtatóan ismerős sziluett… Mama?
„Jól van, nincs semmi baj, csak rosszat álmodtál. Gyere, így, ide a szárnyam alá." Puha pehelytollak, forró test, lassú szívdobogás. "Énekelek neked, jó…? Alszik már a pici Lyra, várja őt a puha ágy… alszik már, la la la…" A buta dalocska hallatán egyszerre tört fel belőle a zokogás és a nevetés. Egészen biztos volt már benne, hogy megőrült, miközben boldogan dúdolt együtt mamája hangjával.
Mintha a zaj egy picit távolodott volna, a szél nem tépte annyira, a szürkeség kivilágosodott, épp csak egy leheletnyit. A lábánál gomolygó ködpamacsok közt egy ösvényt pillantott meg egy pillanatra, majd ismét elveszett – de már volt remény!
– Forge, ezt meg kell próbálnunk! Énekeld velem te is, igazán könnyű dallam! Lalla la la, lalla la la…
Társa bátortalanul csatlakozott hozzá, együtt hümmögtek, és a kis csapás újra feltűnt előttük. Lyra előre vánszorgott, maga után húzva barátját. A kimerültségtől majdnem összerogyva, remegő térdekkel törtek előre, egyre csak előre, amerre az út vezette őket. Érzékelésük beszűkült, nem láttak mást, csak a talajt a lábuk alatt, csak a következő lépésre koncentráltak halkan dalolva, az idő számolatlanul szaladt el mellettük.
Órák, napok telhettek el így, mire végre friss levegőt éreztek az arcukon. Mikor lerogytak, fűszálak csiklandozták a bőrüket, erősen alkonyodott. Valahol a Canterlot mögötti hegyen lehettek, nem látták igazán jól környezetüket a sötétben, csak odalent a város fényeit. Hanyatt feküdtek, élvezték az est hűvösét, fejük egymás mellett, mellső lábaikkal szorosan összekapaszkodtak. Sokáig hevertek így csendben.
– Nem hittem, hogy valaha ki fogunk jutni.
– Egyedül sosem sikerült volna. Ha nem segítessz énekelni, elveszünk a barlangban, mint az a szerencsétlen póni, akinek a csontvázát láttuk.
– Énekelni? Én nem énekeltem.
– Dehogynem, nem emlékszel? Így sikerült a ködöt eloszlatni…
– Nem, nekem máshogy rémlik. Egy hatalmas üllőhöz voltunk láncolva, és te segítettél cipelni.
Lyra döbbenten nézett rá. Forge szürke szőre megfeketedett, lassan csápokat kezdett növeszteni, alakja fokozatosan szétfolyt.
– Ki vagy… – kezdett neki a kérdésének, de be már nem fejezhette. Az égbolt lenyugvó naptól vörös alja fülsértő recsegéssel felszakadt, körben hatalmas, hegyes, hófehér fogakkal tűzdelt szájként tárult föléjük. A hasadékból szörnyű, írisz nélküli, végtelenül mély pupillájú szem tekintett kutatóan feléjük, majd rájuk meredt. A hegyoldal a hátukra nehezedett, és ők csak zuhantak, zuhantak felfelé, bele a semmibe, artikulálatlanul ordítva és eszelősen kapaszkodva egymásba.
***
– Ez még vagy háromszor történt meg, és teljesen ránk esteledett, mire végül bizonytalan járással el mertünk indulni hazafelé – mesélte Lyra. – Azért így sem volt egy fáklyásmenet, emlékszem minduntalan attól féltem, a házak közti árnyékok rám vetik magukat. Persze túl picik voltunk még ahhoz, hogy ilyen sokáig távol legyünk otthonról, úgyhogy azt beszéltük meg fedőtörténetnek, hogy az időről megfeledkezve együtt játszottunk, és a sötétben rossz felé kanyarodtunk, eltévedtünk. Csak mikor hazaértem, nagypapám arcát látva jöttem rá, hogy a sztori több helyen is sántít. Mint kiderült, másfél napot bolyongtunk odalent, és mindenki halálra keresett minket. Ezután nyilván el kellett mondanunk az igazat, amit ugyanúgy nem akartak elhinni nekünk.
– Tényleg hihetetlen, hogy ilyen helyek vannak a palota alatt… – mondtam elképedve, még mindig a történet hatása alatt. – Remélem, többet senki nem jut hasonló sorsra.
– Úgy hallottam, azt a két kijáratot, amit mi találtunk, eltorlaszolták még aznap, de ki tudja, mennyi lehet még? Azt minden esetre ajánlom, hogy ha betévedsz a kazamatákba, és egy ezüst szál keresztezi az utadat, eszedbe ne jusson követni – nevetett halkan.
– Elég vidáman állsz hozzá…
– Mit tehetnék, végül minden jóra fordult. Forge a legjobb barátom lett, szinte minden percünket együtt töltöttük onnantól kezdve. Egy pár napig helyi hírességként kezeltek minket, és ráadásul attól, hogy a szemébe néztünk a halálnak, olyan önbizalomra tettünk szert, hogy a nagyobb pónik sem mertek többet belénk kötni. Egy idő után a múlt jótékony homálya borult erre az emlékre, bár egy valami örök életemre megváltozott.
– Mi az?
– Hiszed vagy sem, azelőtt teljesen türkiz sörényem volt.
– Nem mondod!
– Bizony. Forge egy fehér tinccsel megúszta, az enyém ilyen csíkos lett, mire hazaértem.
Csendben méregettem, próbáltam feldolgozni amiket mondott.
– Szerintem jól áll – nyögtem ki végül mosolyogva.
Rég nem figyeltem már, mennyi lehet az idő, de az utcák üresek voltak körülöttünk. A hőmérséklet, ami alkonyatkor még egészen elviselhető volt, kezdett lassan csípős fagyra váltani, Lyra sörényében többé nem olvadtak el a rendíthetetlenül szállingózó hópelyhek.
– Hú, rettenetesen udvariatlan vagyok, egész biztosan fázol – szóltam, miközben a pokrócomat letekertem magamról. – Takarózz be ezzel nyugodtan.
– Akkor te fogsz megfagyni, és mesélhetek egy jégkockának. Elférünk az alatt ketten is, ha széthajtod.
Újra letisztogattuk a padot, és egymás mellé ültünk, közel a parázsló tűzhöz. Miután elhelyezkedtünk, a hátunkra terítettem a pokrócot. Hozzám bújt hogy felmelegedjen – az oldala egészen hideg volt –, orromat betöltötte sörényének illata. Menta, méz, és valami fűszer keveredett benne, amiről rögtön csikókorom kemény telei jutottak eszembe. A hosszú utazás Dodge Cityből északnyugatra, keresztül a fehér tájon a zakatoló vonattal, amint családunk összegyűlt, hogy együtt legyünk az ünnepekre; és persze Walnut nagyi mézeskalácsa, ami boszorkányos módon elolvadt a póni szájában, mihelyt bekapta. Álmosan, elábrándozva figyeltem a mellettem hatalmas ködpamacsokat lehelő kancát, és azon kaptam magam, hogy legszívesebben megnyalintanám a sörényét a füle mögött. Igyekeztem gyorsan valami másra gondolni – valószínűleg félreértett volna, és amúgy is egészen biztosan nem volt süti íze.
– Jó, azt értem, hogy a gombák miatt hallucináltatok, de végül is hogyan menekültetek meg?
– Hát, erről akkoriban több elmélet is született. Voltak egyfelől, akik a mágiánk tudat alatt előhozott hatalmát sejtették a szabadulásunk mögött, szerintük kétségbeesésünkben felfedezhettük, hogyan tudunk útkereső varázslatot végrehajtani. Mások ennél racionálisabb magyarázatot szerettek volna adni, ők úgy gondolták, azzal hogy egymást támogatuk, volt mire koncentrálnunk, és ez segített, vagy esetleg a pici korunkban felhalmozott boldogságunkhoz tudtunk hozzányúlni a veszély pillanatában.
– Hát én igazán nem értek hozzá, de elég nagy ökörségnek hangzik mindegyik elgondolás. Mi a te verziód?
– Nem is tudom – kezdte, de úgy éreztem, az egyetlen dolog, amiben nem biztos, az az, hogy el akarja-e mondani. – Én szeretnék abban hinni, hogy a világ több annál, amit a két szemünkkel látunk, amit meg tudunk érinteni. Hogy nem csak az létezik, amit logikusan meg lehet magyarázni.
– Akkor tényleg a mamád segített volna?
– Sosem fog kiderülni, nem igaz? – kérdezte a messzeségbe révedve.
Kezdtem sejteni, hogy Lyra meséje olyan lesz, mint egy éjszaka az Everfree erdőben – sose tudhatja a hívatlan látogató, mikor lép bele egy szomorú emlékbe, vagy valami még rosszabba.
– De azt mindenképpen megtudtam, hogy a mamád pegazus volt – folytattam rövid gondolkozás után. – Ő meghalt, ugye?
– Igen, tulajdonképpen nem is emlékszem a szüleimre. Csak olyan hamis emlékekkel van tele a fejem, amiben a fényképeiken szereplő pónik teszik, amiket a róluk szóló mesékben hallottam. Az egyetlen, szerintem igazi pillanat ami rémlik a mamámról az, amit neked is elmeséltem. De honnan találtad ki, hogy már nem élnek?
– Az arcodra volt írva.
Még mindig nem nézett rám, és már azt is tudtam, miért, amint kapkodva megtörölte a szemét. Szaggatottan felsóhajtott.
– Olyan régi sebek ezek, nem is hittem volna, hogy így fájhat feltépni őket.
– Ha nem akarod, nem kell többet elmondanod.
– Nem, igazad volt. Úgy érzem, mintha minden szóval egy-egy súlyos rögtől is megszabadulnék, ami a lelkem nyomja. Tudom, hogy a barátaimnál tartottam, de ha nem bánod, egy picit mesélnék a családomról is, ha már úgyis nekikezdtem.
***
Ma van a nap, ma van a nap! A nagypapa kora délután felkel a verandán a hintaszékéből, felveszi a legszebb fellépő ruháját, a hátára csatolja nagybőgőjét, és nyakába kapja a várost, hogy a koncertteremhez érjen, ahol aztán a közönség elalélva hallgatja majd a zenéjét – de ha rajtam múlik, ma nem megy egyedül!
Lyra lerobogott az emeleti szobáját a nappalival összekötő falépcsőn, csak úgy döngött a szerkezet az apró egyszarvú patácskái alatt. Körül sem nézve kiszaladt a konyha oldalsó ajtaján a ház melletti kis udvarra, ahol a verőfényes nyári napsütésben Rose néni, a bejárókancájuk éppen akkor fejezte be az ágynemű teregetését. Nagypapa természetesen – ahogy szokása volt ez minden ebéd után, ha szép volt az idő odakint – a kedvenc székében üldögélt, lassan fel-alá hintázott, és varázslatosan nagy, tömött, fenyőillatú füstkarikákat eregetett a pipájából. Az öreg, ősz sörényű, fűzöld föld póni komótosan zörgette a patáiban tartott napilapot amíg lapozott egyet, majd huncut kis mosollyal, mintha lenne valami titkos vicc, amit csak ők ketten értenek, szemüvege fölött unokájára sandított. A pici póni másra sem várt.
– Nagypapa, ugye ma magaddal viszel?
– Hát, nézzük csak, a szobádban vajon rendet raktál?
– Igen! – kiáltotta Lyra lefegyverző mosollyal, melyben minden foga látszott.
– Megetted ebédre a zöldséget is?
– Igen… – jött a válasz, a kissé rosszízű emléktől már kevésbé lelkesen.
– És hogy állsz azzal a négy akkorddal, amit mutattam?
– Megtanultam őket mind egy szálig! Elviszel, ugye elviszel? Légyszíves, hiszen megígérted!
– Pici vagy te még ahhoz, csak zavarnád nagyapádat az előadáson – kotnyeleskedett bele a beszélgetésbe Rose néni, de igazából nem lehetett tudni, hogy vajon csak azért, mert egyébként teljesen tisztában volt vele, hogy az öreg mindenképpen ellent fog neki mondani.
– Nem igaz! Egy árva mukkot sem fogok szólni, csak leteszel a székemre és a végén felveszel, mint egy csomagot!
– Ugyan, Rose, hát nem látja? – kérdezte Nagypapa, miközben újságját és pipáját letette a mellette levő kis dohányzó asztalra, a csikóhoz lépett, felemelte, és megforgatta a levegőben. – Igazi Heartstrings a kisasszony, márpedig ennyi idős koromban nekem is meg volt már a választott hangszerem!
Lyra boldogan sikongatott a repülés szédítő, kicsit félelmetes, de ugyanakkor kellemes érzésétől, és persze attól is, hogy a nagypapa még nem mondott nemet – sőt, minden jel arra mutatott, hogy ezúttal nem is fog. Rose csak csendben mosolygott, érezte jól, hogy bármily régóta is áll az öreg póni alkalmazásában, ebben a jelenetben ő csak kívülálló.
– Na akkor mindössze annyi van hátra, hogy gyorsan megmosakszol, és felveszed a szép ruhádat, hiszen így mégsem jöhetsz az előadásra.
A kis egyszarvú szinte kiugrott öleléséből, mint egy hal, majd kilőtt nyílvesszőként iramodott be a házba.
– Ejnye, Cello, nagyon elkényezteti azt a csöppséget – morogta Rose néni halkan.
– Hát az a dolga egy nagyszülőnek, nemde? – tette fel a költőinek szánt kérdést Nagypapa, és vidáman bement hogy ő is készülődjön.
Igen, egy teljes családban ez valóban így lenne – sóhajtotta Rose szomorúan, magának.
Lyra villámgyorsan megfürdött – hiába mondták neki már ezerszer, hogy hasonló dolgokban az alaposság fontosabb a sebességnél, ez nem az az eset volt, amikor ilyesmivel törődött volna. Magára öltötte az ünneplő ruháját, megszárította majd kifésülte a sörényét, és egy, a szeme színével harmonizáló hatalmas masnit kötött bele. Pár pillanatig forgolódott a tükör előtt, próbálva kitalálni, hogy vajon a felnőttek fognak-e kivetnivalót találni a külsejében. Mikor mindent rendben lévőnek talált, lesétált a lépcsőn – most véletlenül sem sietett, nehogy elrontsa kinézetét.
Odalent Nagypapa már az előkészületek utolsó simításait végezte. Már ő is felöltözött a makulátlan, fehér ingből és fekete frakkból álló fellépőruhájába, és éppen hangszerének tokját nyitotta fel, hogy ellenőrizze, minden ugyanolyan állapotban van-e, mint ahogy azt utoljára elpakolta. Lyra elbűvölve nézte a hatalmas nagybőgőt, a fényes, lakkozott felszínét, a nagypapája által helyenként kikoptatott fogólapot. Ha törik, ha szakad, ma biztosan ki fog derülni, mi is az én hangszerem!
– Gyere csak ide, hadd nézzelek – hívta Rose néni. Anyásan megigazította a kis egyszarvú masniját és Nagypapa nyakkendőjét, majd kitessékelte őket az ajtón.
Út közben aztán Lyra izgatottságában elég hamar megfeledkezett arról, hogy szép ruhában van, körbe-körbe ugrálta a lassan ballagó öreg pónit, a szökőkutas téren felmászott a kút szélére, hogy a mélység és a víz között egyensúlyozhasson. Az utcában sokan ismerték őket, és messziről köszöntek nekik.
– Üdvözletem Cello úr, nem is tudtam, hogy ma előadása lesz! – szólt például a család egyik barátja, a pék.
– Bizony, és remélem ön is el tud jönni.
– Semmi esetre sem hagynám ki, ha már ilyen kedvesen invitál! És ez az ifjú hölgy, talán csak nem az unokája? Bámulatos, hogy megnőtt, amióta nem láttam.
A csikó büszkén húzta ki magát.
– És ma kiválaszthatom a hangszeremet! – kiáltotta vidáman.
– Ó, hát ezek szerint te is zenész szeretnél lenni, mint a nagypapád? Remélem, meghívsz majd a fellépéseidre.
A koncertterem körülbelül negyed óra sétára lehetett a házuktól. Hatalmas, viszonylag új épület volt, a pónik növekvő zenei igényeinek kiszolgálására hozták létre, a legmodernebb akusztikával rendelkezett. Lyra erről mit sem tudott, de nagypapája rendkívül örült neki, mert így egye több hallgatóhoz, kompromisszumok nélkül eljuthatott a zenéje.
A művészbejárón mentek be, amihez az öreg póninak saját kulcsa volt. Hamarabb érkeztek, mint bárki más, így nekik kellett sorban felkapcsolni a lámpákat a kongóan üres folyosókon és az öltözőben, ahol Nagypapa lepakolta a nyeregtáskáját és a nagybőgője tokját. Végül pedig, két rövidebb fémlépcső megmászása után egy sötét terembe vezette Lyrát, és azt mondta neki:
– Picit várj csak itt. – Aztán, rövid idő múlva: – Mehet?
– Igen… – lehelte az apró egyszarvú. Egy csattanást hallott, ahogy Nagypapa bekapcsolta a világítást.
A lélegzete is elállt a látványtól. Egy hatalmas színpad közepén találta magát, előtte az üres nézőtér. Pónik százai férhettek el a három szinten és a páholyokban. Ugyan most még nagy részét félhomály borította, de Lyra tökéletesen el tudta képzelni az eddig csak képeken látott vakító fényességet, a nézők tömegét, szinte érezte maga alatt a színpad remegését, ahogy patáikkal a padlón dobolnak tetszésük kifejezéséül.
Nagypapa odasétált mellé, és emelt fővel fogadta a képzeletbeli közönség éljenzését.
– Hallja, művésznő? Ez önnek is szól. Hajoljunk meg hát együtt.
Mindketten teátrálisan meghajoltak, majd nevetni kezdtek.
– Nagypapa, ez a hely csodálatos!
– Igen? Pedig a lényeget még nem is láttad. – Gyengéden megfordította az unokáját.
Mögöttük sorakoztak a színpadon a koncerthez már bekészített helyeiken a hangszerek, melyek között rengeteg olyan volt, amit Lyra még nem is ismert. Persze, az ott egy zongora, ilyen van otthon is. Azok valami ütős hangszerek lesznek, mint az ő pici xilofonja, amivel tanulni szokott. A nagyzenekar néhány helye üres volt, ahol a zenészek otthon tartották hangszereiket, de a felhozatal így is lenyűgöző volt.
– A tegnapi próbán megkértem a többieket, és megengedték neked, hogy mindent kipróbálj.
– Mutasd meg a lantot!
– Nem, nem, csak a neved miatt nem választhatsz hangszert magadnak. Ebbe a hibába én is beleestem annak idején, és ahogy öregedtem, rájöttem hogy a csellóknál a mélyebb basszus sokkal jobban fekszik nekem, ezért át kellett szoknom a nagybőgőre. Persze nem lepődnék meg, ha a családi örökséged miatt egy húros hangszer lenne a legjobb számodra, de nem sietünk, próbáld végig mindet.
– És miből fog kiderülni, amikor megtalálom a nekem valót?
– Lehet, hogy meg sem tudjuk ma, melyik a tied. Még nagyon kicsi vagy, és ezeket nem csikókra méretezték, így elképzelhető, hogy mind kényelmetlen lesz. De az is lehet, hogy az egyiknél hirtelen úgy fogod érezni, mintha hazaérkeztél volna. Amikor a saját hangszereden játszol, az olyan, mintha a tested része lenne, mintha csak énekelnél. Egészen biztosan észre fogod venni, ha megtalálod.
Lyra bátortalanul sétált a sorok között. Vajon melyikkel kezdjem? Húros, vagy húr nélküli? Egyszerűbb, vagy bonyolultabb? Vagy csak fogjam meg amelyik a legközelebb esik?
Éppen a fúvós szekcióban járt, és picit szomorúan, ugyanakkor megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy az itteni hangszerek nagy részéből egy épkézláb hangot sem tud kicsalni. Amelyik meg is szólalt neki, annál sem érzett különösebb izgalmat. Ez a kategória kilőve, vagy csak nőnöm kellene még egy kicsit?
A sor végén elért az ütős hangszerekig, óvatosan kipróbált párat, a harangokat még egészen élvezte is, de azt már ekkor is tudta, hogy ritmusérzékében semmi kiemelkedő nincs, nem úgy, mint hallásában. Átsétált a vonósokig, kipróbált egy hegedűt – csak az üres húrokon játszva, mert a lefogásukhoz még nem tanult technikát. Hm, nem is rossz, de nem az igazi. A cselló sem volt semmi különleges, a nagybőgőket azzal a lendülettel ugrotta is – nagypapájáét sem tudta megemelni, nemhogy értelmesen játszani rajta. Elgondolkozva pötyögött kicsit a hárfán, a hangja igazán szép volt, de nem olyasmi, amit egész életében hallani szeretett volna.
Egyre kétségbeesettebben nézett körül, mert alig akadt olyan hangszer, amit ne próbált volna ki. Vajon a lantot már láttam? Igazán csúnya dolog a nagypapától, hogy nem árulja el, melyik az. Valamit meglátott a színpad szélén, a függönyök mögött, és ahogy közelebb óvakodott, hatalmas megkönnyebbülésére egy pár egzotikus hangszert talált – félreállították őket, mivel az aktuális darabban nem kaptak szerepet.
Szinte mindegyik érdekesebb volt, mint amiken eddig játszott. Egészen elbűvölte a pánsíp szellőre emlékeztető hangja, majd az üres téren körbe-körbe táncolt egy csörgődobbal. Néhány percen keresztül komolyan pengetett egy klasszikus, utána egy fémhúros gitárt, óvatosan a földre fektetett egy hatalmas basszusgitárt, megpróbálta rajta egyszerre lefogni és pengetni a húrokat – rövidke lábai miatt messze nem sikerült neki szabályosan. Elképesztően eszement – és hamis – dallamokat csikart ki egy bund nélküli gitárból, és már éppen kezdte volna jól érezni magát, amikor valami egészen fura szerzetet talált a sarokban.
Önkívületben lépett oda, és átölelte a hangszert. Jobb lábával végigsimította tíz húrját, abszolút hallása rögtön felismerte a zenei hangokat. Amelyik nem volt egészen pontos – főleg a mélyebbek voltak hajlamosak elmászni a sok állástól –, ösztönösen behangolta a hangolókulcsokkal. Lehunyta a szemét, és sorban, egyesével megpendítette a húrokat. Élvezte, ahogy a hangszer teste rezonál a mellkasában a mély hangoknál, és a magasok csilingelését. Valami nagyon régi emlék ébredt fel benne, úgy érezte, mintha csak egy elfeledett ismerősével találkozna újra. Lélegzetét visszatartva hallgatózott, amíg a húrok teljesen meg nem szűntek rezegni, és tökéletes nem lett a csend.
– Hát végülis megtaláltad – szólalt meg Nagypapa.
– Ez a lant, igaz?
– Így van. Egészen régi hangszer, ha nem is ebben a formájában – ritkán használták tíz húrral. Nincsen sem fogólapja, sem bundjai, sem vonója. Nem kromatikus hangszer, egyszerű dallamokat egészen könnyű eljátszani rajta, de igazán nehéz művekhez egy élet gyakorlása is kevés lehet. Amíg a varázserőd nincs teljesen az uralmad alatt, lábbal is pengetheted, de a nagy mesterei mindig is egyszarvúak voltak. Emlékszel még az akkordokra, amiket mutattam? Próbáld meg eljátszani őket.
Tényleg, az akkordok! Milyen érdekes, a lant éppen úgy volt hangolva, hogy mind a négyet el tudjam játszani. Hogyan is szóltak?
Eleinte lassan, de egyre magabiztosabban egy kis dalocska hangzott fel a hatalmas teremben. Lyra úgy érezte, mintha a szíve együtt dalolna a hangszerrel. Megpróbálta két lábbal egyszerre pengetni, majd utána bontásban, és érezte, amint tudata eggyé válik a fával, a húrok lesznek a hangszalagjai, és csak énekel, felszabadultan, mit sem törődve a körülötte lévő világgal.
Egy gondolat ütött szöget a fejébe, és abbahagyta a játékot.
– Ugye te tudtad, nagypapa? Hogy ma el fogsz ide hozni, hogy a lant lesz az én hangszerem? Ezért volt ide félretéve, ezért tanítottad a megfelelő akkordokat?
– Nem, hogy tudtam volna, az erős kifejezés – nevetett Nagypapa. – Igazán bíztam benned, és bíztam a szüleid ösztöneiben, hogy jó nevet választottak neked.
– Miért van az, hogy valakinek valóra válik a neve, másnak pedig nem?
– Ez, azt hiszem, a póni lét nagy misztikuma. Így öreg fejjel annyit tudok neked mondani, hogy minél többet gondolkodik valaki a csikója elnevezésén, annál valószínűbb, hogy mellé fog találni vele.
– Az én nevemen nem gondolkodtak sokat a mamáék?
– Nem, nem volt rá idejük – mondta az öreg póni kacagva. – Tudod, a papád annyira biztos volt benne, hogy fia fog születni, hogy csak egy nevet beszélt meg a mamáddal.
– Azt szerette volna, ha fiú leszek? – kérdezte a pici egyszarvú elszontyolodva.
– Nem, ne érts félre, erről szó sincs! A papád egyszerűen ilyen csődör volt. Ha valamit a fejébe vett, el sem tudta képzelni, hogy másképp legyen – még akkor sem, ha valójában semmi féle ráhatása nem volt az eseményekre. A végletekig makacs volt, kitalálta, hogy a csikója egy kis trónörökös lesz, mindenkinek arról mesélt, milyen katonás leszel, milyen jókat fogtok játékvasúttal játszani. Mikor aztán megtudta, hogy lánya született, egy másodperc gondolkodás nélkül váltott, tiszta szívéből szeretett téged, és folyamatosan az ő kis hercegnőjével büszkélkedett. Ilyen volt ő. Éppen csak nevet kellett hirtelen választaniuk, és a mamád feldobta, hogy legyél a dédnagynénéd után te is Lyra. Egy pillanat, és már el is döntötték.
– Mesélj még róluk, kérlek!
– Hát jó, legyen.
Nagypapa a sötétbe révedt, arcán egy pillanatra érzelmek tucatjai futottak végig, ahogy visszapörgette fejében élete filmjét. Akadozva, rekedten kezdett a történetbe.
– Azt már meséltem, hogy pegazusok voltak. A papád a cloudsdale-i légierőnél szolgált. Sose volt még nála rátermettebb, bátrabb csődör. Egyenruhában egészen úgy nézett ki, mintha legyőzhetetlen lett volna, parancsolásra termett, soha senki nem szegült ellene. Ott ismerte meg a mamádat is, aki a legszebb pegazuslány volt, akit valaha láttam.
A munkájuk volt a mindenük, egyszerűen imádták, és nagyon jók is voltak benne. Kevesen repültek náluk gyorsabban, éles szemükkel egészen messziről észrevették, ha baj közelgett. Soha nagyobb biztonságban nem volt Equestria, mint mikor ők voltak őrjáraton. És mégis, mihelyt megszülettél, rögtön te lettél a legfontosabb mindkettőjüknek. Hány olyan családot ismerek, akik lepasszolták a csikóikat a rokonoknak, csak hogy saját karrierjüket hajszolják! Ők nem. Beadták a felmondásukat a légierőnél, és Canterlotba terveztek költözni. Sajnos, mivel magas rangjuk volt, majdnem egy évig eltartott, amíg minden szálat elvarrtak.
– Addig Cloudsdale-ben laktunk?
– Igen, de mindenképpen el kellett költöznötök. Az a város pegazusoknak van kialakítva, és te nem tudtál repülni. Minden pegazus csikója tud egy bizonyos korig járni a felhőkön, így te is sokat szaladgáltál odafent, de vannak olyan helyek, amiket ott szárnyak nélkül nem lehet megközelíteni.
– Tudtam járni a felhőkön?
– Voltaképpen azon sem lepődnék meg, ha még mindig képes lennél rá. A legtöbb föld póni vagy egyszarvú csikó csak pár napot tölt odafent, te nem egészen egy évig laktál ott. A papád semmi kincsért nem vált volna meg tőled, amíg mindannyian el nem tudtok költözni. Szabadidejében a hátára ültetett, és úgy röptetett körös-körül a városban.
– Néha azt álmodom, hogy a felhők között szállok. Akkor ez lehet hogy megtörtént?
– Egészen biztosan.
A pici póni pár percig emésztette a hallottakat, majd szomorúan megkérdezte:
– Mondd, nagypapa, mi lesz a pónikkal, miután meghalnak?
– Nem tudom, kicsim. – Ritka alkalom volt, hogy Nagypapa valamit bevallottan nem tudott, hogy nem adott kitérő válaszokat. – Azt hiszem, a csillagok közötti végtelen mezőkön nyargalásznak, onnan figyelnek minket. Ha tiszta nyári estén felnézel az égre, talán megláthatod őket.
– Miért hagytak itt engem?
– Egy darabkájuk mindig veled van. Itt, legbelül – mutatott az öreg póni Lyra mellkasára.
Hangokat hallottak a távolból, beszélgetést és léptek zaját, és ez visszarángatta a nagypapát és unokáját a melankóliából a valóságba. Az előadás időpontja egyre közelgett, lassan megérkezett a többi zenész is.
– Valamiről megfeledkeztél – Nagypapa vigyorogva lóbálta a lábát Lyra hátsója felé.
– Miről? – kérdezte kíváncsian az egyszarvú, és gyanútlanul hátranézett. Valami nem stímmelt a szőrével a combján, ahol kilógott a szoknyája alól, mintha összekente volna. Ijedtében nagyot ugrott, megrázta magát, de a minta nem tűnt el. Körbe-körbe forogni kezdett, hogy jobban láthassa, mi az.
– Hurrá! – kiáltott végül, mikor ráébredt, mi történt. – Nézd, nézd, egy lant! De jó! Milyen szép! Nekem van a legszebb cukijegyem a világon!
– Bizony, hogy neked! És ráadásul milyen fiatalon!
Lyra boldogan szökellt fel-alá a színpadon, ahova időközben elkezdtek szállingózni a zenekar tagjai. Néhány pillanatig rosszallóan figyelték a ramazurit, amit a csikó csapott, utána felismerték benne az öreg Cello unokáját, meglátták a frissen szerzett cukijegyet, és vidáman körbeállták a Heartstrings családot, hogy gratuláljanak. Mikor a pici végre kifáradt, és abbahagyta az ugrándozást, nagypapája a nézőtérre vezető lépcsőkhöz terelte.
– A legelső sor közepén foglaltam neked ülőhelyet, ott, látod? Menj szépen, oda csüccsenj le, mert mostmár nem tudok veled törődni a készülődés miatt. Aztán nekem jól viselkedj, ha elhoztalak, megértetted?
– Igen, megígérem, jó leszek.
Lassan a helyére ült, és még mindig boldogságtól zavartan figyelte a zenészeket, ahogy pakolásznak, és behangolják hangszereiket. Megérkezett egy igen tekintélyes külsejű, ezüst szőrű föld póni, a karmester, és bemelegítésképpen eljátszottak pár bonyolultabb részt a műsorból. Mikor nagyjából elégedettek voltak az eredménnyel, levonultak a színpadról, és a függönyöket összehúzták. Nagypapa még picit kidugta a fejét, hogy pár szót szólhasson.
– Nemsoká kezdődik az előadás, mi addig elbújunk. Rögtön jövünk – kacsintott a csikóra.
A nézőtérre vezető ajtók kitárultak, és beözönlött a közönség. Lyra kíváncsian tekintgetett hátra, a rengeteg idegen között ismerősöket keresve, de a kavalkádban nehezen tudott kivenni arcokat. Majdnem teljesen megtelt mind a három szint, mivel elég híres és népszerű darabok voltak ma a műsoron.
Az első sorban csupa előkelő, jól öltözött öreg kanca és csődör foglalt helyet, akik csodálkozva nézték a középen egyedül üldögélő csöppséget. Milyen pici, milyen helyes, kész kis hölgy – súgtak össze, amitől a pici egyszarvú – bár igyekezett úgy tenni, mintha nem hallotta volna – a füle hegyéig elvörösödött. Hatalmas megkönnyebbülésére a világítás elhalványulása és a konferanszié megjelenése megmentette, székébe süppedve hallgatta az elég unalmas elemzést az elsőnek megszólaló műről.
Mikor aztán végre bevonultak a zenészek, mindenki hangos lábdobogással fogadta őket. Rövid hangolás után a karmester csendet intett, és halkan felcsendültek az első taktusok. Lyra eddig ilyen nagy zenekart csak felvételről hallott, és most ámultan fülelt, milyen összetett, gazdag hangzással szólalt meg a zene élőben. Még az apró kis kattanásokat is hallotta, ahogy a vonók a húrokhoz érnek, vagy a fúvós hangszerek mechanikájának zajait – vagy tíz percig az új élmény jobban lenyűgözte, mint maga a zene.
Ahogy az első óra a végefelé közeledett, azon kapta magát, hogy egyre többet ásít, amit megpróbált udvariasan a lába mögé rejteni. Egyszerre ilyen sokáig nem tudta lekötni a figyelmét az előadás, főleg, hogy valamilyen fura, nem túl dallamos, de annál andalítóbb kortárs darabot játszottak éppen. Gondolatai elkalandoztak, érezte, hogy alig tudja nyitvatartani a szemeit.
Messziről jövő suhogást és szél hangját hallotta, és arra eszmélt, hogy egy roppant széles, haragos viharfelhő színű háton gubbaszt. A sötét szőr alatt kötélvastag izmok táncoltak, ahogy a pegazus két oldalán két hatalmas szárny mozgott fel-le, hihetetlen sebességgel lökve tulajdonosukat és utasát előre. Messze odalent, a lábuk alatt hófehér felhők tornyosultak, felettük csak az azúrkék égbolt.
– Papa…
– Igen, kis hercegnőm? – A hang mély volt, mint az égzengés.
– Vigyél magaddal… – cincogta az apró póni elhalóan.
– Most együtt repülhetünk, de ahova én megyek, oda te nem jöhetsz velem.
Lyra átölelte a vastag nyakat, dacosan felkészülve rá, hogy soha többet nem engedi el. Arcát a lobogó hajnalszín sörénybe fúrta, könnyei esőként potyogtak alá.
– Tudnod kell, hogy nagyon büszke vagyok rád. Te leszel a legnagyobb lantművész a világon.
Az egész nem ér semmit, ha te nem vagy ott – akarta mondani, de nem jött ki hang a torkán.
Sokáig repültek csendben, mire valamennyire megnyugodott.
– Hanem inkább mondd, szereted még a hullámvasutat? – kérdezte a papája huncutsággal hangjában.
– Igen!
– Akkor kapaszkodj!
A szárnyak ritmust váltottak, egyre gyorsulva repítve őket felfelé, mindig csak felfelé, majd hirtelen összezárultak, és már csak a lendülettől emelkedtek tovább. A röppályája csúcsán egy szédítő pillanatra a pegazus csak lebegett a levegőben, majd zuhanni kezdett, miközben a nyakában lógó kis egyszarvú boldogan sikított.
***
– Biztosan jártál már úgy te is, hogy azt álmodod, zuhansz, és arra ébredsz, hogy minden izmod görcsbe rándul, amint kapaszkodni szeretnél.
– Ó, persze, néhányszor.
– Na most képzeld el ugyanezt egy előadás közben – vigyorgott Lyra. – Rettenetesen ciki volt, addig észre sem vették körülöttem, hogy elbóbiskoltam, amikor hirtelen kipattantam a székből, és meglepve pislogtam körül, hogy hol is vagyok. Szerencsére elég kicsi voltam, és az öregek elintézték annyival, hogy „milyen aranyos”.
Szinte magam előtt láttam, és egyet kellett értenem azzal, hogy képtelenség haragudni rá. Minél többet gondoltam a mesebeli csepp pónira, annál jobban éreztem a története súlyát, mintha csak a lelkében cipelt köveket szépen lassan az én hátamra pakolta volna át.
– Nem azért mondom, mintha irigyelnélek – kezdtem, mikor összeszedtem a gondolataim –, de nekem úgy tűnik, a szüleidtől több szeretetet kaptál az alatt az idő alatt, míg veled voltak, mint más egy életen át.
– Igen, ahogy öregszem, én is egyre inkább így gondolom. Sokszor eszembe jut, hogy vajon mennyivel másképp alakult volna a barátaimmal az életünk, ha egyáltalán nem ismerem meg a szüleim, ha élnének, de nem törődnének velem, vagy ha még mindig együtt lehetnénk. Persze előbb-utóbb oda lyukadok ki, hogy felesleges ezen tépelődnöm, történt ahogy történt.
Egy percre elfordult, míg lábával takarva egy hatalmasat ásított.
– Bocsánat, kicsit fáradt vagyok már.
Én is ásítottam, hiába próbáltam eleinte legyűrni.
– Semmi gond, látod, ragályos.
– Ha nem haragszol, lassan elteszem magam holnapra. Majd ha legközelebb találkozunk, folytatom a történetem, persze csak ha érdekel.
Nagyon rossz érzés volt – féltem tőle, hogy mi lesz, ha nem futunk össze a pihenőidőm alatt. Próbáltam hát valami konkrétat megbeszélni vele.
– Holnap?
– Nem, holnap nem jó, igazán gyakorolnom kellene – felelte, úgy tűnt, egy kicsit talán túl gyorsan.
– Tudod mit, nem kell rögtön válaszolnod. Holnap egész délelőtt a kávézóban leszek, el kell intéznem pár dolgot. Ha lesz kedved, ugorj be valamikor.
– Ezt vehetem úgy, hogy randira hívsz?
Ebben a formában ez eszembe se jutott, éreztem hogy a vér a fülembe áramlik.
– Hát, tulajdonképpen… Szóval, igazából… Igen – hebegtem. – Ugye eljössz?
– Talán – mondta rejtélyes mosollyal.
Zavartan pakolni kezdtem, egy halom hóval eloltottam a hordóban a parazsat, és csak ekkor vettem észre, hogy mindketten annyira belemélyedtünk a történeteibe, hogy a gesztenyékről meg is feledkeztünk. Az utolsó szemeket gyorsan egy zacskóba töltöttem, hogy el tudja vinni.
– Tessék – nyújtottam neki –, a tieid már rég jéghidegek.
– Köszönöm.
Kibogozta magát a takarómból, és lassan indulni készült.
– Akkor, viszlát Honeynut úr.
– Viszlát, Lyra kisasszony – szóltam utána, és én is megindultam, éppen arra, amerre ő.
Pár lépés után megállt, és kérdőn nézett rám.
– Jaj, bocsánat, nem követni akarlak, csak pont erre van a szállásom – mentegetőztem nevetve. – Witherséknél az emeleten szoktam lakni. Ha már így alakult, elkísérhetlek egy darabon?
Nem mintha bármi baj lett volna a közbiztonsággal.
– Igen, köszönöm. A hordód itt hagyod?
– Ha most kezdek neki zajongani vele, felverem a fél várost. Majd reggel értejövök.
Csendben, fáradtan sétáltunk a sötét utcákon, és hamar a kávézó előtti kis téren találtuk magunkat, ahol útjaink elváltak. Éppen Lyra felé fordultam, hogy elköszönjek, amikor egy mély hang ránkszólt a sötétből.
– Jó estét.
Meglepetésemre Purse volt az, aki pont ezt a késői órát választotta, hogy esti sétára induljon Carttal.
– Jé, sziasztok! – köszöntem döbbenten.
Most az egyszer örültem neki, hogy nem álltak meg, hanem halkan beszélgetve sétáltak tovább. Valószínűleg kínos jelenet lett volna, mert gyanítottam, hogy pletykára éhes barátaim az én keresésemre indulhattak, miután nem találtak otthon.
– A barátaid? – kérdezte Lyra.
– Igen, még csikókoromból ismerem őket. Szintén kereskedelemmel foglalkoznak, a pegazus Purse, a barna kanca Cart névre hallgat.
– Várj, nem az övé az a hatalmas kocsi a Sweet Home Vendégház előtt?
– De, biztos. A legnagyobb amit valaha láttam.
– Már néztük a múltkor is, hogy ki képes megmozdítani egy ilyet.
– Ráadásul teljesen megrakva! Elképesztő, nem?
– Egészen aranyosak így együtt.
– Ki? Purse és Cart? – Teljesen meghökkentem az ötleten. – Ugyan! Bár abban igazad van, hogy Cart nem sokkal öregebb nálunk, de mindig inkább a nővérünknek, vagy nem is, sokkal inkább az anyánknak tekintettük.
Lyra megjegyzése nyomán csupa érdekes kép bukkant fel a képzeletemben, amiken jókat kacagtam magamban.
– És ezt vajon ő is tudja? – kérdezte egyszarvú partnerem halkan, mintegy saját magától.
– Hm, tessék? – fordultam felé, próbálva fékezni a fantáziámat.
– Nem fontos. Lassan elköszönök.
– Hát, szia, jó éjszakát.
– Jó éjszakát.
Mielőtt én is elindultam volna, egy darabig még figyeltem a szállingózó hópihék közt lassan távolodó mentazöld kancát. Nem értettem saját érzéseim, izgatottság, félelem, és valami jól eső melegség kavargott bennem. Hiába vagyok rettenetesen fáradt, ma éjszaka egészen biztosan sokat fogok forgolódni, mire végre elaludnék.
– Akkor azt hiszem, mindent megbeszéltünk, igaz, Punchy? – kérdeztem az előttem ülö, pirosas sörényű kancától, aki a gomba alakú asztalon könyökölt, állát a lábain nyugtatva. Szemöldökét ráncolva olvasgatott a kiterített füzetben, ellenőrizte, hogy nem maradt-e ki semmi. Pár oldalt teleírtunk számokkal, és nagyjából összeállt, hogy mikor mire lesz szüksége az elkövetkező két hónapban, és miért mit tud majd adni cserébe. Igaz, hogy nem volt olyan frekventált helyen, mint mondjuk a canterloti kávézók, de Punchynak így is éppen elég baja volt üzlete vezetésével.
– Igen, úgy tűnik, így jó – szólt végül, miközben hátradőlt. – De ha eszembe jut valami, majd megkereslek. Csinálsz erről egy másolatot?
– Természetesen.
– Nagyon köszönöm. – Menni készült, de azért még visszafordult. – Kérsz esetleg valamit inni?
– Igen, az egyiket a híres shake-jeidből, légy szíves. Rád bízom a választást.
Mosolyogva indult útjára, mindketten jól tudtuk, hogy pont azt az italt fogom kapni, amire éppen a legjobban vágyok.
A kávézóban ilyen kora reggel nem volt nagy tömeg, egy párocska beszélgetett az egyik hátsó sarokban, a pultnál egy munkásnak kinéző póni fogyasztotta komótosan a virág-szendvicsből álló reggelijét. A hatalmas ablak mellett lévő asztalok egyikénél ültem, onnan figyeltem a kinti világot, ahogy az ismét változó időjárás miatt kerekedő szél hajszolja az égen a szürke felhőket. Ha láttam is nagy ritkán egy-egy meleg kabátba burkolózó alakot, valamiért mind nagyon sietett, hogy védett helyre érjen – persze itt bent már majdnem elfeledkeztem a csípős hidegről.
Próbáltam fékezni magam, és az előttem lévő papírra és tollra koncentrálni, miközben szélsebesen másoltam megbeszéléseink eredményét. Gondolataim folyamatosan elkalandoztak, és egyre azon járt az eszem, vajon vendégem rászánja-e egyáltalán magát, hogy kidugja az orrát otthonról csak azért, hogy velem találkozhasson, és ismét történetekkel tömhessen.
– Parancsoljon, uram. – A pincér hangjától összerezdültem. Egy nagy pohár fehér, tejes italt tett le elém egy kis ezüsttálcán.
– Köszönöm, Horte.
Miközben befejeztem a papírmunkát, lassan kortyolgattam az italból. Kókusz és mandula íze áradt szét a számban, és már csak ettől egy picit felvidultam – azazhogy várjunk csak, meg mertem volna esküdni rá, hogy az a ravasz Punchy Mane egy gyűszűnyi alkoholt is belekeverhetett a csodás nedűbe.
Az előttem lévő két kupac papírt végül akkurátusan az asztal lapjához kocogtattam, hogy elvágólag álljanak, egy kapoccsal összefűztem őket, és az egyiket Horte gondjaira bíztam, hogy adja át a főnökének. Miután elment, teljes figyelmem a pohár tartalmának szentelhettem, időnként a mellékelt hosszú szárú ezüst kanállal kevertem rajta egyet, mielőtt egy cseppet ittam volna.
Körülbelül a pohár feléig, ha eljutottam, amikor az ablak előtt egy hatalmas sárgásfehér, havas bundát láttam eldülöngélni, és kisvártatva beesett az ajtón pegazus barátom, Purse. Már messziről szélesen vigyorgott rám, miközben a fogasra akasztotta kabátját. Ahogy közeledett, próbáltam a beszélgetés fonalát valamilyen semleges irányba indítani.
– Mi az, te sétálni is szoktál?
– Láthatod, ha nem kapaszkodnék négy patával a földbe, ez a vacak szél Cloudsdale-ig fújna azonnal – válaszolt, és egy hatalmas puffanással a szemközti székre vetette magát, ami ettől észrevehetően megroggyant.
– Hanem inkább azt mondjad, mi a pálya? – csapott egyből a lecsóba szemöldökét vonogatva, mielőtt még egy fél szót kinyöghettem volna.
– Mármint mivel kapcsolatban? – tettem az értetlent, hogy időt nyerjek. Cserébe egy fájdalmas baráti vállveregetéssel jutalmazott.
– Jaj ne add ezt most! Hát veled meg a kis hárfással.
– Az egy lant – próbáltam kijavítani, de fel se vette.
– Lant, hárfa, tökmindegy, a lényeget mondd!
– De komolyan nem értem, mit szeretnél tőlem. Tegnap összefutottunk, és beszélgettünk picit.
– Aha, beszélgettetek. És…?
– Mit "és”? Semmi "és”.
Még egy darabig várakozva nézett rám, de utána csak rájött, hogy nem fog belőlem sokkal többet kihúzni.
– Jól van, legyen ahogy akarod. Sértsd csak meg öreg cimborádat – fonta össze mellső lábait durcásan.
– Figyelj, ha lesz mit elmondanom, és olyasmi, ami rád tartozik, habozás nélkül rohanok hozzád.
Picit úgy tűnt, megenyhült, vagy legalábbis már nem vette olyan komolyan saját színjátékát.
– Igyál egy ilyet te is, isteni. Horte, legyen szíves! – integettem a pincérnek, és nemsoká megérkezett egy az enyémhez hasonló ital. Purse elégedetten kortyolgatta, egész biztosan ő is felmelegedett tőle picit.
– Akkor térjünk a tárgyra! – kiáltotta, miután lenyalogatta az utolsó darabka tejhabot is a szája széléről. Pont erre vártam, az asztal melletti nyeregtáskámból előhúztam pár füzetet, és szétteregettem őket magunk előtt.
Különösebben észre sem vettem az idő múlását, amíg az üzlettel foglalkoztunk. Rengeteg megbeszélni valónk volt, egyfelől össze kellett egyeztetnünk a kettőnk üzletfelei közötti igényeket, lehetőleg úgy, hogy nekünk is jusson valami a folyamatban. Koránt sem rendelkeztem olyan memóriával, mint Purse: míg ő mindent fejben vezetett, nekem szükségem volt a jegyzeteimre. Lassan kimazsoláztuk a közös pontokat, ahol egyikőnktől rendeltek valami olyasmit, ami máshol éppen eladó volt, és az ilyen esetekre ajánlatokat készítettünk. Ezután egy jó ideig az érdekesebb pletykákkal foglalkoztunk, amit utazásaink közben hallottunk, mert ezekből elég gyakran lehetett következtetni arra, hogy hol milyen árucikkekre lesz igény vagy valamiből felesleg a közeljövőben. Mind egy-egy lehetőség vagy kerülendő veszély volt számunkra, amit érdemes volt megjegyezni.
Végül aztán csak rátértünk arra is, ami jelen pillanatban a legjobban foglalkoztatott (még ha ezzel egy bizonyos mentazöld egyszarvú a második helyre kerül), a dió bizniszre. Megannyi kidolgozatlan részlet került papírra a beszélgetéseink nyomán: pince és műhely bérlése lehetőleg egymás közelében, a pálinkáshordók szállítása a Barrell farmról, diószedő munkások és zsákok ára, megint szállítás, cukor, fűszerek és egyéb hozzávalók, plusz hordók az érlelésre, berendezések a szűrésre, végül a palackozás, és hogy miből és hogyan fog mindez megtérülni. A kavargó káoszból szépen lassan egy terv kezdett körvonalazódni a lapokon, ami egyelőre annyira képlékeny volt, hogy örülhettem, ha a fele beválik, de egy olyan régi piaci rést foltozna be végül, hogy mindenképpen a saját üzlet és a letelepedés reményével kecsegtetett.
Mikor már épp eleget dolgoztunk rajta, és Purse is elégedetten hümmögve vakargatta a sörényét, összefontam magam előtt a lábaim, hátradőltem, és áttekintettem az alkotásunkat. Szép nagy halom teleírt papír volt előttünk, és a falióra szerint életünk is rövidebb lett vagy másfél órával.
– Hát, ha Cart ezt látná, igazán büszke lenne ránk – vontam le a következtetést.
– Az biztos. Az öreglánynak még pihenni kell legalább egy hetet ahhoz, hogy a munka említésére ne tépjen rögtön apró cafatokra.
– Mi van vele? Az ünnepség óta nem beszélgettünk.
– Igen, egyesek nagyon elfoglaltak voltak. – Purse vigyora kezdett visszatérni, ami rossz jel volt.
– Tegnap engem kerestetek? – próbáltam benne egy kis bűntudatot ébreszteni.
– Még az este vagy kétszer, de nem voltál otthon. Mondtam, hogy ilyenkor néha felcsapsz gesztenyesütőnek, így hát elindultunk, hogy megkeressünk. Nem jutottunk túl messzire, mint azt te is tudod.
– Nem lehetett valami fontos, ha végül oda se jöttetek.
– Csak zavartunk volna, úgyhogy elrángattam Cartot. Nem tudom mennyire volt sürgős ami miatt keresett, olyan furcsán viselkedett egész végig. Ha itt végzel, ugorj be hozzá a biztonság kedvéért.
– Úgy lesz.
– Na nézd, ki jön itt! – szólt a hangjában színlelt meglepődöttséggel, miután pár percig az ablakon át figyeltük, ahogy a felhőket kergeti a szél.
Nem tudtam jól megfigyelni az elsiető vékony, kendőbe tekert alakot, de a szívem megdobbant a gondolatra, hogy talán tegnapi partnerem lesz az. A székemből is majdnem felpattantam az izgatottságtól.
Kisvártatva Lyra toppant be a kávézóba, kapkodva becsukta az ajtót hogy a hideget kirekessze, és a kendőjét a fogasra akasztotta. Nem tudom, előttem ülő barátomnak mit sikerült leolvasnia az arcomról, de hatalmas mosollyal tápászkodni kezdett.
– Én akkor megyek is lassan, nektek meg jó szórakozást.
Fél úton összetalálkozott az időközben felém induló egyszarvú lánnyal, és egy hangos „hódolatom, hölgyem” köszönéssel engedte át az asztalok sorai közt félreállva.
Mintha csak meg lettem volna babonázva, nem tudtam levenni a tekintetem róla, ahogy közeledett. Sörénye picit kócos volt, hatalmas szemei csillogtak, és arcán enyhe pír ült ahol megcsípte a hideg – bár az is lehet, hogy zavarba jött attól, amint bámulom.
– Szia – köszönt, mikor mellém ért, és ezzel feloldotta a rajtam ülő varázslatot, végre meg tudtam szólalni.
– Szia! De örülök, hogy el tudtál jönni!
Hirtelen észrevettem, hogy milyen rendetlenséget hagytunk az asztalon Purse-szel, és kapkodva pakolni kezdtem – ennek csak az lett az eredménye, hogy a lapok nagy részét egy jól irányzott mozdulattal lesöpörtem a földre.
– Ülj le, máris eltakarítok… – szóltam vissza az asztal alól. Összelapátoltam, ami a patám ügyébe akadt, a maradékot pedig közelebb levitáltam, majd az egész kupacot begyűrtem a táskámba. Természetesen csak akkor jöttem rá, hogy butaságokat beszélek, mikor kimásztam: nem nagyon tudott volna leülni tőlem.
– Bocsánat, akarom mondani foglalj helyet.
Pár lapot nyújtott felém, amit ő szedett fel, miközben én a többivel vacakoltam, majd míg ezeket is eltettem, leült a szemközti székre.
– Kérsz valamit inni? – kérdeztem, és máris Horte felé intettem. – Tudom ajánlani a frissen pörkölt kávékat, van mandulás, fahéjas, és chillis is, ha azt szereted, és a shake-ek is isteniek.
– Igen, köszönöm, de csak ha megengeded, hogy kivételesen kifizessem.
– Ezt a tulajjal kell megbeszélned, sajnos elég makacs e tekintetben.
Horte közben mellénk ért, és arcán olyan kifejezéssel, mintha csak valami gusztustalanságról beszélne, megszólalt.
– A kisasszony és Honeynut úr a ház vendégei.
– Ejha, akkor itt az ideje, hogy megkóstoljam azt a méregdrága tortát, amire eddig mindig sajnáltam a pénzt. – Lyra csibészes mosolyától a pincér szeme sem rezdült, így nem volt túl élvezetes a játék. – Csak vicceltem, egy fahéjas kávét kérek, sok tejjel.
– Nekem is ugyanazt legyen szíves, Horte.
– Sejthettem volna, hogy Punchy Mane barátja vagy – szólt elgondolkodva, mikor a pincér elvonult. – Már rengeteget meséltem magamról, rólad alig tudok valamit.
– Igazából csak üzletfelek vagyunk.
– Minden üzletfeled ennyire szeret?
– Magam sem tudom, hogy engem, vagy az áraimat – vicceltem, de Lyra komoly maradt.
– Punchy régi ismerősöm, annak idején nagyapám udvarolt az ő nagymamájának. – Rövid gondolkozás után hozzátettem: – Nem mintha ezt nem mondhatnám el a fél város nagymamájáról…
– Nagy kancacsábász lehetett az öreg.
– De még mekkora! Társasági póni volt, nagyon tudott bánni a szavakkal. Ha a tizedét is örököltem volna a tehetségének, ma nem itt tartanék. Én már csak néhány gazdát és üzletvezetőt ismerek a környéken. Ha arra vagy kíváncsi, kik az igazi barátaim, elárulhatom, tegnap mindkettővel találkoztál.
– Pedig nekem nem úgy tűnt, hogy nagyon zárkózott vagy.
– Nem is ahhoz van köze, sokkal inkább a munkámhoz, mint már említettem, rengeteget utazom.
– És mi a terved, az úton fogsz megöregedni?
– Nem, egyáltalán nem – bizonygattam, legalább annyira magamnak, mint neki –, ha minden jól megy, én is saját boltot nyitok, de többet nem szeretnék most erről mondani, nehogy elkiabáljam.
– Valahonnan délkeletről jöttél, igaz? – kérdezte rövid gondolkodás után.
– Igen, Dodge City-ből, hogy találtad ki?
– A kiejtésedből. – Mosolyogva megkocogtatta a fülét. – Biztos említettem már, hogy jó a hallásom.
– Rémlik.
– Ott él a családod?
– Igen, a szüleim. Van egy nővérem is, ő Canterlotban dolgozik.
– Nem hiányoznak?
– Évente egyszer-kétszer beugrok azért hozzájuk. – Láttam, hogy Lyra nem túl elégedett ezzel a válasszal. – Nézd, mifelénk ez családi hagyomány. A csikók hamar a saját lábukra állnak, és szétszélednek a nagyvilágban.
– Nem vagytok jóban?
– Figyelj, emiatt nem ítélhetsz el engem. Biztosan könnyebb dolgom lenne ha olyan szüleim lennének, mint neked.
– Mármint halottak? – kérdezte fagyos hangon. Csak most ébredtem rá, mit is mondtam, és nagyon megijedtem, hogy megbántottam.
Mielőtt még kimagyarázhattam volna magam, megjelent Horte két kávéspoharat egyensúlyozva apró tálcákon. Hátradőltünk, és mosolyt erőltettünk az arcunkra, amíg letette őket.
– Köszönjük szépen – bólintottam felé, és már el is ment.
Lyra két kis zacskó cukrot nyitott ki és töltött poharába a beállt csendben, és lassan kavargatni kezdte a kávét.
– Ne haragudj, nem úgy értettem – mondtam neki komolyan, a szemébe nézve.
– Nem, neked van igazad – sóhajtotta. – Én sem intéztem soha ügyesebben a kapcsolataimat, úgyhogy semmi jogom kritizálni téged.
– Ez még nem mentség arra, hogy tapintatlan tuskó legyek.
– Arra tényleg nem mentség. – Végre megint mosolygott, amitől hihetetlenül megkönnyebbültem.
– De ugye nem emiatt voltál annyira szomorú a múltkor? – kérdeztem, miután nagyot kortyoltam a poharamból.
– Nem, akkor el tudtam volna mesélni két mondatban. De azt semmi esetre se várd, hogy előbb-utóbb meg tudok nevezni egyetlen különálló okot. Mint ahogy a tenger is cseppekből áll, az én melankóliám is minél többet gondolkozom rajta, annál összetettebb lesz. És természetesen ugyanakkor egyre kevésbé értem, miért is hagyom, hogy ennyire erőt vegyen rajtam. Most, hogy itt beszélgetünk, annyira távolinak tűnik minden. – Elmerengve kinézett az ablakon, ám fintorogva visszafordult az italához. – Hát nem valami szívderítő az időjárás, most mondd meg. Legalább ez a kávé tényleg nagyon jó.
– Ugye? Purse hozta frissen délről.
– Akkor könnyen lehet, hogy a rossz pónival barátkozom?
– Bizony, a kávé az ő asztala – hagytam rá, figyelmen kívül hagyva a szurkálást. – És az is lehet, hogy ő nem nyaggatna, hogy folytasd a történeted.
– Eddig te sem erőltetted…
– Légyszi! – mondtam affektálva, bevetve a legellenállhatatlanabb pillantásom.
– Hú, ezt fejezd be – nevette. – Különben sem értem, miért vagy kíváncsi arra amiket összehordok.
– Mert szerintem jól mesélsz, szeretem hallgatni, és szeretnélek megismerni. – Nem mertem a szemébe nézni, miközben ezt mondtam.
– Hízelgő vagy – kacagott.
– Tudom, már említették.
– Nem mondtad még, hogyan haltak meg a szüleid – kezdtem, miután felhörpintettük italunk maradékát. Nem tűnt a legjobb taktikának éppen erről kérdezni, de mostmár igazán kíváncsi voltam. Megdöbbentően jól fogadta a kérdést, szélesen vigyorogni kezdett.
– Erről eszembe jut, hogyan is derült ki végül számomra is. Tudod, a nagypapámból egy szót sem bírtam kihúzni ezzel kapcsolatban, neki szörnyen nehéz lehetett a felnőtt fiát elveszíteni. Úgyhogy, ha nem bánod, egy kicsit messzebbről kezdeném, persze már megszokhattad hogy elég szétszórtan mesélek.
– Nekem nem úgy tűnik…
– Akkor jó. Szóval, az egész azzal kezdődött, hogy G. P. szokása szerint a tanterem ablakán keresztülbambulva ábrándozott.
– G. P., ez egy név?
– Igen, sokáig ő volt a legjobb – mit legjobb, egyetlen – barátnőm, eredetileg Glass Pearl-nek hívják. Igazából előbb volt Forge barátja, aztán elcsakliztam tőle… Milyen irónikus! De abban a korban még nem nagyon érdeklik a fiúkat a lányok, hiába jártak Forge-dzsal ugyanabba az oviba.
– Jó, beismerem, most tényleg elég csapongó vagy.
– Na várj, mindjárt kibogozom.
***
Az utolsó órának is vége volt mára, és ráadásul péntek is van, ennél sokkal jobb hír nem kellett, hogy Lyrát feldobja. A csengő hangjára az összes csikó szétszéledt, a tanterem kiürült, csak hárman maradtak, mint általában. Forge valamivel annyira el volt foglalva, hogy a koncentrálástól még a nyelve is kilógott. Mikor odament, hogy megnézze mi az, a szürke egyszarvú elégedetten emelte a magasba a művét.
Egy egészen apró, vékony, de erős aranyhuzalból készült szív alakú medál volt az. Készítője korához képest elképesztően finoman volt megmunkálva, a huzal több díszes spirált írt le, mire két vége találkozott a medál akasztó részénél. Lyra ámulva nézte.
– Ezt most csináltad?
– Igen, tudod hogy mennyire utálom a nyelvtant – vetette oda Forge. Régen kifejlesztette már azt a képességét, hogy varázserejével a füzetébe jegyzeteljen szorgosan kriksz-krakszokat, miközben valójában egészen mással foglalatoskodott. – De ezt figyeld!
Összpontosítani kezdett, szarvából fény áradt, és a vékony aranyhuzal végei először csak felizzottak, majd egymásba forradtak. Lyra lélegzete is elakadt – még csak pár éve ismerte Forge-ot, de az irtózatos iramban szívta magába választott mesterségének trükkjeit, arról pedig jobb nem is beszélni, hogy az efféle mágia az iskola épületében tűzbiztonsági okokból tiltott volt. A szürke csikó addig fújogatta művét, míg ki nem hűlt annyira, hogy meg lehessen érinteni. Barátnője elé tartotta, és büszkén elvigyorodott.
– Bámulatos!
– Kéred? Neked adom. – Lyra habozott, a pici medál igazi mesterműnek tűnt, olyasvalaminek, amit nem fogadhat el. – Komolyan, a tied. Csupa hulladék anyagból van, apukám műhelyéből.
– Nagyon köszönöm! – Óvatosan elvette az apró ékszert, és a fényre tartotta, hogy gyönyörködhessen anyagának csillogásában. Soha sem kapott még ilyen értékes ajándékot a fiútól, és most megmagyarázhatatlan boldogság vett rajta erőt, mintha az egész világ kivirult volna.
– Na én lassan lépek – jelentette ki Forge. – Te még maradsz, G. P.?
Lyra értetlenül nézett körül, eddig észre sem vette, hogy rajtuk kívül más is van még a teremben. A hátsó, ablak melletti padban üldögélt egy fehér szőrű, zafírkék sörényű pónilány, aki üres tekintettel nézte a kinti kertet, előtte egy magazin hevert kinyitva.
– G. P.! – ismételte Forge hangosabban, és a fehér egyszarvúhoz lépett, aki továbbra sem reagált. Meglengette a lány szemei előtt az egyik lábát. – Pearl! Hol jársz?
G. P. lassan felé fordult, megfogta a fiú patáját, és ábrándosan az arcához húzta, mielőtt az meglepetten elkapta volna.
– Cloudsdale-ben jártam éppen, egy hatalmas stadionban – válaszolta mintegy félálomban. – A kecses pegazusok már felsorakoztak a pálya rajtvonalánál, a levegőben tapintani lehet az izgatottságot, ahogy a közönség még a lélegzetét is visszatartja. „Elkészülni!", szól a hangszóróból, mindenki a helyére lép. „Vigyázz!" – az idegek pattanásig feszülnek. „Rajt!"
Ezt olyan hangosan kiáltotta, hogy Forge felugrott volna, ha a lány ezzel egy időben nem ragadja meg a két vállát, hogy megrázza.
– A startpisztoly eldördül, a versenyzők nekirugaszkodnak! Hárman későn kapcsolnak, a mezőny lehagyja őket az első egyenesben. A kanyarban néhányan kisodródnak, többen az első akadályon maradnak le! Az utolsó viharfelhőhöz már csak négyen fordulnak be fej fej mellett, de egyikük kiesik, elvétve a villámok ritmusát, megperzselődve zuhan a lenti hálóba. A célegyenesben mindenki kihajtja magából utolsó tartalékait, de egyikük jelentősen elhúz, nézzétek milyen pici, mégis milyen erős, és igen! Ő nyeri a versenyt, a mai győztes Spitfire!
G. P. ezt a kis előadást majdnem egy szuszra üvöltötte végig, teljes extázisban lihegett még vagy egy percig társai döbbent tekintetétől kísérve, majd lassan visszahullt a padjába.
– És én nem lehetek ott… – szomorúan csóválta a fejét. – Egy igazi bajnok, a legfiatalabb Wonderbolt születésekor, ma délután a fél mérföldes amatőr akadályrepülő versenyen. Még ha egy vacak autogramot szerezni tudtam volna tőle, de legnagyobb bánatomra ő egy pegazus, én pedig csak egy közönséges egyszarvú vagyok, szárnyak és igazi varázserő nélkül.
Színpadiasan az újságjára rogyott, és ütemesen a padjába verte homlokát, mintha ettől bármi is megváltozna. Lyra ekkor vette észre padján a közepénél kinyitott magazinban a posztert, ami egy sárgás színű, lángvörös sörényű póniról készült, felette a felirat kacskaringós betűkkel: „Spitfire – A leggyorsabb Equestriában?"
Forge-ra nézett – mindketten tudták, hogy Glass Pearl egyszerűen rajong a versenyekért, nem véletlenül ragadt rajta a beceneve. De hogy ennyire kiboruljon valamin, olyat még nem látott amióta osztálytársak voltak. A szürke csikó sem volt sokkal okosabb a témában, csak egy vállvonásra tellett tőle.
– Jó, sziasztok, én megyek – köszönt el a két lánytól, táskáját a hátára csapta, és fütyörészve kisétált az ajtón.
Lyra a fejét csóválva nézett utána, nem hitte volna, mikor néhány éve a vár alatti barlangrendszer fala mellett sírdogálva megismerte, hogy ekkora macsó lesz belőle. G. P.-hez fordult, és érezte, hogy ezen a szép, vidám napon valamilyen módon mindenképpen segítenie kell rajta. Lassan egy ötlet kezdett körvonalazódni a fejében, és a könnyes szemű kis egyszarvúhoz fordult.
– Mit szólnál, ha lenne egy módja annak, hogy eljuss a versenyre?
– Mire gondolsz? – kérdezte az, reménytől csillogó tekintettel felnézve.
– Hány órakor fog kezdődni?
– Háromkor – G. P. már a szemét törölgette, sejtette, hogy erre a fura, csendes osztálytársára számíthat.
– Akkor nyomás haza lepakolni, és kettőkor találkozunk a város szélén a raktáraknál, ahova azt a sok érdekes árut hozzák Cloudsdale-ből, jó?
– Jó! De nem csapsz be?
– Becsszó! – Lyra minden fogát kivillantotta mosolyában, nem lehetett nem bízni benne. – De a posztered otthon ne hagyd!
– Lyra! – kiáltotta a fehér egyszarvú, és a másik csikó nyakába ugrott. – Már azt hittem, nem is jössz el! Ha öt perccel tovább kell várnom, esküszöm szörnyet halok a félelemtől.
Azt a negyedét Canterlotnak, ahol álltak, leginkább teherforgami légikikötőnek lehetett volna nevezni. Mindenhol gyanús külsejű föld póni rakodómunkások, rossz arcú egyszarvúak, és vad szeleken edzett pegazusok lepték, akik jobb esetben csak kíváncsian szemlélték a két apróságot, de olyanok is akadtak, akik egyenesen meg akarták őket ijeszteni.
– Nyugalom, ezek között csak minden negyedik-ötödik rablógyilkos igazából – próbált viccelni Lyra, rá már egy ideje nem hatottak a hasonló izgalmak. Társa nem tűnt különösebben nyugodtnak ezt hallva.
– Minek is jöttünk ide? Mamám, csak jussak haza épségben!
– Nem hogy épségben, de egy aláírással gazdagabban fogsz hazaérni.
G. P. nagyot nyelt, megpróbálta maga elé képzelni, amint a szobája falának legelőkelőbb helyén függ bálványozott pegazusának dedikált képe, és ez egy egészen cseppnyi bátorságot töltött belé.
Lyra a lábánál fogva vezette egy darabig a téren át, az éppen pihenőjüket töltő munkások tekintetének kereszttüzében, míg oda nem értek egy hatalmas kapuhoz, mely felett a következő cégér lógott: „Crafty Crate Szállítmányozás – Költöztetés”. Odabent egy jókora udvaron rengeteg különböző kocsi állt a falak mellett felhalmozott eltérő alakú és méretű ládák között.
– Ide akarsz bemenni? – kérdezte Pearl ijedten, a menekülőutakat keresve szemével.
– Aha, de nem kell félned, Crafty úr már régóta a család barátja.
Ez annyira igaz volt, hogy a nevezett vállalkozó cége fuvarozta át annak idején a Heartstrings család ingóságait Cloudsdale-ből, és azóta is jó viszonyt ápoltak Lyra nagypapájával. Jelenleg éppen nem volt bent, csak a helyettese, egy öreg föld póni, aki egy szekér áru kirakodását irányította az udvar közepén.
– Mit szeretnétek itt, gyerekek? – kérdezte tőlük, mikor meglátta, hogy a kapuban álldogálnak. Hunyorgott egy darabig, majd az arca felderült. – Á, Heartstrings kisasszony, miben lehetek a szolgálatára?
– Crafty urat keressük.
– Nincs most itt, személyesen felügyel egy szállítmányt Ponyville-ben. Tehetek esetleg értetek valamit?
– Szerettük volna megkérni, nem tudna-e nekünk segíteni a lehető leggyorsabban eljutni Cloudsdale-be.
– Na de lányok, mi a szénát keresnétek ti a felhők között? Veszélyes hely az annak, aki nem tud repülni. A szüleitek tudják egyáltalán, hogy itt vagytok?
Lyra fintorgott, ez a beszélgetés eddig egyáltalán nem úgy alakult, ahogy elképzelte. Az öreg póni elég vaskalapos személyiség hírében állt, és korántsem lehetett vele annyi mindent megbeszélni, mint főnökével. Egyre jobb ötletnek tűnt a további magyarázkodás helyett szégyenszemre egyszerűen elszaladni, mikor egy új hang szólalt meg kicsit távolabbról.
– Hagyd csak öreg, majd én elintézem őket.
Egy hatalmas termetű, világos narancs színű, izmos pegazus csődör ugrott le a ládák tetejéről, ahol eddig pihent. Az utolsó pillanatban széttárta hatalmas szárnyait, és kecsesen földet ért a csikók és a munkások között. Lyra jól ismerte őt, Sunburst volt, fiatal kora ellenére Crafty egyik legjobb alkalmazottja. Odébb terelgette őket egy sarok felé, ahol egy nagyobb eresz alatt valami irodaszerűség volt berendezve.
– De tényleg, mi a túrót akartok Cloudsdale-ben? – kérdezte őket halkan, miután megbizonyosodott arról, hogy nem hallja őket más. G. P. beharapta az ajkait, nem mert szólni a méretes idegenhez.
– Ma délután van a fél mérföldes akadályrepülő verseny, és élet-halál kérdése hogy eljussunk rá – felelt helyette a mentazöld csikó.
– Az, aminek a nyertese kap egy esélyt a Wonderboltstól?
– Pontosan.
– Jó, egy kocsival fel tudlak vinni titeket, de a stadionba nem engednek be azzal együtt – gondolkozott a pegazus.
– G. P.-t felvehetnéd a nyakadba.
– És téged hova teszlek?
– Én megvárom a kocsiban. De ismersz, az sincs kizárva, hogy be tudok menni a saját lábamon.
Sunburst előbb egyikükre, majd a másikra nézett hitetlenül, miközben sörényét vakargatta.
– Jaj, gyerekek – sóhajtotta –, egészen biztos hogy Crafty letépi a fejem, ha a szüleitek véletlenül életben is hagynak, amikor ez kiderül…
– Kérlek, Sunburst… Csak rád számíthatunk!
– Jó, jó, el ne kezdjetek itt nekem pityeregni. Mit is mondtál, mikorra kell odaérnünk?
– Nagyjából egy óra múlva.
– Akkor jobb, ha sietünk!
Már elég régóta repülhettek, amikor a látóhatáron feltűnt az óriási felhőváros, és ahogy telt az idő, egyre csak nagyobb lett. Sunburst egy apró, de annál gyorsabb, éppen csak két személyes kocsit választott nekik, most abban kuporgott a két kis egyszarvú, míg pegazus barátjuk teljes erejéből száguldott a felhők felett. Sörényüket cibálta az erős menetszél, a hosszú utazástól a szemük is könnyezett. Annyira kapaszkodtak járművükben, hogy a lábaik már remegtek az erőlködéstől, de az óriási magasság még az igencsak edzett Lyrának is szédítő élményt nyújtott. Úgy látta, mintha alattuk csak fehér vattacukor-rét terült volna el, felettük a magasban áttetsző bárányfelhők. Félelme ellenére furcsa nosztalgia kerítette hatalmába, tudta, hogy valamikor nagyon régen már járt itt, alig várta, hogy megérkezzenek.
Ahogy közeledtek, Cloudsdale-t bal felől kezdték megkerülni, és hamarosan elébük tűnt a külvárosban épült hatalmas stadion. Lassítottak, és a szél fütyülését fülükben felváltotta a tömeg morajlása. Hiába volt az aktuális esemény egy amatőr verseny, talán egyrészt a Wonderbolts megjelenésének is köszönhetően az épület teljes díszében pompázott, a nézőtér legmagasabb peremén színes zászlók lobogtak. A légtér nyugalmára fehér szőrű, arany páncélos pegazus őrség vigyázott, akikből a bejáratoknál is akadt szép számmal.
Sunburst az egyik bejárattól nem messze, a stadion alapjául szolgáló nagy felhőre tette le a kocsijukat. Mágiája megengedte neki, hogy különböző tárgyakat a felhők tetejére helyezzen, de mindannyian tudták, hogy ez élőlényekre nem vonatkozott. A pegazus kikászálódott a hámból, majd az utasaihoz fordult.
– Nos, itt az ideje, hogy kiderüljön, igazak-e a legendák – szólt, szavait Lyrához intézve.
– Ha mégsem, majd kapj el… – válaszolta az egyszarvú nagyot nyelve.
Remegve a kocsi pereméhez lépett, és lenézett. A felhő alattuk ebből a távolságból egyáltalán nem tűnt szilárdnak, felszíne folyamatosan gomolygott az enyhe szellőben. A csikó becsukta a szemét, és lelépett a szilárd talajról.
A pillanat tört részéig biztos volt benne, hogy le fog zuhanni, ám valahol a fülei mögött, agyának egy elfeledett zugában bekattant és működni kezdett egy ősi ösztön. Mikor végül oda mert nézni, láthatta, hogy lábai nagyjából térdig süppedtek a fodrozódó tejfehér ködbe, és ott megtartotta egy furcsa rugalmasság, mintha gumiasztalon járt volna.
Ijedtsége elpárolgott, szélesen vigyorogva tekintett hátra társaira.
– Döbbenet… – motyogta Sunburst leesett állal.
– Én is! – kiáltotta G. P. megbabonázva, és kiugrott a szekérből. Azzal a lendülettel eltűnt a felhő gyomrában, még sikítani sem volt ideje.
– Pearl! – kiáltott utána Lyra tehetetlenül. Sunburst sem sokat tétovázott, belevetette magát a lenti homályba.
A zöld egyszarvú aggódva nézett utánuk. Annál jobban meglepte, mikor a ködből kisvártatva feltűntek, G. P. a pegazus nyakában, határtalan örömmel kurjongatva.
– Ezt muszáj lesz valamikor megismételjük, annyira félelmetesen jó! – kacagta.
– De előtte legközelebb szólj, mert elvisz a szívroham – Sunburst lassan leszállt a kocsi mellé, homlokáról bőven törölgette az izzadtságot.
Rövid ideig még próbálgatták, vajon boldogulni fognak-e az épületen belül, de Lyra járása is egyre magabiztosabb lett, G. P. is kényelmesen megkapaszkodott a pegazus hátán, és vészesen közeledett a verseny ideje, így hát a bejárat felé indultak.
A kapu két oldalán álló őrség döbbenten méregette a fura vendégeket, de egy árva szó nélkül beengedték őket – parancsaik valószínűleg nem vonatkoztak egyszarvú csikókra, sem más hátán lovagolva, sem saját lábukon besétálva.
Most, hogy a stadion falai között álltak, ámulva nézték az áttetsző, hófehér anyagból épült lelátókat. Meséket már hallottak a felhőkből épült városról, de álmaikban sem tudták volna ilyen szépnek elképzelni, mintha csak belülről ragyogott volna az egész, ahogy a nap sugarai átsütöttek rajta.
– Oda! Gyorsan, a korláthoz! – ösztökélte hátasát G. P., és az morcosan engedelmeskedett. Mindannyian a küzdőteret elválasztó korláthoz sétáltak, és onnan tekintettek körül álmélkodva. Korántsem volt teltház, de azért szép számmal foglaltak helyet tarka kavalkádként a különböző színű pegazusok a lelátón, nagyjából az alsó harmadában tömve is voltak a helyek. Odalent a versenybírók az utolsó simításokat végezték az akadálypályán, bólyák távolságát mérték le még egyszer utoljára, fekete felhők viharosságát állították be a megfelelő szintre. Jobb oldalt, a rajthelyektől nem messzire, egy fedett alkalmatosságban nyüzsögtek a versenyzők, egyesek nyugodtan beszélgetve, mások bemelegítéssel múlatva az időt. Szemben a nézőtéren csillogó aranypáncélok tömege jelezte a fontos személyek páholyát, ahova a verseny kezdete előtt a Wonderbolts tagjai is meg fognak érkezni.
– Spitfire nincs itt – jelentette ki a fehér egyszarvú.
– Biztos még öltözik – vonta meg a vállát Lyra.
– Nem, már mindenki a helyén van, nemsoká kezdődik a verseny. Itt valami nem stímmel. – A legközelebb ülő, fiatal pónik felé kiáltott: – Hé, hol van Spitfire?
Azok csak a vállukat vonogatták, miközben meglepve néztek az egyszarvúra.
Közelebb noszogatta Sunburstöt a lelátó másik oldalához.
– Ti sem láttátok Spitfire-t?
– Tegnap még megvolt – motyogta egy tagbaszakadt póni, a többiek csak értetlenül forgatták a fejüket.
– Spitfire nem indulhat – hallották a hátuk mögül.
Egy ég színű, sötét sörényű pegazus csődör volt az.
– Hogyhogy? Hiszen ő a legjobb amatőr repülő – kérdezte Pearl értetlenül, majd hirtelen elsötétült az arca. – Vagy valami baleset érte?
– Baleset, az. Nézd csak ott azt az ezüst szőrűt! – a versenyzők közé mutatott.
– Mi van vele?
– Nem ismerős? Remélem elég, ha annyit mondok, ő Carn Coins.
– Coins úr fia?
– Az. Az apja nevével visszaélve megtiltotta, hogy Spitfire ma elinduljon. Ő volt az egyetlen, akit soha nem tudott legyőzni.
– A nyavajás – csúszott ki G. P. száján, miközben egyre elkeseredettebb arckifejezést öltött.
Az nem lehet, hogy hiába jöttünk ma el – futott át Lyra fejében. Ez az átkozott ficsúr lesz a legújabb Wonderbolts tag. A gondolatra kezdett dühbe gurulni.
– Szerinted az öreg Coins tud róla? – kérdezte a pegazust.
– Nem hiszem. Ő finanszírozza a Wonderboltst, és persze a mai eseményt is. Meddig tartana neki elintézni, hogy a fiacskája közéjük kerüljön?
– Akkor azonnal szólnunk kell neki, hogy állítsa meg a versenyt, és engedjék a rajthoz Spitfire-t!
– Gondolod, hogy megtenné? A saját fia ellenében? – kérdezte Pearl.
– Csak azt tudom, hogy ha meg sem próbáljuk, a drágalátos Carn Coins már nyert is!
– Akkor gyerünk!
Mivel a közönségen nehezen verekedték volna át magukat, és az őrök miatt a pálya fölé sem repülhettek ki, vágtatva indultak a nézőtér mögött húzódó folyosók felé. Szerencséjükre ilyen kis idővel a verseny kezdete előtt itt elég kevesen sétálgattak, csak egy pár pegazussal futottak össze, akik éppen üdítőket vagy rágcsálni valót cipeltek a lelátó felé.
– Vigyázat! – bődült el Sunburst, és teljes sebességgel elszáguldottak mellettük.
Lyra már az első kanyar után érezte, hogy lábai nem bírják az iramot ezen a furcsa, felhőből készült padlón. Lassulni kezdett, leszakadt két társától, amikor hirtelen valami megragadta, a levegőbe repítette, és egy pillanat múlva az égszínkék pegazus hátán találta magát.
– Kapaszkodj! – szólt rá a csődör, és megiramodott.
Vagy egy tucat keresztfolyosót elhagyhattak, melyeken a küzdőtérre lehetett látni, és így nagyjából sikerült belőniük, milyen messzire lehet a páholy. A stadion rövidebbik ívének végén járhattak, mert a folyosó az elnyújtott balkanyar után végre kiegyenesedett előttük, és a távolban már látták a leágazást, amit a legjobban őriztek az arany páncélosok. Odabent a tömeg zengő ovációja közt megszólalt a fanfár, elkezdődött a versenyt megnyitó ceremónia.
– Mindent bele! – kiáltotta G. P., a két pegazus kiterjesztette szárnyait, lábukat felhúzták, és teljes sebességre gyorsultak az átjáróban.
A díszpáholy bejáratánál álló őrök döbbenten szegezték nekik a lándzsáikat, nem készültek fel ilyen meglepetésekre, de afelől nem volt Lyrának kétsége, hogy használni is készek fegyvereiket. Egy émelyítő fékezést követően leszálltak a nyitott ajtótól pár lépésnyire.
– Beszélnünk kell Coins úrral! Engedjenek be! – kérte a két páncélos pegazust G. P., de azoknak a szemük sem rezdült.
– Coins úr! Kérem, Coins úr! Beszélnünk kell! – üvöltötte az ajtó felé Lyra torkaszakadtából.
Odabentről egy jól fésült, öltönyös, vékony keretes szemüveget viselő póni lépett ki rosszalló tekintettel, minden valószínűség szerint Coins úr titkára.
– Mi van, gyerekek? Mi ez a kiabálás?
– Azonnal meg kell állítani a versenyt! A legjobb repülő nem indulhatott rajta!
A titkár valamit válaszolni akart, de az ajtóban feltűnt Coins úr, és tekintélyes külseje azonnal mindenkinek csendet parancsolt.
– Mit mondotok? Ne olyan hangosan. Mi történt?
– Coins úr kérem – kezdte magyarázni G. P. –, a legjobb amatőr repülőt kitiltották a pályáról, és most nem lehet itt! Legyen szíves leállíttatni a versenyt amíg előkerítjük!
A magas, idős pegazus a titkárára nézett.
– Ez hogy fordulhatott elő? Azonnal intézkedjen kérem – mondta, majd visszatért a páholyba, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Gyertek, gyerekek. Megkeressük a barátotokat – szólt a titkár, és sietve megindult a kijárat felé.
A kis csapat reménykedve követte.
Mikor aztán a stadion elé értek, a szemüveges pegazus az ott szolgálatot teljesítő őrökhöz fordult.
– Ezeket mégegyszer be ne engedjétek.
– Igenis, uram! – kiáltották az őrök egyszerre, és elállták az utat. A titkár, mint aki jól végezte dolgát, visszasétált, amerről jött.
– Hé, nem erről volt szó! – tombolt Sunburst. Bár ő eddig inkább kívülállónak érezte magát a történetben, ekkora igazságtalanság láttán igazán mérges lett. Az arany páncélosok felé ugrott, de az egyik a lándzsája tompább végével olyan erősen taszította arrébb, hogy G. P. majdnem leesett a nyakából. A narancs színű pegazus egy pár percig vicsorogva farkasszemet nézett az őrséggel.
– Hagyd, vesztettünk – mondta Lyra leverten, patájával visszatartva a csődört. – A verseny már egész biztosan elkezdődött.
Lehajtott fejjel oldalogtak arrébb.
– Sajnálom, hogy téged is kidobtak miattunk – fordult a kék pegazushoz.
– Á, rá se ránts. Láttam már ilyet épp eleget, és amúgy is tudod kit érdekel egy megbundázott bajnokság. Ti viszont állati bátrak vagytok, hogy így kiálltok egy idegen jogaiért, örülök hogy megismerkedtünk. A nevem Soarin’.
– Lyra Heartstrings. A barátnőm Glass Pearl, a sofőrünk pedig Sunburst.
– Üdv!
– Örvendek. Ritkán látni egyszarvúakat idefent, főleg a saját lábukon közlekedni.
– Egyedül Spitfire miatt jöttünk el, és pont vele nem találkozhatunk.
– Ó, az egész biztos hogy nála gyorsabb és ügyesebb pegazus még nem született, csak tudjátok egy kicsit hamar haragra gerjed.
– Akkor ez nem a legalkalmasabb időpont, hogy autogramot kérjünk tőle? Nem tudod, hol lehet?
– De, sejtem. A repülőklubba ment ebéd után, a barátaival valami sárkányos játékot játszanak. Különösebben nem értek hozzá, de azt már láttam, hogy rengeteg vicces alakú dobókockát szokott vinni. Olyasmit emlegetett, hogy „most aztán lehentelem a kis szarosokat”, és a szemei legalább úgy lángoltak, mint a sörénye, úgyhogy a helyetekben nem zavarnám.
– Hát, ennyi. Akkor akár mehetünk is, nem, G. P.? Talán nem vették még észre otthon, hogy eltűntünk.
A fehér egyszarvú szomorúan bólogatott.
– Ha nem siettek nagyon, a Wonderboltst még megnézhetnénk együtt – ajánlotta Soarin’. – A fontos személyek bejáróján fognak távozni, néha ha jó kedvük van, rá lehet őket venni egy kis dedikálásra.
– Te is a rajongójuk vagy? – kérdezte G. P.
– Naná, melyik pegazus nem? Rengeteget edzek, hogy egyszer én is közéjük kerülhessek, és úgy érzem, jó esélyem is van rá.
– Miért nem indultál a versenyen?
– Azon csak végzősök vehetnek részt, nekem még van egy évem az akadémián. Persze ezek után nem tudom, hogy lesz… A korosztályomban én vagyok a legjobb, de a fiatalokat nem ismerem annyira. Jövőre egészen biztosan Spitfire győz, azután pedig fogalmam sincs, kikkel fogok versenyezni.
– Az átkozott Carn Coins neked is keresztbe tesz – vágott közbe Lyra.
– Hát, kislány, az élet nem fenékig tejföl, mint ahogy arra majd te is rájössz a maga idejében.
Lehet, hogy többet tudok róla, mint sejtenéd – gondolta a zöld egyszarvú, de bölcsen csendben maradt.
Lassan sétáltak a stadion másik oldala felé, közben Soarin’ és G. P. a történelem legnagyobb versenyeiről és a Wonderboltsról beszélgettek. Hamar kiderült, hogy egy rugóra jár az agyuk, mindketten fejből vágták a csapat összes tagjának nevét több generációra visszamenően, a trükkjeik koreográfiáját, és a repülőversenyekről is gyakorlatilag mindent.
Az idő késő délutánba fordult, odabent a tömeg tombolása utoljára felharsant, majd fokozatosan ismét elhalt. Kis idő múlva a verseny véget ért, és a nézők elindultak hazafelé. A V. I.P. bejárónál felállított kordon mellett egy halom fotós, riporter és rajongó csoportosult, ezek között tört utat magának Lyra csapata. Soarin’ ismét a hátára vette az alacsony egyszarvút, hogy jobban lásson, miközben Pearl arról győzködte éppen, hogy a földön állva, lábakon is lehet olyan jó versenyeket rendezni, mint a levegőben.
A parázs vita éppen ott tartott, hogy miért nem kellene a pegazusoknak, egyszarvúaknak és a föld póniknak együtt versenyezniük, amikor a kapuban, erős őrség kíséretében feltűntek a Wonderbolts tagjai. A fellépő ruhájukba voltak öltözve, vidáman beszélgettek egymás közt, és néha lábukkal intettek a rajongók felé. A csoport közepén egy ezüst szőrű pegazus lépdelt dölyfösen, akit Lyra rögtön felismert: Carn Coins volt az. Úgy viccelődött és integetett, mintha csak rég megérdemelt helyét foglalta volna el a társulatban.
Mintha nem miattad törne-zúzna elkeseredettségében Equestria legjobban repülő pegazusa. Mintha nem te tehetnél róla, hogy hiába szálltunk idáig, hogy G. P. úgy mehet haza, hogy álmai beteljesületlenek maradnak. Miattad nem lesz semmi értelme, hogy Sunbursttől megvonják a fele fizetését, mert elhozott minket. Miattad nem lesz soha Wonderbolt-tag Soarin’, ha legyűrik a fiatalok.
Lyra érezte, ahogy a vad düh elönti, szemei elé vörös köd ereszkedett le. Lepattant a pegazus hátáról, szarva fényleni kezdett. Varázserejéből éket formázva tolta szét maga előtt a szitkozódó tömeget, míg a kordonhoz nem ért. Társai döbbenten siettek a nyomában.
– Mit keresel ott, Carn Coins, te második, te vesztes? – üvöltötte, csak úgy köpve a szavakat. – Hol van a leggyorsabb pegazus? Nem látom! Elmondtad új barátaidnak, hogy fizettél le mindenkit, hogy ne indulhasson?
Carn úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Néhány Wonderbolts tag összesúgott, de sétáltak és mosolyogtak tovább, mintha mi sem történt volna. Az őrök ugrásra készen közeledtek az egyszarvú felé.
– Ez hát a híres Wonderbolts? – Lyra vádlón lendítette feléjük a patáját. – Mióta állhatnak be huszadrangú senkik közétek? Vagy csak a pénz számít? Mennyiért vett meg titeket ez a féreg?
– Fogd be a szád, ha nem akarod az éjszakát börtönben tölteni – vicsorogta Carn.
A mellette álló, fehér sörényű Wonderbolt nyugtatólag a vállára tette a patáját, valamit beszélt egy társával, majd Lyrához sétált.
– Ha a barátod tényleg olyan jó, és el mer jönni, az esti viharban találkozunk – mondta halk, békés hangon, majd széttárta szárnyait, és a többiekkel együtt elrepült.
***
– Hát tudod, néha komolyan nem hiszem el, amiket mesélsz – nevettem. – Te beszóltál a Wonderboltsnak?
– Esküszöm, így történt – mondta partnerem, ajkain hamiskás mosollyal. – Nem én bálványoztam őket, hanem G. P., és akkor, ott elég arrogáns bandának tűntek egytől egyig. Ja, és biztos említettem már, hogy kicsit alulfejlett volt a félelemérzetem is.
– Nem semmi. Ugyan nem vagyok egy nagy sport rajongó, de annyira nem élek kő alatt, hogy ne tudjam, Spitfire most a Wonderbolts vezetője. Ezt hogy sikerült elérned?
– Ne hidd, hogy ezen túl bármi közöm volt hozzá. Akkoriban Spitfire a saját korosztályában egyszerűen külön kategóriát képviselt. Nem hiába félt úgy tőle Carn Coins, gyorsaságban és ügyességben akkora volt a különbség köztük, hogy az már megalázó.
– És, mi történt a viharban? Mindenkit leiskolázott? Coins úr nem tépte a sörényét? Mikorra értetek így haza?
– De kis kíváncsi vagy! Ha ennyire érdekel, miért szakítottál félbe?
– Bocsánat…
Sikerült olyan bűnbánó arcot magamra öltenem, hogy majdnem beesett a széke alá a nevetéstől. Néhányan érdeklődve felénk fordultak a kávézóban, és csak most vettem észre, hogy az idő jócskán eltelt, és a vendégek száma meglehetősen felduzzadt. Kezdtem egyre éhesebb lenni, gyomrom egy hangos korgással adta tudtomra, hogy elmúlt dél.
– Nem ennél valamit? – kérdeztem Lyrát.
– Ami azt illeti…
– Tudod mit, éljünk picit vissza Punchy vendégszeretetével, és ebédeljünk meg, utána majd folytatod a történetet, ahol abbahagytad.
– Tetszik az ötlet.
Miután néhány harapással magamba tömtem az ebédemet, némi bűntudattal figyeltem, ahogy a szemközt ülő kanca kultúráltan falatozik. Finom zabkenyér szendvicseket rendeltünk, válogatott virágokkal voltak megtömve, és kaptunk egy kancsó friss forrásvizet is melléjük. Nem akartam túl rossz képet festeni magamról, de a sietős evés olyan szokásom volt amit nehezen tudtam leküzdeni.
Körülöttünk jelenleg elég sok vendég tartózkodott a kávézóban, ez lehetett a csúcsidőszak. Horte mellé egy másik pincér is beszállt segíteni, akit még nem ismertem névről. A helyiség megtelt halk beszélgetéssel, és finom ételek illatának kavalkádjával. Volt időm nyugodtan nézelődni, míg Lyra kényelmesen megivott egy pohár vizet, és száját megtörölte egy szalvétával.
Körülbelül ezzel egy időben lépett be egy új vendég az ajtón, és kutató tekintettel felmérte az idebent tartózkodókat. Egy krémszínű föld póni kanca volt, kék és sötét rózsaszín sörénnyel. Elsőre nem értettem, miért van az a furcsa érzésem, miszerint már találkoztunk, ám mikor aztán beugrott, honnan is ismerem, ösztönösen megpróbáltam lebukni az asztal alá. Partnerem ezt látva kíváncsian fordult meg, hogy megnézze, kitől ijedhettem meg ennyire. Arcára meglepett öröm kifejezése ült, ahogy meglátta a jövevényt, és enyhe rémülettel figyeltem, amint integetni kezd neki.
– Bon! Micsoda kellemes meglepetés!
Már a neve is eszembe jutott, Bon-bon volt az, Lyra barátnője. Elindult felénk a vendégek sűrűjén keresztül, eközben Lyra egy üres széket fordított a mellettünk lévő asztaltól a miénkhez.
– Gyere, csüccs le!
Picit összébbhúztuk magunkat, és Bon-bon mosolyogva leült mellénk.
– Sziasztok – köszönt.
– Hadd mutassalak be titeket egymásnak. Bon-bon, ő itt Honeynut úr.
– Ó, már sokat hallottam rólad – fordult hozzám a krémszínű kanca. – Lyra másról sem beszélt egész reggel.
– Jaj, ezt most csak büntetésből kapom, amiért rögtön ébredés után nyaggattam – szólt Lyra enyhén elpirulva.
– Na és, mondja kedves Honeynut úr, ez alkalmommal mivel szédíti a barátnőm?
Eddig csak a fejem kapkodtam, és most sem igazán volt annyi időm, hogy kinyissam a számat.
– A helyzet még mindig az, hogy én tömöm őt a meséimmel, Bon.
– Látom, de azért bízom benne, hogy nem néma szegény fiú.
– Ez gyorsan kiderülne, ha hagynád szóhoz jutni, de te inkább gonoszkodsz, holott valószínűleg lenne olyan kedves, hogy meghívjon mindkettőnket egy kávéra.
– Természetesen… – vetettem közbe, bár teljesen felesleges díszletnek kezdtem magam érezni.
– Csodás! Úgysem ittam még ebéd után.
Picit várnunk kellett, mire a túlterhelt pincérek sort tudtak ránk keríteni, és felvették a rendelést.
– És, hogy megy az üzlet, ha szabad érdeklődnöm? – fordult felém Bon-bon addig is, amíg az italunk megérkezett.
Hálásan vetettem rá magam a témára, talán a kelleténél egy picit jobban is örülve, hogy szóhoz juthatok.
– Köszönöm, mostanában nem panaszkodhatom. Elég sok lehetőség van kilátásban, ami szép haszonnal járhat.
Bon-bon akkor sem unatkozhatott volna feltűnőbben, ha nagyot ásít, úgyhogy jobbnak láttam, ha inkább beszéltetem. Éppen hogy csak nem tekintett nyíltan ellenségének, amit nem nagyon értettem.
– Jól sejtem, hogy ti egymáshoz közel laktok? – kérdeztem tőle.
– Közel? Ennél közelebb nehezen lehetne, Lyra ugyanis az emeletet bérli nálam.
– Bizony! – szólt közbe az egyszarvú is. – Amióta csak átköltöztem Canterlotból. Bon volt olyan kedves, és megengedte, hogy maradjak, amíg nem találok saját otthont.
– Konkrétan bármeddig maradhatsz – vágott közbe Bon-bon, majd magyarázólag felém fordult. – Imádom, hogy akkor hallgatok élő zenét, amikor csak akarok. És még ő fizet lakbért, mintha nem én tartoznék neki.
– Mert gyakorlok? És mi van a sok cukorkával, amit lent a boltban magamba tömök?
– Látod, azért is nekem kéne fizetnem, mert teszteled az újdonságokat.
– Csoki tesztelés. Most mondd meg, az mekkora munka – nézett rám Lyra.
– Én is vállalom bármikor… – Bon-bon jeges pillantásából sejtettem, nála legfeljebb csak dupla áron vásárolhatok. Szerencsére időközben megérkezett, amit rendeltünk, úgyhogy ezt nem volt ideje elmondani.
Mikor a pincér letette a csészéket, és távozott, tovább kérdezősködtem.
– Ezek szerint édesség üzleted van?
– Igen, egy egészen pici. De az édesszájú pónikra mindig lehet számítani, nem volt még olyan, hogy a nyakamon maradt volna saját készítésű cukor vagy csokoládé falatka.
– Érdekes, hogy nem futottunk még össze, én is gyakran kereskedek különböző finomságokkal.
– A családom boltja már generációk óta arról híres, hogy csak a legjobb alapanyagokból dolgozunk, saját beszállítóm van természetesen – ez már egyenesen sértő volt. – De ne beszéljünk most az üzletről! Hadd kérdezzem meg, te hol laksz?
– Általában Witherséknél bérlek egy szobát, amikor Ponyville-ben járok.
– Ó, őket ismerem, rendes népek. De úgy értettem, hol van az otthonod? Ahova akkor mész, amikor éppen nem vagy sehol vendégségben?
– Olyankor általában utazok – feleltem homlokom ráncolva, miután megfontoltam a kérdést. – Út közben leginkább a szabad ég alatt alszom, tábortűz mellett, esetleg egy sátrat húzok fel, ha nagyon hideg van, vagy esik az eső.
– Szabad ég alatt! Hát nem romantikus? – kérdezte Bon-bon, arcán talán egy egész picit gúnyos mosollyal.
– Nem mondhatnám, de különösebb probléma sincs vele. Pár tízezer évvel ezelőtt a nomád őseink sem építettek maguknak házat, miközben egyik legelőről a másikra vándoroltak.
– Nocsak, és te nomádnak érzed magad?
– Nem, sajnos messze nem vagyok az, csak egy elkényeztetett városi gyerek. Nem véletlen, hogy a keményebb vándorlások után órákig szoktam magam áztatni egy nagy kád forró vízben.
– Ebben végre egyet értünk – bólogatott, bár nem voltam biztos benne, hogy mondandóm forró fürdős, vagy elkényeztetett részére gondolt vajon.
– Nem hittem volna, hogy ez is megtörténhet – szakított minket félbe Lyra. – Már attól tartottam, egymás nyakának estek. De Bon, inkább mesélj, mi járatban?
– Szerinted? Természetesen titeket ellenőrizlek – ez az őszinteség azért váratlan volt. – Nehogy nekem valamit rosszalkodjatok.
– Igenis anyuci, de tudod, nagy lány vagyok már, vigyázok magamra.
– Úgy látom én is, egyelőre minden a legnagyobb rendben van, akkor lassan megyek is.
Felhajtotta a kávéját, és már fel is kelt a székéről.
– Köszönöm a vendéglátást, Honeynut úr. Viszont látásra, mi meg majd este találkozunk – biccentett Lyra felé, és kifelé indult, olyan hirtelen, ahogy megérkezett.
Néhány pillanatig meghökkenten néztem utána, mert nem nagyon tudtam mire vélni ezt a rövid jelenetet. Lyra még azelőtt mentegetőzni kezdett, hogy megszólalhattam volna.
– Tudom, ne is mondd, Bon már megint elég durva volt. Ne haragudj rá, általában nem ilyen szokott lenni.
– Semmi baj, csak kicsit felkészületlenül ért…
– Azt hiszem, picit féltékeny lehet, hogy veled több időt töltök, mint vele. Majd ha hazaértem, kap egy kis fejmosást.
– Azért ne bántsd nagyon.
– Nem, szó sincs róla. De örülök hogy nem vetted a szívedre.
– Semmi olyat nem mondott, ami ne lett volna igaz. Egyébként ő hallotta már a történetedet?
– A nagy részét igen. Sokat meséltem már neki, és azt hiszem annál is többet ki tudott találni az elejtett apró darabkákból.
– Furcsa, hogy egy idegennek hamarabb elmondod, mint a barátnődnek…
– Valószínűleg éppen azért, mert te még nem ismersz. Nincsenek előítéleteid, elfogadhatsz olyannak, amilyen vagyok – vagy ha nem, hát egyszerűen továbbutazol.
– Miért ne fogadnálak el? – kérdeztem meglepetten. – Semmi szörnyűség nem derült ki eddig rólad.
– Mert még nem ismered a történet felét sem.
– Akkor, ha megkérhetlek, folytasd, mielőtt megölne a kíváncsiság.
Lyra néhány pillanatig a csészéjét figyelve gondolkozott, körbe-körbe lötykölte az alján a maradék kávét, majd egy nagy korttyal kiürítette.
– Nos, ha jól emlékszem, ott tartottam, hogy a stadion mellett állunk, a döbbenettől földbe gyökerezett lábbal, miután a Wonderbolts szárnyra kapott. Körülöttünk a rajongók és az újságírók szintén lassan tértek magukhoz, és ezzel egy időben azok, akik hallották, mit beszéltünk, átadták a távolabb állóknak a híreket, egyre nagyobb zsibongást keltve. Mint kiderült, nem egészen fél óránk volt az esti vihar kezdetéig.
***
Sunburst repült, ahogy a szárnyai bírták, de így is egyre jobban lemaradozott Soarin' mögött. Az égszínkék pegazus néha a háta mögé pislantott, és ilyenkor lassítani próbált, de az izgatottság gyorsan erőt vett rajta, és eszeveszett iramra sarkallta. Nem mintha a Repülő Akadémia olyan messzire lett volna, csak éppen nem lehetett biztosra venni, hogy Spitfire még ott lesz, ahol legutoljára látták.
Percek alatt elérték a kampuszt, a magasból impozáns látványt nyújtottak a hatalmas régi épületek, a jól felszerelet sportpályák, az étkező és a kollégium valamivel újabb, és jóval tégla formájúbb tömbjei, Cloudsdale belvárosától nem messze. Nyaktörő ereszkedésbe kezdtek a központi udvar északi szélén felhúzott egyik különálló klubhelyiség felé, és jókora zökkenéssel landoltak a bejárata mellett. Végigsiettek egy, a késő délutáni fényben lassan sötétedő folyosón, hogy a végében nyíló ajtón minden figyelmeztetés nélkül rontsanak be.
– … akkor dobjunk kezdeményezést! – Ez volt az utolsó elhangzott mondat, mielőtt síri csend telepedett a szobára. Odabent két öregebb és több fiatal pegazus ült egy kör alakú asztal körül, összesen nagyjából fél tucatnyian lehettek, mind zavartan fordultak az érkezők felé. A falakat körben össze-vissza, de főleg egymásra ragasztott poszterek díszítették, melyek különböző sárkányokat és egyéb szörnyeket, valamint történetek hőseit ábrázolták békés vagy harcias pózokban. Az asztalon pár könyv hevert, látszólag minden logika nélkül szétszórt papírlapok társaságában.
– Most kimész, becsukod az ajtót, és kopogsz! – kiáltotta a szemben ülő, lángvörös sörényű kanca fenyegető hangon. A nyomaték kedvéért félig fel is emelkedett székéből, és baljósan lengette a patáját, ami Lyrában kicsit komikus benyomást keltett, mert méretre talán ő volt a legkisebb a bentlévők között.
– Spitfire, most nincs időnk erre! – kezdett magyarázkodni Soarin’ a szélsebes repüléstől még mindig lihegve. – A Wonderbolts kíváncsi rá, le tudod-e győzni Carn Coinst az esti viharban!
A sárga pegazus időközben már megindult feléjük, rendreutasítani a bandát, most értetlenül torpant meg félúton.
– Hogy mondod?
– Jól hallottad, gyere azonnal!
Spitfire egy szó nélkül elrugaszkodott, és hihetetlen sebességgel kirepült a fejük felett az ajtón, egy szőrszálnyira G. P. sörényétől. Annyi időre sem lassított, hogy a bejárati ajtót kinyissa maga előtt, egyszerűen feltartott lábbal nekirepült, amitől az döngve vágódott ki. A következő pillanatban már csak a levegőben szállingózó két kósza papírlap jelezte, hogy valaha is a teremben lett volna.
– Te szent szalma, majdnem megérintettem! – sóhajtotta Pearl csillogó szemekkel.
A két egyszarvú még sohasem látott vihart felülről. Egészen bámulatos élmény volt elnézni a lenyugvó nap fényében az alant elterülő, széltől korbácsolt fekete felhőszőnyeget, és közben belegondolni, hogy odalent a földön egészen biztosan zuhog az eső. Meglepően sűrűn törte meg a sötétséget egy-egy pillanatra felvillanó fehér folt, amikor valahol éppen villámlott.
A pegazusok két felhőplatformot állítottak fel a vihar két szélén, amikről nagyjából be lehetett látni az esőáztatta tájat, ezeken gyülekeztek most a Wonderbolts tagjai, és a rajongóik, kiket a testőrök valamivel távolabb tereltek. Mire Spitfire-t utolérték, már a műrepülő csapat fehér sörényű vezetője ismertette a versenyzők számára a tudnivalókat. Ahogy Lyra és társai közeledtek, egy bólintással jelezte az őröknek, engedjék át őket.
– Akkor még egyszer összefoglalva. Öt perc múlva Misty megadja a jelt az indulásra, és a vihar túloldalán találkozunk. Egy szabály van: a felhő alatt kell maradnotok. – Soarin’ felé fordult. – Ti gyertek velem, átrepülünk a célhoz.
Misty unottan figyelte óráján, ahogy telik az idő. Mivel konkrét rajtvonal nem volt meghúzva, Carn Coins mindenáron igyekezett úgy helyezkedni, hogy Spitfire előtt indulhasson, amit a sárga pegazus fogai között halkan átkozódva vett tudomásul – biztos volt benne, hogy nem az az egy másodperc fog számítani.
– Indulhattok – jelentette ki a Wonderbolt, és a jelre mindketten nekirugaszkodtak. Carn teljes sebességre kapcsolt, és pillanatról pillanatra növelte az előnyét, míg ellenfele szokásos versenyző tempóját tartotta, amivel közepes távokon szokott indulni. Hamar beértek a viharba, ahol erős széllökések próbálták őket a fejük tetejére állítani, vagy legalább letéríteni az útjukról. Spitfire érezte, ahogy a szakadó eső dobolni kezd a homlokán, és egy pillanat múlva már bőrig ázott. Sokért nem adta volna, ha nála lenne a repülő szemüvege, anélkül kénytelen volt hunyorítani, kipislogni a vizet, és időről időre megrázni a fejét, hogy az eső nagyjától megszabaduljon.
Mint minden pegazus, ösztönösen érezte maga körül a statikus elektromosságot, amint a töltések összegyűltek, a közelben villám készülődött. Tudta jól, hogy egy csurom víz póni könnyen áldozatául eshet a viharnak, ezért igyekezett messzire elkerülni a helyet. Valószínűleg ezüst szőrű ellenfele sem volt képes a rövidebb, egyenes úton átvágni a célhoz. Némi örömmel konstatálta, hogy jól számított, mikor a villámcsapás biztonságos távolságban tőle egy végzetesen magasra nőtt fenyőfát talált telibe.
Lassan egy perce repülhetett, úgy tippelte, körülbelül félúton jár. A hideg vízcseppek kellemesen hűtötték az izmait, az izzadással, folyadékvesztéssel, túlhevüléssel nem kellett törődnie, legjobb formájában kezdhette meg a hajrát. Minden akaraterejét összeszedte, szinte transzba esett, a szárnycsapásai fokról fokra felgyorsultak és erőteljesebbek lettek, a szél már mit sem számított, pengeként hasította a levegőt.
Nem messze maga előtt, a bal oldalon egy fekete alakott pillantott meg a vízfüggönyön át, majd kisvártatva szintén megérezte a veszélyes töltést a felhőben, ami ellenfelét kitérítette. Utánakanyarodott, és lassan, de egyre gyorsulva elhúzott mellette. Hallotta Carn zihálását, ahogy az energiái fogytán voltak, mégis megpróbált lépést tartani. Egy rövid pillanatig fej fej mellett repültek, mikor hirtelen az ezüst pegazus egy éles kanyarral Spitfire felé vágódott, megpróbálva belökni őt a villám útjába.
Spitfire habozás nélkül összezárta a szárnyait, ívbe csapta a testét, és bukfencezett egyet a levegőben, amitől sebességet és magasságot vesztett, Carn pedig döbbenten áthúzott felette saját lendületétől. Egy másodperccel később fülsüketítő recsegéssel kisült a viharfelhőben felhalmozódott elektromosság, örömmel felhasználva az átázott pegazus által kínált vezető felületet, és Carn fekete füstöt húzva maga után, eszméletlenül pörögve zuhant a mélységbe.
A sárga póni utána vetette magát, és még jóval a földbe csapódás előtt reptében elkapta pórul járt ellenfelét, hogy a célhoz vonszolja.
A vihar másik végében a két egyszarvú aggódva figyelte az esőcseppek szürke áradatát, vajon melyik pegazus fog beérni elsőnek? Tudták, hogy amint a cél platformra értek, a túloldalon elindult a verseny, és perceken belül eldől, ki a győztes. Feszült csendben teltek a másodpercek, mígnem egy meglepő alakú és méretű sötét alak tűnt fel előttük. Ahogy közeledett, és meg tudták különböztetni a két pónit, G. P. vidáman felkiáltott, majdnem leesett Sunburst nyakából.
– Éljen Spitfire! Tudtam, hogy te fogsz nyerni!
Egy pillanattal később hangja elcsuklott, mikor az enyhén kormos Carn Coins kiugrott Spitfire öleléséből, a biztonság kedvéért jól gyomron rúgta, miközben elrugaszkodott a cél felé, és két szárnycsapás múlva elsőként szállt le melléjük a felhőre.
– Hogy mondtad, picim? Kicsit rosszul ejtetted ki a nevem.
A sárga pegazus csak ezután érkezett le melléjük, fogát összeszorítva a fájdalomtól, egyik lábával a bordáit tapogatva. A fehér sörényű Wonderbolt lassan odasétált hozzá, és szokásos nyugodt hangján megszólalt.
– Spitfire, meg kell vallanom, minden egyes szó igaz, amit ezek a furcsa jövevények meséltek rólad – intett az egyszarvúak felé. – Szeretnélek megkérni, hogy látogasd meg a csapatom néhányszor gyakorlás közben, hogy jobban is megismerhessünk.
– K… Komolyan mondod? – kérdezte Spitfire hitetlenül, a sérülésétől elakadó hangon.
– Hahó, itt valami félreértés lesz, én győztem! – kiáltotta Carn nem kevésbé meglepetten, ahogy közéjük ugrott.
– Azt hiszem, alantasságban tényleg verhetetlen vagy, fiam – fordult felé a fehér sörényű pegazus. – Nekünk viszont csapatjátékosok kellenek, olyanok, akik képesek más hibáját helyrehozni, akik kiállnak egymásért.
– Te mondtad, hogy csak egy szabály van! Azt be is tartottam, és én nyertem meg a versenyt!
– Csak azt felejted el, hogy senki nem beszélt versenyről. Ha visszaemlékszel, arról volt szó, hogy ideát találkozunk.
Carn szóra nyitotta a száját, majd becsukta. Arca eltorzult a dühtől, ahogy ráébredt, a Wonderboltnak igaza van.
– Ezt nem ússzátok meg! – kiáltotta fenyegetően, szája gúnyos vigyorra húzódott. – Ha apám meghallja, hogy csaptatok be, feloszlatja az egész csaló bagázst!
– Úgy tűnik, rajtad kívül mindenki tudja, miért nem lehet valaki pénzért tagja a Wonderboltsnak, Coins urat is beleértve – jött a válasz halkan. – Felvilágosítanád a fiatalembert, Spitfire?
A láng sörényű pegazus a szemöldökét ráncolta, majd elszánt tekintettel vetette fel a fejét.
– Egyszerű. A Wonderbolts nem csak egy csapat repülő bohóc. A Wonderbolts egy álom, minden pegazus csikó álma. Az álmainkat pedig soha, semmi pénzért nem vehetik el tőlünk.
– Nyavajások – sziszegte Carn a fogai között, amikor végül meg tudott szólalni. A következő pillanatban levetette magát a felhő széléről, és sebesen elvitorlázott.
– Ég veled. Remélem még találkozunk, mikor tanultál egy kis alázatot – szólt utána a repülő csapat vezetője. Rövid ideig a távolodó alakot figyelte, majd visszafordult a fiatalokhoz. – Most pedig, a helyedben megköszönném a barátaidnak, amit ma érted tettek. A többit még megbeszéljük.
Spitfire felé biccentett, majd kecsesen szárnyra kapott, és a szél hátán elrepült.
– Fogalmam sincs, ezt hogy sikerült elintéznetek – kezdte Spitfire az egyszarvúak felé fordulva. – Nagyon szépen köszönöm, és megtisztelnétek, ha csatlakoznátok Soarin’-hoz és hozzám egy Cloudsdale körüli túrán.
Sunburst mellé lépett, és így szólt a nyakában gubbasztó G. P.-hez:
– Gyere, ülj át a hátamra, a barátod már biztosan elfáradt.
– Izé, de nem leszek túl nehéz? – hebegte Pearl egyszerre félénken és izgatottan.
– Miért, ilyen gyengének nézek ki?
G. P. nem akarta megharagítani a pegazust, pedig tényleg feleakkora lehetett, mint a rakodáson edződött Sunburst. Óvatosan átszállt a hátára, átölelte a nyakát, és erősen reménykedett benne, hogy más nem hallja olyan hangosnak szíve kalapálását.
A narancsszín póni láthatóan megkönnyebbült, hogy megszabadulhatott utasától.
– Akkor a stadion mellett, a kocsinál találkozunk – szólt Lyra és G. P. felé. Átmozgatta a vállait, hogy kiűzze belőlük a zsibbadtságot, majd vidáman szárnyra kapott.
A nyári alkony és a kigyulladó lámpák mesterséges fénye lenyűgöző színekben festette meg a felhők fölött pompázó várost. Lyra ugyan kicsit aggódott amiatt, hogy nagyon későn fognak hazaérni, de végül is előre szólt Rose néninek, és a látvány minden szidásért kárpótolta. Amerre csak nézett, karcsú tornyok törtek a magasba, az épületeket finoman formált oszlopok díszítették. A város széleiről itt-ott folyók zubogtak a mélységbe, csak hogy a szél milliárdnyi parányi vízcseppre bontsa őket, melyeken szivárvány játszott. Szívszorítóan szép látvány volt, és mégis olyan ismerős, mintha csak egy régi álmára emlékezne vissza. Közelebb ereszkedtek, hogy a részleteket jobban kivehessék, így repülés közben összefutottak a hazafelé igyekvő lakókkal, akik értetlenül néztek a kis csapat után.
Ahogy megkerültek néhány elegáns, ragyogó épületet, és a város egyik külön felhőszigetre épített, alacsony lakónegyede fölé értek, Lyra izgatottan mutatott le, a házak felé.
– Ereszkedjünk lejjebb, kérlek! Ezt meg akarom nézni.
A két pegazus spirál vonalban süllyedni kezdett, és enyhe zökkenéssel leszálltak a kis téren, amit az egyszarvú mutatott. Lyra – Spitfire legnagyobb megdöbbenésére, mivel még nem ismerte a kis póni trükkjét – leugrott hátasáról, és körbegaloppozott. Bizonytalanul megállt egy hatalmas kapuval szemben, és láthatóan a fejét törte.
– Mi a baj? – kérdezte G. P.
– Nem tudom biztosan megmondani, de úgy érzem, itt laktam kis koromban…
– Az ki van zárva – vágta rá Spitfire, azután habozva hozzátette: – Várj csak, mit is mondtál, hogy hívnak?
– Bocsánat, az én hibám – szólt közbe Soarin’. – A nagy kapkodásban elfeljtettelek titeket bemutatni egymásnak. A hátadon ülő egyszarvú Glass Pearl, kis felhőjáró barátunk pedig Lyra Heartstrings. Lányok, azt hiszem Spitfire-t ismeritek.
– Heartstrings? – kérdezte a lángoló sörényű pegazus, miközben zavartan leült. – Hát lehetséges lenne…?
– Mondd már, micsoda?
– Apukám kicsi koromban mesélt nekem egy Heartstrings hadnagyról, akivel együtt szolgált a Cloudsdale-i Légierőnél.
– Daybreak Heartstrings hadnagy? Hatalmas, szürke pegazus narancs sörénnyel? – Lyra fel alá ugrált körülötte izgalmában.
– Ő lesz az. Hárman voltak egy járőr szakaszban, Daybreak, apukám, és nem jut eszembe a kanca neve, Wingy?
– Windy Wings, a mamám!
– Bocs, igen, Windy. Apám volt a híradós, így élhette túl.
– Mit?
– Hogyhogy mit? Hát nem tudod? Az utolsó bevetésüket.
Lyra megállt Spitfire előtt, és a szemébe nézett.
– Mit hallottál róluk? El kell mondanod! – kérte komoly hangon.
– Jól van, csak nyugalom, kisasszony! Persze hogy elmondom, de előtte keressünk egy nyugodt helyet. Nézd, ott a padon mindannyian le tudunk ülni.
Lassan elindultak a tér széle felé, közben a pegazus gondolkozva belekezdett a történetbe.
– Azt hiszem még soha nem volt olyan kemény tél, mint akkor. Egész lent, délen is méteres hó esett, fent északon pedig annyira elviselhetetlen volt, hogy aki tehette, elmenekült onnan.
Hárman repültek síri csendben a fagyos levegőben. Seagull szemüvegére ismét vékony rétegben ráfagyott saját lehelete, elhomályosítva a csillagok fényét. Szitkozódva kaparta le a deret patájával, miközben azon morfondírozott, parancsnoka hogy képes elviselni ezt a hideget zokszó nélkül. Nagyon fázott a páncéljában, pedig a fagyos fémet még külön rongyokba is tekerték, hogy ne érjen a testükhöz. Nagyjából negyed óra repülésre lehettek Cloudsdale-től, az északi szektor volt ma éjjelre beosztva nekik. Keletről hatalmas hófellegek közeledtek, azzal bíztatva, hogy az időjárás végre enyhébbre fordul.
– Meddig is repülhetek még veled, hadnagy? – törte meg a hallgatást, csak hogy be ne fagyjon a szája.
– Még egy fél évem van a leszerelésig – felelt a legelöl repülő szürke csődör hátrafordulva. – Windy viszont jövő hónapban, az ünnepek után már nem lesz velünk. Kíváncsi leszek, milyen újoncot kapunk a helyére.
– Reméljük, nem túl csinosat – fűzte hozzá Windy, aranyló sörénye még a sötétben is ragyogni látszott, ahogy a menetszél cibálta.
– Ne kívánj rosszat Seagullnak. Nekem meg úgyis mindegy, hiszen a legszebb lány már az enyém.
– És mihez fogsz, miután leszereltél? – folytatta a kíváncsiskodást Seagull.
– Egy rövid időre a szüleimhez költözünk Canterlotba, amíg nem találok munkát. A lányunknak igazán jó helye lesz odalent.
– Jut eszembe, Crafty szólt, hogy bármikor hasznát venné egy hozzád hasonló edzett pegazusnak – vetette fel Windy.
– Crafty? Nem mondod, hogy elmész rakodni? Azok után, hogy milyen sokra vitted a légierőnél?
– Az egy nyugis, családos embernek való állás. Egyébként meg milyen sokra vittem? Itt repülök veletek ebben a rettenetes fagyban az éjszaka kellős közepén, és ahogy azokat a felhőket elnézem, a legjobb mulatságunk ma az lesz, hogy a szárnyunkról kaparjuk a havat.
– Te utasítottad vissza az előléptetést.
– Mentem volna íróasztal mögé, aktákat tologatni? Nem, ennél te jobban ismersz, tudod hogy két napig sem bírnám. Friss levegő kell nekem, meg testedzés, és ha emellett a családommal lehetek, minden vágyam teljesült.
Seagull a hosszú évek szolgálata során beivódott reflexével a felhőváros felé sandított, és most a távolban egy apró, ragyogó pontot vett észre a perifériás látásával. A kis fény pislákolása mindenki más számára kaotikusnak tűnhetett, ő mégis egy üzenetet olvasott ki belőle.
– Üzenet a toronyból – jelentette hivatalos hangon. – Két óránál nagyméretű, azonosítatlan repülő lények.
– Vettük, megnézzük, vége – vágta rá a hadnagy. Szűk ívű jobb fordulóba kezdett, társai alakzatban követték.
Seagull a hátára erősített nagy erejű irányfénnyel egy válaszüzenetet kezdett sugározni, míg a Cloudsdale-i toronyból nem jeleztek vissza, hogy megkapták. Tudta jól, hogy a város legmagasabb pontján egy hozzájuk hasonlóan szerencsétlenül fagyoskodó pegazus áll őrségben, aki távcsövével pásztázva szúrta ki a közeledő veszélyforrást.
Öt perce repülhettek, és a felhők már egész közelinek tűntek, amikor a sötét foltot megpillantották. Alacsonyan szállt, de nagy sebességgel, pontosan Cloudsdale felé.
– Mi lehet az? – kérdezte Seagull a szemét erőltetve.
– Ha ekkora, akkor csakis sárkány – válaszolta a hadnagy. – A kérdés csak az, hogy mi űzte ki a barlangjából.
Próbáltak úgy helyezkedni, hogy a méretes bestia és a város közé kerüljenek. A hüllő hosszú nyakát előrenyújtva, teljes sebességgel közeledett, Seagull a kék pikkelyeket elnézve felismerte északi fajtáját.
– Állj! Azonosítsa magát, sárkány uram! – kiáltott rá parancsoláshoz szokott hangon Daybreak.
A sárkány lassítás nélkül száguldott feléjük, alig bírtak félrevetődni előle. Ina szakadtából repült tova, mintha csak az élete múlna rajta.
– Megállítsuk? – kérdezte Windy.
– Valami nem stímmel, olyan mintha menekülne… – morgott a hadnagy, és hunyorítva a hófelhőket pásztázta.
Valami nagy és sötét közeledett elbújva a szürke ködben. Egy pillanat múlva a felhő széléhez ért, szinte kirobbant belőle. Hatalmas éjszín szárnyakon siklott, karmos lábait a teste mellé húzta, nyakával a döbbent pónik felé fordult.
Egy fekete sárkány volt, amiről Seagull még csak legendákat hallott. Úgy tudta, a lény észak jégmezői között él, a rettentő hideg miatt szánhatta rá magát, hogy ilyen messzire lejöjjön vadászni. Csak másodpercek kérdése, hogy melléjük érjen.
– Páncélt ledobni! – ordította Daybreak, és ők engedelmeskedtek, mielőtt még eszükbe jutott volna a parancs ellentmondásossága. – A fegyvereket is! Csak a Láng marad!
Egyébként is a Láng volt az egyetlen fegyverük sárkányok ellen. Ezeket a hosszú, egyszarvúak által mágikusan feltöltött rudakat a hadnagy és Windy viselte a szárnya alá erősítve, akaratuk parancsára tűzoszlopot lövelltek az égre. Páncél nélkül könnyebben manőverezhettek, ráadásul az legfeljebb karmok ellen nyújtott némi védelmet, sárkányláng támadás esetén a forró fém csak rontott viselője túlélési esélyein.
Most, hogy felszerelése súlyától megszabadult – a fényszórót kivéve –, Seagull érezte, hogy sokkal könnyebben repül, ugrásra készen várta a következő parancsot. A sárkány a közvetlen közelükbe ért, nyakát hátracsapta, pofáját feléjük tátotta.
– Szétszóródni! – bődült el Daybreak, és hárman három felé spricceltek. A sárkány torkából fülsértő köhögésszerű hang tört fel, ezzel egy időben szája mélyéről fényes, sokágú villám vágódott oda, ahol a levegőben az előbb még a csapat tartózkodott.
Szerencséjükre a hüllő nem foglalkozott velük többet, egyenesen repült tovább Cloudsdale felé. A három pegazus felette és mögötte gyülekezett, bíztak benne, hogy itt nem veszi észre őket.
– Ez villámot okád? – kérdezte társait döbbenten Seagull, mikor ismét együtt voltak.
– Az az átkozott kék a városra húzza! – kiáltotta a hadnagy oda sem figyelve. – Időt kell nyernünk! Seagull, amilyen gyorsan tudsz, repülsz vissza Cludsdale-be, közben sugározd a vészjeleket! Alikornis támogatást kérünk, ébresszék fel a hercegnőt! Windy, te vele mész!
– Dehogy megyek, egyedül nem tudod feltartani!
– Indulj, ez parancs! Gondolj a lányunkra!
– Csak rá gondolok! Ha a sárkány ér előbb oda, porig rombolja a várost! Állíttass hadbíróság elé, akkor is maradok.
Daybreak a foga között morgott valamit, de tudta, hogy Windynek igaza van. A pillanat hevének engedelmeskedve magához rántotta a kancát, és szenvedélyesen megcsókolta, mindketten sejtették, hogy talán utoljára.
– Seagull, mondd meg Lyrának, hogy mindennél jobban szeretjük! Gyerünk! – kiáltotta utána, és Seagull nekirugaszkodott. Ahogy a szavak elhagyták a hadnagy száját, elkezdte fényszórójával sugározni az üzenetet, és mostmár csak ismételte, amíg válasz nem érkezett rá. Tehetetlen düh forrt benne, hogy nem segíthet társainak, de talán a város védelmében még hasznát veszik. Teljes erejéből repült, jócskán lehagyta a sárkányokat. Háta mögött mintha csak a nap kelt volna fel, a hadnagy és Windy narancsra festette az eget a Lánggal. Előtte délkeletről, a messzi Canterlot irányából egy új csillag kezdett ragyogni, és tisztán láthatóan közeledett: a hercegnő felszállt. Bárcsak időben érkezne!
– Két nap múlva találták meg őket – fejezte be a történetet Spitfire. – Összezúzva, megperzselve feküdtek odalent, az erdőben, ahova zuhantak. Azt mondják, még halálukban is egymást ölelték. Később kiderült, nagyjából tíz percet sikerült nyerniük Cloudsdale-nek. Gondolj bele, tíz percig szabadon tombolhatott volna a fekete sárkány, ha nem tartják fel! Pegazusok százai haltak volna meg.
– Igazi hősök voltak! – kiáltotta teljes átéléssel G. P., aki időközben fáradtan hevert végig a padon, élvezve, hogy ismét valami szilárd dolog tartja. – Miért is ezer éve halott pónikról tanulunk történelem órán, és nem róluk!
– Igen, Cloudsdale-ben sokan ismerik a nevüket, tudják mit tettek a városért – helyeselt a sárga pegazus. – Furcsa, hogy éppen a lányuk nem hallott róluk.
– Még nagyon kicsi voltam, amikor történt, a nagypapám pedig nem beszélt erről – gondolkozott Lyra. – valamiért olyan érzésem van, hogy ő jobban szerette volna, ha nem áldozzák fel magukat a városért. És azt is kezdem érteni, amit egyszer hallottam az orra alatt morogni, hogy felelőtlenség volt folyton együtt maradniuk.
– Mindig ez a nyavajás „ha”! – kiáltotta Spitfire. – Mi lett volna, ha nem ők őrjáratoznak akkor? A sárkány eléri a várost? Láthatod, az északi oldalon vagyunk. Még álmotokban mind meghaltok, mikor rátok dönti a házat? Teljesen felesleges ezen tépelődni. Én azt hiszem, sokkal többet számít, mihez kezdünk az életünkkel, hogy bebizonyítsuk, áldozatuk nem volt hiábavaló. Persze te már jól állsz, mert máris rengeteget köszönhetek neked. Ha bármit tehetek érted viszonzásul, csak szólj.
– Hát, kezdhetnéd például azzal, hogy G. P. plakátját dedikálod.
Pearl nem győzött helyeselni, és reménykedve kihajtogatta az összetekert posztert.
Mikor Spitfire meglátta, mit ábrázol, felnevetett.
– Lányok, ez inkább nekem megtiszteltetés. De komolyan mondom, ha tényleg szükségetek van valamire, keressetek meg. Mit írják rá?
– Valamit, ami csak az enyém – Kérte a fehér egyszarvú zavarában elfordulva.
– Jó. Első számú rajongómnak, G. P.-nek, aki egy igazi gyöngy – tagolta Spitfire, miközben lendületes betűket kanyarított a lapra.
– A világért sem szeretnélek elkergetni titeket, de ilyen későn nem kellene már otthon lennetek? – kérdezte Soarin' aggódva.
– Mindegy, már úgysem ússzuk meg a fejmosást – felelte Pearl. – De azért az igaz, hogy haza kellene érnünk, mielőtt igazán elkezdenének aggódni értünk.
– Az jó, ha visszaviszünk titeket a stadionhoz?
– Persze, tökéletes.
Sunburst már türelmetlenül várta őket, és azonnal a kocsi elé ugrott, mikor megérkeztek.
– Gyertek, siessünk, különben nekem végem! – kiáltotta.
– Akkor hát sziasztok, mindent köszönök! – Köszönt el tőlük Spitfire.
– Meglátogatsz majd minket Canterlotban? – kérdezte Pearl reménykedve.
– Persze, mindenképpen!
Sunburst felugrott, és gyorsulva repülni kezdett, maga után húzva a szekeret a két egyszarvúval, akik még sokáig integettek hátra, a felhőn álldogáló pegazusoknak.
Hazafelé, miközben G. P. arcán angyali mosollyal, poszterét magához ölelve fantáziája birodalmában kalandozott, Lyra csak két dologra tudott gondolni: hogy mit kapnak majd szüleiktől, és hogy Forge mennyire sárga lesz az irígységtől, mikor a mai kalandjukat elmesélik neki.
***
– Hát, így tudtam meg végül én is, hogyan haltak meg a szüleim.
– Emlékszem arra a télre, bár akkor még nagyon fiatal voltam – szóltam elmélázva. – Azt hiszem, azért maradhatott meg bennem, mert egyedül akkor esett hó Dodge City-ben. A rokonokhoz sem utazhattunk el az ünnepekre, mert minden út járhatatlan volt, még a vasút is állt. De azt hiszem, a fekete sárkányról nem jutottak el a hírek hozzánk. Ha hamarabb megtudom, hogy ilyen híresség vagy, lehet hogy meg sem merlek szólítani.
– Kár lett volna, meg amúgy is mindenki a saját életének a főszereplője, biztos te is csináltál izgalmas dolgokat fiatal korodban.
– Segíteni Spitfire-nek? Még a közelébe sem érhetek ennek. Gondolom azóta is díszhelyetek van a Wonderbolts fellépésein.
– Igen, szoktunk kapni meghívókat, és ha tehetem, el is megyek.
– És G. P.? Vele mi van? És egyébként is, hogy kerültél Ponyville-be? A barátaid Canterlotban maradtak?
– Furdalja az oldalad, mi? – kérdezte mosolyogva. – Ez mind ki fog derülni a történetem második feléből. Most, hogy őket és a családom már ismered, lassan rá is térhetek a lényegre. De ez már nem ma lesz, attól tartok.
A kávézó pultja fölötti órára néztem, és meglepődtem, hogy eltelt az idő. A délután felénél járhattunk, bár az ablakon kitekintve ebből semmi sem látszott – ugyanolyan havas, hideg szürkeség uralkodott az utcán, mint reggel.
– Már megint rengeteg idődet raboltam el – mentegetőztem.
– Nem nagy rablás, ha valamit neked adnak. De a hét végén fellépésünk lesz, és eljátszunk pár új darabot. Legalább néhányszor át kellene futnom a kottákat, hogy ne blattoljam le az egészet ismeretlenül.
– Megértem. Akkor viszont veled tartok, megígértem, hogy még mielőtt hazamennék, beugrok Cart-hoz egy percre.
– A Sweet Home felé mész? Akkor elkísérhetsz, én is arra lakom.
– Örömmel!
Lassan szedelődzködtünk. Még egyszer ellenőriztem, hogy minden egyes cetlit bepakoltam-e a táskámba, majd a hátamra kanyarítottam. Lyra maga köré tekerte a kendőjét, én előbányásztam a fogason lógó ruhadarabok alól a sálam, és kiléptünk a fagyos levegőre.
Miközben sietősen szedtük a lábainkat, a mentazöld egyszarvú elgondolkozva így szólt:
– Holnap a pegazusok szerint sütni fog a nap, bár ez elsőre elég hihetetlen a mai időjárást elnézve. A barátaimmal a zenekartól elmegyünk a tóra korcsolyázni délután. Van kedved jönni?
– Hát, nem fogok nagyon kilógni a társaságból? Nem akarok én lenni az elefánt.
– Nem, családos esemény lesz. Mindenki hozhatja a párját, vagy csikóit. Amúgy is barátságos pónik, imádni fognak.
– És Bon-bon nem fog még jobban utálni, ha engem viszel magaddal? – kérdeztem még mindig szabódva.
– Bon biztosan nem jön, nem szeret korizni.
– Én viszont nem is tudok – nyögtem ki végül. Dodge City-ben nem sok lehetőségem akadt, hogy ezt a sportot gyakoroljam.
– Elsőre senki se tud, de meg lehet tanulni. Majd segítek, jó?
– Remélem nem töröm ki egyik lábam se, ártana az üzletnek.
– Szívesen mondanám, hogy ha ilyesmi történik, majd ápollak, de attól tartok, akkor direkt elesnél – nevette.
Még egy egészen picit tépelődtem, de egyre jobban kezdett tetszeni az ötlet.
– Akkor most vegyem úgy, hogy randira hívsz? – kérdeztem végül mókásan.
– Egész nyugodtan – felelte egy ici-pici zavar nélkül. – De az nem opció, hogy nem jön el, megértette, Honeynut úr?
– Természetesen, Lyra kisasszony.
– Közben meg is érkeztünk, úgyhogy lassan elköszönök.
És tényleg, bár egyáltalán nem az utat figyeltem – nem tudtam szemem levenni a partneremről –, most ott álltunk egy két szintes ház mellett, aljában egy kis üzlettel. „Bon-bon Édesség” – hirdette a cégér. Felpillantottam az emeletre, ahol a hatalmas ablakokat bordó függönyök keretezték.
– Ott laksz? – intettem a fejemmel.
– Igen – felelte. – Majd ha egyszer nem sietsz, megmutatom.
Egy másodpercre nagy volt a kísértés, hogy rávágjam, nem sietek, de az igazság az volt, hogy túl sok póninak ígértem túl sok mindent a délutánra. Lyra valószínűleg hezitálásom látva kitalálta, mire gondolok, és nem kísértett tovább. Kaptam egy gyors puszit az arcomra, amitől minden idegszálam forróság öntötte el. Míg földbe gyökerezett lábbal álltam, megbabonázva ajkai puhasága által, már be is ment a házba, csak egy halk sziát suttogva felém.
– Sz… szia – köszöntem a becsukódó ajtónak.
A hideg szél egy maroknyi havat fújt a sálam alá a háztetőről, és ettől valamennyire magamhoz tértem. Szinte részegen sétáltam át a Sweet Home Vendégházhoz, ami nagyjából két sarokra lehetett a városka széle felé. Már messziről felismertem előtte Cart méretes szekerét, mely leponyvázva állt nem messze a tér szélén.
A jókora épületben egy takaros kis folyosóról nyíltak a vendégek lakásai. Kikerültem egy nagyra nőtt cserepes növényt a földön, és megkerestem a harmadik ajtót balra, ahol barátnőm szállt meg. Kíváncsi voltam, mire gondolhatott Purse, mikor azt mondta, furcsán viselkedik, de egy picit hezitáltam az ajtaja előtt – kamasz korunk óta ritkán jártunk a kanca szállásán.
Végül csak bekopogtam, és válaszul megszólalt az ismerős, búgó hang.
– Megyek!
Mikor Cart kíváncsian feltűnt az ajtó nyílásában, rögtön láttam rajta, hogy nemrég még a fürdőszobában tartózkodhatott: hosszú sörénye nedvesen tapadt a nyakára és az arcába, egy fehér törölközővel szárítgatta éppen. Sötét szőre csillogott, az árnyék és a fény erős kontrasztot vetett a bőre alatt játszadozó nyúlánk izmok minden mozdulatára. Mindig elképedtem, mennyire nem volt rajta egyetlen gramm háj sem, pedig tudtam, milyen sokat edzett. Orromat megcsapta frissen mosott bőre őszi erdőre emlékeztető illata, melybe egy egészen apró csokoládé vegyült, ami miatt csikó korunkban jó játéknak tűnt, hogy megpróbáljuk megharapni, egészen addig, amíg mindannyiunknál erősebb nem lett.
Szótlanul állta a pillantásom, csak a törölközőjét csavarta a feje köré, miközben várakozott.
– Szia! De jól nézel ki, vendéget vársz? – kérdeztem tőle, mikor végre megtaláltam a hangom.
– Igen, például téged.
– Jó, de rajtam kívül – szóltam legyintve.
– Azt hiszem, rajtad kívül senkit – felelte egy cseppet ingerülten, majd félreállt az ajtóból. – Gyere be.
Kicsit tényleg furcsa volt ez a válasz, mert csak a barátai kedvéért nem nagyon szokott törődni a külsejével. Mintha még a hangja is lágyabb lett volna, nem a szokásos önbizalomtól zengő.
Beljebb léptem, és kíváncsian fürkésztem körül a kis lakosztályban. Ahol álltunk, egy apró előszoba lehetett, innen beljebb volt a nappali és hálószoba céljait betöltő helyiség, jobbra pedig egy jól felszerelt, de kicsi konyha. Mindenfelé meleg színek, otthonos bútorok.
– Emlékszel még, mikor mindannyian itt szálltunk meg? – kérdezte, látva amint memóriám erőltetem.
– Persze, a kezdet kezdetén, amikor nem volt ennyi jószándékú ismerősünk.
– Sokat dolgoztunk, mire sikerült megtalálni a helyünket ebben a világban.
– Bár úgy gondolom, neked sem lenne muszáj itt bérelned szobát, van éppen elég barátod a városban.
Egy féloldalas mosolyt villantott felém.
– Igen, de gondolj bele, túlzottan önálló vagyok ahhoz, hogy valaki vendégül lásson. Az meg, hogy egy csődörnél szálljak meg, szintén nehezen jöhet szóba, vigyáznom kell a hírnevemre.
Ezen jót kacagtam, elképzelve azt a szerencsétlen párát, aki megpróbálja akarata ellenére letámadni Cartot.
– Ne röhögj! – csattant fel, pedig már egészen megszoktam a szelídebb hangját. Rögtön halkabbra is fogta a szavait, mintha csak megbánta volna, hogy kiabált. – Én is kanca vagyok, és nem feltétlenül esik jól, hogyha a barátaim megfeledkeznek róla.
– Ne haragudj – kértem mentegetőzve. – De mindig te voltál a legerősebb hármunk közül, és nem csak fizikai értelemben. Föld póniként már kis korunkban bebizonyíthattad, hogy elbánsz velünk. Ennél érdekesebb, hogy lelkileg is, és emiatt kicsit mindig irigyeltünk Purse-szel.
Lassan, a fejét ingatva megindult a konyha felé, én pedig követtem.
– Kérsz egy korty bort? – kérdezte hátra fordulva, mintha csak most jutott volna eszébe. Levett két poharat a szekrényből, és egyszarvúkat megszégyenítő ügyességgel kibontott egy boros üveget. A konyhapult másik oldalához sétáltam, leültem az egyik hosszú lábú bárszékre, és fejemet a patámra támasztottam.
Épp csak egy ujjnyit töltött a vörös nedűből, és az egyik poharat felém nyújtotta. Egymásra emeltük, ő a patájával, én a varázserőmmel, majd lassan kortyoltunk belőle. Édes, gyümölcsös ízéről rögtön felismertem a bort, az a déli, tüzes fajta volt, amelyből Cart mindig tartott a szekerében egy dobozzal.
Észrevettem, hogy kerüli a tekintetem, inkább italába mélyedt.
– Biztos nem hiszed el, ha azt mondom, ez az erő csak egy álarc… – kezdte bizonytalanul.
– Ugyan, ne szerénykedj. Idősebb is, bölcsebb is vagy nálunk. Emlékszel, pelenkáztál csikókoromban – kacsintottam rá vigyorogva.
– Jaj, már bánom, hogy ezt felemlegettem. Másfél éves voltam, mikor megszülettetek, és éppen babásat játszhattam, amikor történt.
Ennyire talán még eddig nem tudatosult bennem soha, hogy ilyen kis korkülönbség van köztünk. Cart egész fiatalkorunkban annyira céltudatosan viselkedett, mintha egy teljes generációval lenne idősebb. Annál jobban meglepett a mostani vallomása. Az arcához hajoltam, hogy a szemébe tudjak nézni.
– Valami baj van? – kérdeztem.
– Nem, semmi. Csak tudod, kicsit félek. Mikor egy darabig minden idillinek tűnik, a póni azt hiszi, hogy örökre úgy marad. De eszembe jutott, amit Purse mondott a jövőről, tudod, amikor kinevettük, csak már nem tűnik olyan viccesnek az egész. Eddig elégedett voltam az életemmel, az utazással, hogy barátok vagyunk, akik néha összefutnak. Azután eljön egy útelágazás, és egyikőnk erre megy, másikunk arra, egy csapásra minden megváltozik, és rá kellett ébrednem, hogy én ezt nem akarom. Hogy szeretném, ha továbbra is együtt tudnánk maradni, még ha ez azzal is jár, hogy nem kerülhetjük el a változást.
Nem igazán értettem, mire akar kilyukadni, de kicsit úgy tűnt, a semmiért csap ekkora hűhót.
– Figyelj, mehetünk együtt a pihenőnk után, ahogy szoktuk. Majd Canterlotnál aztán kitaláljuk, melyik irányba forduljunk.
Kétségbeesetten nézett rám, arca tűzben égett.
– Nem érted? Szeretlek, te lökött!
Kicsit megdöbbentett az érzelmeinek ilyen őszinte kirohanása. Megnyugtatólag a lábára tettem a patám, úgy feleltem neki.
– Tudod, hogy én is szeretlek. A családom helyett a családom voltál, amióta csak az eszemet tudom.
A patájába temette az arcát.
– Nem ezt akartam mondani… – nyögte.
Hanem mit? – szerettem volna kérdezni, de a tudatalattimban motoszkálni kezdett egy képtelen gondolat. Mielőtt még a felszínre kerülhetett volna, dörömböltek az ajtón.
– Cart kisasszony! – jött az enyhe tájszólással beszélő hang kívülről.
– Miért most? – suttogta könyörögve Cart, de ebből odakint nem sokat hallhattak.
– Cart kisasszony, meghoztam a szerszámokat! Pakoljuk fel a kocsira, mert aztán a munkások mennének! – A dörömbölés is sürgetőbb lett.
Lecsúsztam a székről, és lassan kifelé indultam.
– Miattam ne várasd őket, majd még beszélünk – szóltam vissza. – Amúgy is mennem kell, megígértem Withers nagyinak, hogy még vacsora előtt megpucolok neki egy rakás mogyorót, hogy tortát süthessen a kicsiknek.
A föld póni fejét csóválva letekerte a törölközőt a sörényéről, és megtörölte az arcát.
– Jó, akkor majd holnap. Szia – köszönt utánam gyorsan, ahogy kiléptem. A küszöbön egy termetes gazdába botlottam, nagy nehezen kikerültük egymást a szűk folyosón.
Miközben a széllel küzdöttem a hazafelé tartó úton, folyamatosan járt az agyam. Úgy éreztem, valami fontos ment ki a fejemből, olyasmi, amiből talán később még baj lehet. Purse-nek is igazat kellett adnom, Cart bizony elég szokatlanul viselkedett. Reménykedtem benne, hogy talán az időjáráshoz van köze, és mikor legközelebb találkozunk, visszaváltozik a magabiztos, nagy hangú kancává, akit olyan régóta ismertünk.
Miközben nyúzott arccal bambultam kifelé a nappalim ablakán a reggeli kávémat kortyolgatva, odakint már javában takarította a felhőket vagy fél tucat pegazus. Withers nagyi szerint azért kérték meg őket, hogy a városka lakói pár óráig élvezhessék a napsütést, még az este érkező hóvihar előtt. Sürögtek-forogtak odafent, és apró sávokban kezdett kivilágosodni az ég a munkájuk nyomán. Ha ebben a tempóban haladnak vele, talán délre végeznek is.
Próbáltam nyomasztó álmomra visszaemlékezni, nem sok sikerrel. Annyi rémlett, hogy Cloudsdale-ben jártam benne, és szárnyak nélkül repültem fel-alá, pusztán akaratom irányításával. Utána sárkányok kergettek, kicsúsztak a felhők a lábam alól, és csak zuhantam, zuhantam pörögve a mélységbe, alattam érthetetlen módon éppen Cart kocsija állt, és csupán arra tudtam gondolni, milyen mérges lesz, ha összetöröm.
Egyre távolabbinak tűnt az egész, minél jobban szerettem volna értelmet keresni benne, és ahogy az idő tisztult odakint, fokozatosan vidámabbak lettek a gondolataim is. Szinte kezdtem hozzászokni, hogy egyszerre izgulok és félek, ezúttal legalább ráfoghattam a korcsolyázásra a dolgot – már nagyon ki szerettem volna próbálni. Legalább ennyire vártam a találkozást egy bizonyos kancával, akiről még igyekeztem elterelni a figyelmem, mert a koffein így is éppen elég rossz hatással volt a szívverésemre. Két nap, két randi egymás után? Nem voltam hozzászokva az ilyen izgalmakhoz. Jó néhány éve ráébredtem már, az üzlet és a karrierem építgetése rosszat tesz a hasonló kapcsolataimnak, és pár félresikerült próbálkozás után határozatlan időre elnapoltam a szebbik nemmel folytatott kísérleteimet. Most azzal nyugtattam magam, nem is igazi randi lesz ez, hiszen a történetére vagyok kíváncsi, és ő pedig szívesen mesél nekem – ennyi az egész. És, amikor vége… Nem, talán inkább most nem gondolok arra, mi lesz utána, kicsit sem hiányzott ez a semmiből jött gombóc a torkomba.
Azon kaptam magam, fel-alá járkálok, ami eléggé meg is lepett, ugyanis nem volt szokásom. Lementem hát házigazdáimhoz, elütni az időt – két pici csikó mellett mindig jól jött egy kis segítség. Jelen esetben ez annyiban merült ki, hogy elszórakoztattam őket arra a pár órára, amíg a nagyi a sütéssel foglalatoskodott. Ismertem négy-öt zsonglőr mutatványt, és bár korántsem voltam elég ügyes hozzá, hogy hibátlanul végre is hajtsam őket, ifjú közönségem ez egyáltalán nem zavarta. Úgy tűnt, egyformán jó mulatság nekik azon nevetni, amikor elbaltázom, és álmélkodni, amikor végre sikerült.
Mikor aztán ebéd után lassan induláshoz készülődtem, Withers nagyi hálája jeléül, amiért a piciket lefoglaltam, egy fél mogyorótortát elcsomagolt a nyeregtáskámba, hiába is próbáltam lebeszélni róla. Ilyenképpen megrakodva indultam el hát a városka melletti, nagyjából negyed óra sétára lévő kis tóhoz.
Az időjárás felelősei, mire odaértem, már szikrázó napsütést varázsoltak fölénk, a hó úgy csillogott, hogy csak erősen hunyorítva tudtam ránézni az összefüggő, nagy fehér felületekre. A tó felszínének nagy részéről már eltakarította a havat pár erős föld póni a hókotró szerkezetével, méretes kupacokat képezve a parton. Nem messze egy hosszabb asztalt állítottak fel, ahova úgy láttam, az uzsonnának valók kerültek, erre felé igyekeztem hát én is, hogy táskám kiürítsem. Nagyjából tucatnyian száguldoztak már a jégen, főleg csikók – néhányan egymást kergették, a kisebbek botladozva ügyetlenkedtek a szélén, pár idősebb pedig botokkal jéghokizott egy nagyobb üres téren kövekkel kijelölt pályán.
A szemem erőltettem, hogy arcokat, vagy legalább színeket meg tudjak különböztetni a vakító fényességben, és örömmel fedeztem fel a korcsolyázók között randi partnerem, Lyrát. Ismét az az érzés kerített hatalmába, mint amikor először megpillantottam az újévi rendezvényen: mintha tökéletesen egyedül lett volna a többiek között. Arcán nyugalom ült, gyakran lehunyt szemmel, erőlködés nélkül siklott a jégen. A magasba szökkent, és máris hátrafelé haladt, majd két lábra állt, fokozatosan szűkülő ívbe kanyarodott, aminek a végén, mielőtt még elvesztette volna a lendületét, piruettbe kezdett. Egyre gyorsabban pörgött amint mellső lábait behúzta, szinte már nézni is szédítő volt, ekkor hirtelen elrugaszkodott és a levegőbe ugrott. Egy lábon, hátrafelé haladva ért földet, korcsolyája éle alatt a jég szanaszét spriccelt. Hozzám közel siklott el, közben rámkiáltott.
– Csukja be a száját uram, mert még megfagy a nyelve!
Bár eddig elkerülte a figyelmem, hogy tátott szájjal bámulom, követtem tanácsát. Folyvást az járt a fejemben, mennyire kellemetlen lesz hason csúszva közlekednem a jégen, tudva, kettőnk szintje között ég és föld a különbség.
Míg figyeltem, kikacsázott a partra, persze nekem úgy tűnt, még itt is sokkal kecsesebben mozog, mint én valaha is fogok a tavon.
– Ne nézz így rám, volt időm bőven gyakorolni egész csikókoromban. Canterlot környékén telente különösen jó minőségű jégpályák akadnak, ami gondolom nem mondható el Dodge Cityről.
– Nem, azt hiszem a suli végéig nem is láttam befagyott tavat. Mire esélyem lett volna, hogy megtanuljak korizni, már nem annyira vonzott a lábtörés.
– Nyugi, a legjobb oktatót fogtad ki magadnak – mondta hamiskásan mosolyogva, nem túl bizalomgerjesztően. Az is igaz, hogy az adott körülmények között akkor éreztem volna igazán biztonságban magam, ha az ágyneműm nagy részét magamra kötözöm védőfelszerelésként.
Láthatta rajtam ódzkodásomat, mert kacagni kezdett.
– Na gyere, elkértem neked az egyik ismerősöm régi korcsolyáit, kapd magadra őket.
Az asztal felé vettük az irányt, ami körül néhány póni üldögélt. Lyra sorban bemutatott nekik, de fél perc múlva már ha agyonvertek volna se emlékeztem a nevükre. Annyi segítségem akadt a zenekar tagjainak megkülönböztetésében családtagjaiktól, hogy az előbbiek cukijegye többnyire valamilyen hangszert ábrázolt.
Picit irigykedve pillantottam társam légies, fehér cipőcskéire – a kori, amit kaptam, egy súlyos, kemény, sötét színű darab volt, de legalább a lábaimra illett. Amíg felvettem és szorosan becsatoltam őket, Lyra, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, magyarázni kezdett.
– Legfontosabb dolog, hogy a bakancs jól tartsa a lábad, mert addig a néhány szezonig, amíg az nem izmosodik meg, könnyen össze lehet szedni egy ínszalag szakadást. Így ni, szorosan meghúzod, mehetünk is. Ha nem próbálsz vagánykodni, négy lábon maradva nem fogsz elesni.
– Bocsánat, de ha egy lábam sem emelem fel, hogy fogok haladni?
– Az majd a második lecke lesz – felelte titokzatosan, miközben egyre közelebb került a félelmetes, befagyott víztükör.
Egy segítő lábat nyújtott felém, miközben a jégre merészkedtem, és megvárta, amíg nagyjából egyenesen megállok, arccal a tó olyan része felé, amit most mások nem használtak.
– És mi az első lecke? – kérdeztem, amikor már egyik lábam sem próbált meg véletlenszerű irányba kicsúszni alólam.
– Az első, hogy nem szabad félned – kezdte. – Jusson eszedbe, egyszarvú vagy, bármikor tompíthatsz az esésen a varázserőddel, de igazából még csak erre sem lesz szükséged. Nézzük akkor az egyenes haladást.
Egy meglepett kiáltásra sem futotta az időmből, hátulról máris úgy megtaszított, hogy nyaktörő sebességgel száguldani kezdtem a túlsó part felé. Teljes koncentrációmat lekötötte, hogy négy lábon bírjak maradni, meg sem fordult a fejemben, hogy bármit is varázsolhatnék, csak amikor már túl késő volt. Lassítás nélkül belezúgtam az egyik felhalmozott hókupacba, mindössze egy póni formájú lyukat hagyva magam mögött. A puha fehérség felfogta az esést, egy karcolás nélkül megúsztam, mégsem bírtam a lábamra állni – semmi erőm nem maradt, úgy szakadtam a nevetéstől. Kisvártatva feltűnt Lyra, és osztozott a jókedvemen.
– Segíts már, nem tudok felkelni – kértem.
– Egész ügyes vagy, arra számítottam, hogy az út felét hason teszed meg – szólt mosolyogva, míg mágiájával segített feltápászkodnom. – De most megtapasztaltad a legrosszabbat, ami történhet veled. Nem is volt olyan vészes, ugye?
– Azt hiszem ennyire még nem féltem életemben.
– Ez az, ami a legjobban akadályoz a tanulásban.
– Kezdem sejteni, akkor miért megy neked olyan jól.
– Ugyan! De most, hogy te sem félsz már, kezdhetünk foglalkozni a komolyabb dolgokkal.
Megmutatta, miként lehetséges magamat előre lökni a súlypontom áthelyezésével, és a kanyarodás alapjait. Az első jókora bukásomtól tényleg sokkal nyugodtabb és oldottabb lettem, vidáman beszélgettünk mialatt tanított. Most, mikor végre velem volt, élveztem a társaságát, minden szorongásom és félelmem a háttérbe szorult, nem is gondoltam rájuk. Azon kaptam magam, direkt elügyetlenkedem, amiket mutat, csak hogy kijavítson, megérintsen, amiért rosszul tartom a lábaim, vagy egyensúlyom vesztésekor rátámaszkodhassak.
Fogalmam sem volt, mi ütött belém, de jól éreztem magam, kicsit mintha részeg lettem volna. Hosszasan elbámultam, amint ruganyos izmokkal lökve magát száguld a jégen, mintha nem is járt, hanem repült volna rajta. Türkiz-fehér sörénye súlytalanul lebegett mögötte, a nap sugaraitól vakítóan csillogva, arcán ismét az a földöntúli béke és boldogság ült, mint amikor először pillantottam meg a tavon. Tekintetem folyton visszatért az ajkaira, amint felidéztem tegnap esti puhaságukat és melegüket az arcomon.
– Mi az? – kérdezte a mozgástól kipirulva, enyhe zavarban, mikor észrevette, hogy képtelen vagyok levenni róla a szemem, és közelebb siklott.
– Én… – kezdtem, de nem jutott eszembe, mit is mondhatnék neki. Korcsolyázzon nyugodtan tovább, én majd csak állok itt bambán, és nézem sötétedésig? Legszívesebben megállítanám az időt ebben a pillanatban és az örökkévalóságig boldog lennék? Ha most lefényképezhetném, a képet mindenhova magammal vinném, és soha többet nem lennék magányos? Nem, ez csupa önző gondolat, és viszonzásul semmim sincs, amit neki adhatnék, csak a buta hallgatásom, mikor mesélni támad kedve.
A kínosan hosszúra nyúlt csendet egy csapat egészen fiatal csikó szakította félbe, akik kiáltozva száguldottak el közöttünk, majdnem levertek a lábamról. Egyikük hátranézett, és felém kiáltott:
– Bocsánat!
– Na, megálljatok csak! – ordítottam túljátszott indulattal, és minden tudományom bevetve utánuk kacsáztam mókásan dülöngélve. A nyomaték kedvéért megeresztettem néhány artikulálatlan hörgést is, amitől sikítva és kacagva spricceltek félre az utamból. Pillanatok alatt kineveztek szörnynek, és a játék célja az lett, melyikőjük tud hozzám közelebb merészkedni, anélkül, hogy elkapnám. Legnagyobb örömömre Lyra is beszállt a játékba, persze a gyerekek oldalán.
Jó ideig kergetőztünk, és már minden izmom sajgott, lihegtem a kimerültségtől. Utoljára félelmetesen feléjük csattogtattam a fogaimat, aztán engedtem remegő lábaimnak, és elhasaltam a jégen. Még a nyelvemet is kilógattam, mintha csak meghaltam volna.
– Nézzétek, legyőztük! – kurjantotta egyből a mentazöld kanca, és az ujjongó csikókkal együtt valami furcsa törzsi táncot kezdtek el lejteni körülöttem. A látvány olyan komikus volt, hogy a rekeszizmom is belefájdult a nevetésbe. Pár perc múlva, mikor a picik látták, tényleg nem fogok többet felkelni és kergetni őket, valami jobb játékot találtak maguknak, és ismét magunkra hagytak minket.
– Nem gondoltam volna, hogy ennyire szeretnek a gyerekek – szólt partnerem, miközben óvatosan felsegített. Amint felültem, elkezdtem kicsatolni a bakancsokat, már nagyon vártam, hogy ismét a patám alatt érezzem a földet.
– Á, csak az egész picik, velük gyakorlatilag egy nyelvet beszélünk. A kamaszok teljesen más lapra tartoznak, úgy vettem észre, ők valamiért sokkal felnőttebbnek szeretnének látszani, mint amilyenek valójában. Nekik inkább csak egy ciki bohóc vagyok.
– Kíváncsi vagy, mi az én véleményem? – kérdezte huncut mosollyal, kerülve a szemkontaktust.
– Persze, mi?
– Szerintem aranyos bohóc vagy.
– Kössz, azt hiszem – feleltem a sörényem vakargatva, valami ilyesmire számítottam.
– Meguntad a korit?
– Hát, később talán még rá tudsz beszélni egy körre, de most mozdulni sem bírok, úgy fáj mindenem.
– Nyugi, a holnapi izomlázad sokkal rosszabb lesz.
– Kedves vagy.
– Ez az igazság. Gyere, üljünk le addig is, míg kifújod magad.
A hosszú asztal felé sántikáltam, és lerogytam a távolabbi végében az egyik székre. Lyra volt annyira gondos, és szerzett nekem egy tányér sütit, míg a lábaimat pihentettem. Zenész barátai közül most a legtöbben a jégen játszottak a kicsikkel, alig néhányan beszélgettek az asztal másik végében csendesen, így mi is magunkban lehettünk.
Élvezettel falatoztam az uzsonnát, hiszen a sok testmozgástól eléggé megéheztem – de mindent elkövettem, hogy ne tömjem magamba egyszerre az egész süteményt. Legalább ennyire igyekeztem levenni a szemeim a mellettem eszegető kancáról, de hiába, ő pedig próbált úgy tenni, mintha nem mosolyogna minden lopott pillantásomon.
– Ígértem neked, hogy folytatom a történetet, és itt a legjobb alkalom rá, amíg ejtőzünk.
– Bizony, alig bírok a kíváncsiságommal – helyeseltem bőszen.
– Akkor lassan odaérünk azokhoz az időkhöz, amiket a barátaimmal töltöttem az Akadémián, vagy a vidékiek kedvéért a Varázslóakadémián… – kezdte, a piszkálódás közben nagyot kacsintva.
– Mé’ mondassz neköm ilyenöket, Dodge City nem vidék – szóltam közbe annyira déli tájszólással, hogy a szülővárosom környéki bármelyik kis tanyán elismerően öleltek volna keblükre.
– Csak vicceltem – nevette. – De biztos nem lepődsz meg, ha hozzáteszem, ez előtt még egy dolgot el kell mesélnem.
– Micsoda fordulat.
– Szóval, képzelj el a barátaimmal, amint a suli utolsó évének végén, a nagybetűs élet kapujában üldögélünk egy padon, és a nyarunkat tervezgetjük.
***
Gyönyörű kora nyári délután volt, a természet még üdén zöldellett. Hét ágra sütött a nap, ám éppen csak annyira melegítette fel a levegőt, hogy Forge levegye a zakóját, és maga mellé hajtogassa, miközben két barátjával heverészett az iskola előtti tér szélén, egy padon. Túl voltak a ballagáson, és most a hirtelen beállt szabadságtól megzavarodva, szinte fel sem fogva a történtek súlyát, kábultan élvezték a friss levegőt. Saját lelkiállapotukat tükrözte külsejük is: ünneplő ruhában feszítettek, és bárki messziről rájuk néz, két igazi hölgyet és egy urat láthatott volna, leszámítva, hogy Forge úr sörényét az illendőnél jóval hosszabbra hagyta, és fülbevalót viselt, a lányok pedig kihívó sminket kentek magukra, és azon versenyeztek, melyikőjük képes magasabbra tupírozni a frizuráját.
– Érzitek ezt az illatot? – kérdezte a csődör, miután nagyokat szippantott a levegőből. – A szabadság illata!
– Egy hétig csak aludni fogok – álmodozott Pearl.
– És a nyár végén megint mehetünk vissza tanulni – fűzte hozzá Lyra józanul. – Miért is hagytam, hogy rábeszéljetek?
– Ugyan, mit kezdtél volna magaddal? Szívesebben néznél állás után? – érdeklődött Forge.
– Hát, ami azt illeti, szerintem el tudnék intézni pár fellépést valami zenekarral.
– Irigylem az önbizalmad…
– Az az igazság, egy rajongód máris van – fűzte közbe a fehér egyszarvú. – Amilyen jó vagy, még az sincs kizárva, hogy ösztöndíjat kapsz az Akadémián.
– Senki sem kapott még zene szakon ösztöndíjat…
– Mert senki nem zenélt még úgy, mint te!
– Vagy pedig mert senki sem veszi igazi varázsló szaknak.
– Emiatt ne aggódj, szerinted a sport szak jobb? Mégis oda jelentkeztem.
– Hát én meg az elkötelezettséged miatt irigyellek.
– Bizony, nagyjából ez az egyetlen dolog ami érdekel. Könnyen lehet, ha nem tudom elvégezni a sulit, elmegyek riporternek vagy sporteseményeket közvetíteni.
Lyra hátradőlt, és elgondolkodva nézett fel a tiszta, kék égre.
– Micsoda unikornisok vagyunk! Csoda, hogy nem neveztek el minket béna bandának vagy valami hasonlónak.
– Egyértelműen csak Forge-nak köszönhetjük, ő legalább rendesen tud varázsolni.
Forge leuralkodóan átölelte őket, és büszkén kihúzta magát.
– Így van, lányok, mi is lett volna veletek nélkülem!
– Arról ne is beszéljünk, mi lett volna veled nélkülünk! – bökte oldalba Pearl. – Emlékeztek, amikor az uraság majdnem felgyújtotta az iskolát?
Mindhárman kuncogni kezdtek a felidézett történeten.
– Mert jó szokásodhoz híven megint óra alatt hegesztettél – vigyorgott a zöld kanca.
– Lime néni meg odamegy hozzá…
– …Erre bűnbánó arccal a háta mögé kapja a patáit!
– Ne tudjátok meg, mennyire égetett az a vacak – szólt közbe Forge, a nevetéstől rázkódva.
– És akkor… „Fiacskám, azonnal dobd ki a kukába, ami a patádban van!" – színészkedett Pearl, olyan jól utánozva Lime néni hanghordozását, hogy majdnem lefordultak a padról.
– Ez az ökör meg fapofával odamegy, és beledobja azt a forró akármit a többi papírszemét közé!
– Fél perc múlva a tanár is észrevette, azt mondja – a fehér egyszarvú itt teátrálisan szaglászni kezdett –, „Gyerekek, mintha valami égne, ti nem érzitek?"
– Közben ilyen sűrű fekete füst szállt fel a kukából! – röhögött Forge, a lábával hadonászva.
Semmi erejük nem maradt, csak vinnyogtak percekig a hasukat fogva. Leghamarabb Lyra jutott újra szóhoz.
– Majdnem egy hónapig vihettük neked házhoz a leckét, miután az igazgató kivágott.
– Ja, de legalább kipróbáltam a poroltót, szerencsére működött. Mondjuk azt nem raktam zsebre, amit apámtól kaptam, az is biztos.
– Így visszagondolva annyi haszna azért volt, hogy Lime néni többet senkivel nem dobatott ki semmit – tette hozzá Pearl elmélázva.
Az iskola épületéből egy csapat póni lépett ki, és tartott feléjük vidáman, szintén ünnepi öltözetben. Néhány kanca egy-egy csokor virágot lóbált a patájában menet közben, amit a rokonoktól kapott a ballagásra. Hátul pár hangoskodó vonult, az osztály menőnek számító csődörei. Sörényüket a legkülönbözőbb irányok felé állították be zselével, és már az ünnepség vége után egy másodperccel feltették napszemüvegeiket – csak azért nem hamarabb, mert az igazgató igen szúrós pillantásokat vetett rájuk.
Amint észrevették a padon ücsörgőket, lassítottak, és feléjük vették az irányt.
– Jé, szevasztok – köszönt az egyik kék póni lazán, látványosan csámcsogva egy rágógumin. – Azt hittük, már hazamentetek.
– Hülyék lettünk volna – Forge minden átmenet nélkül váltott a többi fiú között használt beszédstílusára. – Ilyen király időben nem lehet kihagyni egy jó dumálást a lányokkal.
– Dragonfly azt mondta, egész hétvégére övé a kecó, és valami állati bulit rendez. Nem jöttök?
– Majd később lehet, hogy beugrunk, de egyelőre meg vagyok elégedve a társaságommal.
Forge ismét átölelte két barátnőjét, akik vették a lapot, és a banda felé megeresztett vadító pillantások között két oldalról egy-egy puszit nyomtak a csődör arcára. A szürke egyszarvú olyan remekül adta elő az élet királya színdarab főszerepét, hogy az osztálytársaik jól láthatóan elsárgultak az irigységtől.
– Nem lehetne beszállni? – kérdezte a kék egyszarvú, szájában megállt a rágó.
– Na, tűnés! – mordult rájuk Forge tréfásan, és a lábát feléjük lendítette. A kis társaság erre elporoszkált, egymás között hőbörögve.
– Szép munka – szólt Pearl, és elheveredett a padon. Fejét a fiú ölében pihentetve figyelte néhány bárányfelhő feltűnését. – Nekem sem volt sok kedvem ezekkel bájologni.
Ezzel mindannyian egyetértettek, hiszen gyakorlatilag egész iskolás korukban hárman egy külön társaságot alkottak az osztályban. Nem mintha nem szerettek volna barátkozni a többiekkel, inkább azok nézték különcöknek őket. Még a legjobban talán Forge illeszkedett be a közösségbe.
A szürke póninak már megint valami mókás juthatott az eszébe, mert kuncogni kezdett magában.
– Mi az? – kérdezte Pearl, lábával árnyékot vetve a szemére, hogy jobban lássa barátja arcát.
– Azt tudod, hogy Bright beléd van zúgva?
Bright az előbbi kék unikornis beceneve volt. Pearl közönyös maradt a hír hallatán.
– Nofene. Miből gondolod?
– Már régóta gyanús. Folyton a feneked figyeli.
– Jaj nekem – mondta minden beleélés nélkül. – A ballagáson is?
– Csak úgy guvadtak a szemei!
– Lyra, elintézed nekem?
– Á, hagyd, szerintem ő egy ilyen póni. Mindenki fenekét nézi – felelte a zöld kanca lassan, látszott, hogy eddig nem oda figyelt.
– Nem, komolyan mondom! – erősködött Forge. – A te hátsódra ügyet sem vetett!
– Mi ez a hirtelen megszállottság nálad a hátsókkal kapcsolatban? – tette fel a költői kérdést Lyra. – Természetesen nem az enyém nézte, ha egyszer Pearl állt előtte.
– Micsoda egy perverz! Verd meg nekem légyszi! – kérte viccelődve a fehér egyszarvú.
– Most miért mondod, hogy perverz? Mit vársz egy csődörtől?
– Lehetne például olyan, mint Forge.
A nevezett vidáman forgatta a szemeit, de csak addig, míg a válasz meg nem érkezett, egy bordái közé mélyedő pata társaságában.
– Forge kimondottan mulya ilyen téren. Világ életében kancák vették körül, két szalmaszálat nem tett soha keresztbe a társaságunkért.
– Hé! – kiáltotta a szürke egyszarvú tettetett sértődéssel.
– Arra viszont tényleg kíváncsi vagyok, honnan veszitek, hogy bárkit is meg szeretnék verni.
Két barátja meglepődve nézett össze, de nem válaszoltak rögtön.
– Jó szagú széna, mi az? Mondjátok már el! – kérte őket Lyra nyugtalanul.
– Emlékszel még Billre? – kezdte Pearl óvatosan.
– Bunyós Billre, aki visszabukott hozzánk? – A zöld póni a patáiba temette az arcát. – Nem hittem volna, hogy ezt még valaki fel fogja emlegetni…
– Pedig a többi csődör rendesen fél tőled azóta is – bólogatott vigyorogva Forge. – Próbáld csak ki a buliban, közeledj feléjük mérgesen.
– Ez sok mindent megmagyaráz – nyögte Lyra. – Hiszitek vagy sem, nem is direkt bántottam szegényt.
– Ahhoz képest jól helyben hagytad, percekig sírt a klotyóban.
– Nem sírt, csak a szeme könnyezett.
– Mert úgy orrba vágtad. Különben sem te voltál vele a fiú wc-ben.
– Véletlenül csináltam, esküszöm! Azt a mozdulatot kellett gyakorolnom a zeneórámra!
– Sajnálom szegény hangszered.
– És ennyivel évekre elástam magam a többiek előtt? Sírni tudnék. Szólhattatok volna hamarabb is, kimagyarázhattam volna.
– Ugyan, legalább senki nem mer kötekedni velünk azóta se.
Pearl nyugtatólag Lyra fejére tette a lábát.
– Ne aggódj, azért mi szeretünk, még ha kicsit brutális is vagy.
Nevetve átölelték a zöld egyszarvút, aki egy darabig még füstölgött magában, de egyre inkább megnyugodott barátai érintésétől.
– Ugrathattok, ahogy akartok, én is szeretlek titeket.
Csendben heverésztek néhány percig, a délután békéjét élvezve. Forge maga mellett két oldalt a lányok sörényét birizgálta gondolataiba merülten. Ábrándozásából egy csapat hangos madár zökkentette csak ki, amint áthúztak a tér felett.
– Gyertek, köszönjünk el rendesen Lime nénitől – szólt, és lassan tápászkodni kezdett.
– Jaj, megint bőgni fogok – nyifogta Pearl, szemébe máris könnyek szöktek a búcsú gondolatára. – Pedig most csináltam meg a sminkem negyedjére.
– Rá se ránts, majd segítek rendbe szedni – vigasztalta Lyra.
– Jó – szipogott a fehér póni, lábával óvatosan megtörölve a szemét. Egy jó adag szemceruza maradt világos szőrén, de nem törődött vele.
Együtt indultak meg a régi épület felé, ahol olyan sok évet töltöttek el. Régóta várták már ezt a napot, amikor végre kiszabadulhatnak innen, szívük most mégis nehéz volt. Nem tudták pontosan megmagyarázni miért – hiszen bármikor visszatérhetnek, és a tanáraikkal is minden bizonnyal sokszor fognak találkozni a városban. Ennek ellenére érezték, életük egy hosszú, nehéz, mégis boldog szakasza mindörökre véget ért.
*
Miért múlik el a nyár mindig ilyen hirtelen? – futott át Lyra fején a gondolat. A szobájában feküdt az ágyán, körülötte sötét honolt, de a holdvilág besütött az ablakán, így mégis látott picit. Ágya fölött a falon lógtak a jól ismert, bár szinte évente cserélődő poszterek, jelenleg éppen néhány kedvenc zenészét ábrázolták, leszámítva a Wonderbolts-osat, amit még Pearl ragasztott ki nála „Olyan nincs, hogy nincs róluk képed” felkiáltással.
Ha jobbra nézett, az ablak melletti sarokban láthatta lantja sziluettjét. Egy hangszertartón állt, árnyékos helyen, mert nem szerette volna, ha a nap kiszívja festett testének színét. Még a nagypapájától kapta, és egyszerűen imádott játszani rajta; a különböző kopásnyomokból ez meg is látszott. Keresztrúdján friss húrkészlet feszült, amin még a csillagok fénye is megcsillant – mostanában sűrűn kellett cserélni őket, mert a rengeteg játéktól gyorsan koptak. Volt hozzá egy tokja is, de nem abban tárolta, utálta folyton ki-be pakolászni, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy játszana valamit, csak akkor csomagolta be, ha fellépésre vitte. Egy kottatartó állt a társaságában, rajta az a darab, amit éppen most tanult. Néha falra tudott mászni ezektől a populárisabb, kortárs szerzeményektől, de ha pénzt akart keresni, nem ártott, ha sokan hallgatják.
Szemben a könyvesszekrényét jórészt kottákkal pakolta tele, irodalmat olvasni ugyan szeretett, csak ritkán akadt rá ideje. Ezeken kívül mindössze egy éjjeliszekrénye volt még a kis szobában, és így sem tűnt üresnek. Nagypapa mindig mondta, költözzön át az emeleti vendégszobába, az vagy kétszer ekkora lehetett, de Lyra nem engedett neki. Itt lakott már amióta csak Cloudsdale-ből elköltözött, és ahogy ő nőtt, a szoba úgy ment össze. Mostanra kellemes kuckó hangulata lett, éppen megfelelő egy magányos póninak.
Hirtelen mérgesen a hasára fordult, és a fejére húzta a párnáját. Nem lesz ez így jó! Sose fogok elaludni, ha ilyen tempóban keringenek a gondolataim, akkor pedig reggel rettentő fáradt leszek. Most, mikor zsúfolásig tömve voltak a napjai, és sosem tudta magát kialudni, kezdte megérteni, miért is kávéznak a felnőttek. Ha a reggeli megviselt arcával állítana be dolgozni, rövid úton kipenderítenék, fel kellett hát valamivel frissítenie magát, és a hideg zuhany, mint alternatíva, rövidebb hatásúnak, mégis jóval kellemetlenebbnek bizonyult. Pedig tartott tőle, hogy egy ördögi körbe került: a kávétól nem bírt rendesen aludni, ettől sokkal fáradtabb lett, és még több kávét ivott.
Arra a két hónapra, amíg a nyári szünet tartott, nem sikerült igazán jó munkát találnia. Egy pici boltban dolgozott, mint eladó, vagyis a hely méreteiből adódóan ez azt jelentette, hogy ki-be pakolt a raktárból, a vásárlóknak segített, és a pénztárt is gyakran kezelte. Délután, a munkaidő végén aztán sokkal élvezetesebb elfoglaltsága akadt, felkapta a lantját, és két fiatal zenész ismerősével kisétáltak a parkba, hogy utcai előadással egészítsék ki jövedelmüket. Nagypapa persze próbálta meggyőzni, hogy ne törje magát ennyire, majd ő kifizeti a tandíjat, de Lyra sejtette, nem állnak annyira jól anyagilag, mint az öreg azt mutatja neki. Barátai gyakran csatlakoztak hozzá estefelé, és ilyenkor csak úgy repült az idő, mindig akadt valami, amin elviccelődhettek, egy buli, amit nem lehetett kihagyni, vagy néhány mély gondolat, amit feltétlenül meg kellett vitatni.
Pár hete értek vissza a nyaralásukból, amit Forge egyik rokonának a faházában töltöttek Baltimare-től délre, egy kis erdőben, nem messze a parttól. Picit hideg volt a tenger – nem fogtak ki igazán jó időt –, de a környék szépsége, a rengeteg látnivaló és a nagy kirándulások kárpótolták őket. Igazi nomád körülmények között éltek arra a pár napra, kútból húzták a vizet, órákat sétáltak a legközelebbi lakott területig, és ha főzni, vagy hűvösebb éjszakákon fűteni szerettek volna, fát kellett hasogatniuk a kályhához. Egy darabig gyanakodva szemlélték a sarokba állított baltát, megpróbáltak néhány varázslatot, hátha használható a rönkök darabolásában, de végül csak az ősi módszer segített. Pár nap után Forge egészen belelendült, végül is kicsi korától kezdve fémmel dolgozott, nehogy már egy balta fogjon ki rajta. Szürke szőre alatt a hátán megfeszültek az izmok, majd lecsapott, és már hullott is a fahasáb.
Jaj, ennek most miért kellett eszembe jutnia? Kikászálódott a párnája alól, feladta a harcot az ébrenléttel, kipattant szemekkel figyelte inkább a csillagokat. Miután a fiúra gondolt, még kevesebb esélye volt az alvásra, mint eddig.
Elképzelni sem tudta, miként nyúlhatott meg ilyen hirtelen, már most majdnem egy fejjel magasabb, mint ő vagy Pearl. És valahogy olyan felnőtt csődör formáját kezdte magára ölteni – ugyan soha nem lesz olyan nagydarab, mint egy föld póni, de azért meglátszottak rajta a családja kovácsműhelyében segédként eltöltött évek.
Bezzeg, amikor megismerte, még semmi más nem kötötte őket össze, mint az együtt átélt hátborzongató élmény. Akkoriban előfordult, hogy többször is terhesnek találta a fiú társaságát, mert az nagyjából úgy ragaszkodott hozzá, mint egy kiskutya, na meg persze Lyra abban az időben egyébként is eléggé magának való volt. Amint az évek teltek, egyre jobban hozzászokott a jelenlétéhez, olyannyira, hogy tényleg nagyon hiányzott volna neki, ha nem találkozhat a barátaival – többek között ezért is hagyta magát rábeszélni erre az egész továbbtanulásra, holott jól tudta, csak akkor érhetne el magasabb szintet, mint amit magántanárai nyújtani képesek neki, ha valamelyik neves lantművésszel vehetne pár órát. Ezek közül pedig egy sem oktatott az akadémián. Talán nem is olyan nagy baj, ha nem fog megszakadni a tanulásban, lesz bőven ideje dolgozni is mellette, vagy kibogozni Forge iránti érzelmeit.
Elgondolkozva nyúlt az éjjeliszekrénye felé, és kihúzta a felső fiókot. Rövid keresgélés után egy ékszerdobozka akadt a patájába, kiemelte, és a sötétben a szeméhez tartva kinyitotta. A hold fénye egy apró, gondosan megmunkált, szív alakú medálon csillant meg. Ez volt a legelső ajándék, amit a fiú adott neki. Miért őrizgetem vajon olyan régóta? Miért érzem úgy, kellemetlen lenne, ha Forge meglátná, amint hordom? Miért veszem elő mégis egyre többször? Elképzelhető, hogy már nem csak a legjobb barátom látom benne?
És… és ha szerelmes vagyok? Mi lesz, ha megmondom neki, de ő nem viszonozza? Megmarad vajon a barátságunk?
A szobája csendjében a távolból hirtelen egy annyira váratlan hangot hallott meg, hogy majdnem felugrott az ágyából: nyílt odalent a bejárati ajtó. Egy pillanatra még az is átfutott a félálomban lebegő gondolatai között, hogy Forge jött át vendégségbe. De hiszen ez ki van zárva, késő este van!
Egy apró fénypöttyöt varázsolt az éjjeliszekrényen álló ébresztőórája felé, mert a sötétben nem látta jól a mutatókat. Három óra múlt! Ki jár itt ilyenkor? Éppen kezdett volna megijedni, és valami nehéz tárgy után kutatni a tekintetével, amit védekezésre használhatna, mikor meghallotta Nagypapa mélyen zengő hangját. Úgy tűnt, beszélgetett valakivel.
Picit megnyugodott, és a kíváncsiság kezdett eluralkodni az érzésein. Miféle vendég érkezhetett? Akármennyire nem szép dolog hallgatózni, mégis hegyezni kezdte a fülét, hátha fény derül a rejtélyekre.
Eleinte csak szófoszlányokat tudott kivenni. Az idegen szintén egy idősebb csődör lehetett a hangja alapján, szokásos udvariassági formulákat váltottak Nagypapával, majd beljebb indulhattak a nappali felé, mert hangjuk picit erősödött.
– Mintha csak ezer éve nem láttalak volna, kedves barátom – jött az idegen hangja tompán, de érthetően.
– Nem, ennyire talán még nem vagyunk öregek, még ha néha úgy is érezzük magunkat.
– Így van, ahogy mondod. Hogy szolgál az egészséged?
– Köszönöm, nem panaszkodhatom.
– Elnézést kell kérnem, amiért ilyen későn zavarom meg hajlékod nyugalmát.
– Ismerem a szokásaitokat, kedves M…
– Ne, nem szeretném, ha kimondanád a nevem. Még itt se.
– Legyen, ahogy akarod, barátom.
Lyra észrevette, hogy nagypapája mintha csak kényszerből válaszolgatna a felé irányzott mondatokra, terhesnek tűnt neki ez a látogató, és talán nem is csak a kései időpont miatt. Ez az utolsónak elejtett „barátom” is néhány pillanatig ironikusan függve maradt a levegőben.
– Szép ez a ház. Nagyon otthonos.
– A néhai feleségem ízlését dicséri.
– Milyen kár, hogy ő már nem lehet közöttünk.
– Kár.
A szó kurtán, keserűen csengett a hallgatózó egyszarvú számára.
– Nem kínálsz meg valami innivalóval?
– Mit hozhatok?
– Csak egy pohár friss vizet, ha megkérhetlek.
Padló nyikorgása, matatás és üvegpoharak csilingelése a konyha felől.
– Köszönöm szépen, kedves barátom.
– Igazán nagyon szívesen.
– Emlékszel még a régi időkre? Mikor fél lábunkat adtuk volna egy korty vízért?
– Rég volt.
– De annyira azért nem, hogy ne emlékezz rá, ugye? Amiken együtt keresztülmentünk?
– Nem. Annyira azért nem. Még ha néha szeretném is elfeledni.
– Mindketten szeretnénk, csakhogy ez már része annak, amivé lettünk!
Az idegen hangja most mérgesen csattant, pedig halkra fogta a szavát. Szinte egészen torokhangon beszélt. Nagypapa nem felelt semmit.
– Meg van még a régi csellód?
– Nem lennék képes megválni tőle, mint azt te is tudod.
– Persze hogy tudom.
Na jó, ez a beszélgetés már tényleg a képtelenség határait feszegeti! – gondolta Lyra. –Nagypapa már időtlen idők óta nem játszik csellón, amit régebben használt, azt pedig eladta! Miről beszélnek ezek? Ki ez az idegen?
Kíváncsisága legyőzte az elővigyázatosságát, és amilyen halkan csak lehetséges volt, elindult megnézni, mi folyik odalent. Lekászálódott az ágyáról, a szobája ajtajához osont, és résnyire nyitotta.
Odalent a félhomályt csak egyetlen gyertya lángja oszlatta el, ami nem volt elég ahhoz, hogy az emeleti galériáig elérjen. Talán ebben a sötétben megkockáztathatja, hogy a lépcső korlátja mögül kilessen. A nappaliban leülve egyébként is csak akkor veszik észre, ha oldalra néznek.
De most mégis, miért óvatoskodok ennyire? Hiszen én itthon vagyok, mitől kellene félnem? Lemegyek, és megkérdezem Nagypapát, mi folyik itt. Mégsem mozdult. Valami az öregek hangjában óvatosságra intette. Várjunk csak, előbb lessük meg, ki az.
A lépcső széléhez óvakodott, és lenézett a gyertyafényes nappaliba. A nagypapájával szemben egy köpenyes póni ült, és meglepetésére nem volt egyedül: oldalt mögötte hasonló öltözetben még ketten álltak. Mindegyikük az arcába húzott csuklyát viselt, így első ránézésre csak azt lehetett biztosan megmondani, nem egyszarvúak. Azért hihette eddig, hogy magányos jövevényről van szó, mert a másik kettő eddig meg sem szólalt. Az idegenek vezetője kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben, mégis, valamiért az sugárzott belőle, bármelyik pillanatban talpon teremhet. Nagypapa vele szemben ült, gondterhelt arccal előre görnyedt, idegesen tömte a pipáját. Kettejük között a kis dohányzóasztalon egy szál gyertya társaságában a pohár víz állt.
– Meg sem kérdezed, miért jöttem? – szólt a vendég, miután Nagypapa rágyújtott.
– Anélkül is elmondod, nem igaz?
– Ugyan, micsoda beszéd ez, nem való régi barátok között.
– Fejezzük be a színjátékot! Mondd, miért jöttél? – Cello indulatosan ráncolta ősz szemöldökét.
– Szükségünk van a segítségedre.
– Megmondtam, hogy soha többet nem csinálom. Keressetek más bolondot.
– Szó sincs semmiféle bolondságról. Jelenleg te vagy a leghatalmasabb hangszer birtokosa, számítunk rád.
– Udvarlással semmire sem mész. Komolyan beszélek.
– Bezzeg a nyugalmas élet, a szép öregkor jól jött ugye? Ne feledd, kiknek köszönheted mindezt!
– Hiába fenyegetőzöl. Mindketten tudjuk, keserűen megfizettem már az árat.
Lyra elhűlt a jövevény felől hallható hangtól. A fogát csikorgatta, vagy csak így nevetett? A következő pillanatban rémülten vette észre, hogy a csuklya feléje fordul. A sötétben semmit nem látott alatta, már-már azt hitte, csak a fekete űr lapul odabent. Mozdulni sem mert, hátha az idegen nem veszi észre.
– Csatlakozzon hozzánk, kisasszony.
A kedélyes hang minden kételyét eloszlatta afelől, hogy lebukott. Akaraterejét összeszedve nyugalmat erőltetett magára, próbált arra gondolni, hogy mégiscsak otthon van. Lassan elindult lefelé a lépcsőn, majd az öreg póni mellé állt, szembe az idegenekkel.
– Valami baj van, Nagypapa?
– Nahát, nem jutok szóhoz – ámuldozott a vendégek vezetője. – Hogy megnőtt a kis unokád, barátom! Mikor utoljára láttam, ekkora lehetett – a patáját képtelenül alacsonyan tartotta a padló fölött.
– Lyra, kérlek, menj vissza a szobádba.
– Lyra Heartstrings, hát persze! Hirtelen nem jutott eszembe a neved. De hallottam ám rólad! Azt mesélik, legalább olyan ügyes zenész leszel, mint az öreg Cello!
– Ne merészeld őt belekeverni ebbe! – sziszegte a fogai között Nagypapa.
A jövevény mintha észre sem vette volna a fenyegetését, társalgó stílusban folytatta.
– Tudod, kedves barátom, ha te nem segítesz nekünk, talán majd az unokád fog.
Ezután igazán rémisztő jelenet következett. Lyra még sohasem látta ilyennek az öreg pónit, aki általában kedélyes nyugalommal fogadott minden rosszat. Most igazán kezdett dühös lenni, a fogai között, vicsorogva válaszolt.
– Amíg én élek, addig nem, azt garantálom.
– Ezen igazán könnyen segíthetünk – jött a kihívás fagyosan.
Nagypapa hirtelen felkelt a székéből, unokája úgy érezte, az idegenek fölé magasodik. Talán egy kósza szellőtől egy másodpercre a kis gyertya lángja is fellobbant, bevilágítva a csuklyák alá, és Lyra enyhén megkönnyebbülve vette észre, hogy nem szellemeket, hanem közönséges, meglepett pónikat takarnak.
– Mit merészelsz? – kiáltotta az öreg. – Idejössz, és a családomat fenyegeted? Hordd el az irhád a házamból!
A pillanat elmúlt, a nyomasztó sötétség visszatért. A jövevény komótosan feltápászkodott, és nyugodtan állta a nagypapa tekintetét.
– Mert különben mi lesz?
– Hívom az őrséget! – A válasz egy csepp habozás után, bizonytalanul érkezett, és ismét előcsalta a csikorgásszerű nevetést.
– Nem lesz rá szükség, barátom. Mindent megbeszéltünk, akár mehetünk is.
Nyugodt tempóban az ajtó felé indultak mindhárman, patáik súlyosan koppantak a padlón. Mielőtt még kiléptek volna az utcára, vezetőjük hátrafordult, és az egyszarvúak felé biccentett.
– Ég veled Cello. Viszont látásra, kisasszony – és ezzel eltűntek az éjszakában, még az ajtót sem csukták be maguk mögött.
Csend nehezedett a nappalira. Lyra elindult, hogy bezárja az ajtót, közben döbbenten figyelte, amint Nagypapa egészen összemegy, visszarogy a karosszékébe, és remegő lábbal a szájához emeli a pipáját. Legtöbbször hitetlenül emlékeztette magát az öreg póni korára, de most hosszú életének minden éve duplán meglátszott rajta.
– Kik voltak ezek, Nagypapa? – kérdezte, mikor visszatért a nappaliba. – Azt hittem, kísértetek.
– Meglehet. Kísértetek a múltamból – jött a válasz elgondolkozva. – Reméltem, hogy nem találkozunk már ebben a rövid időben, amim még hátra van.
– Ne beszélj ilyeneket.
Cello szemei a távolba révedtek, gondolatai valahol a fiatalságában járhattak.
– Mi ez az egész a leghatalmasabb hangszerrel? – kíváncsiskodott Lyra óvatosan.
Sokáig nem kapott feleletet, és éppen indult volna, hogy egy pohár vizet hozzon nagypapájának, mikor az halkan megszólalt.
– A Hatalom hangszerei, micsoda bolondság. Mindent feláldozol érte, és mikor végül a tied, rájössz, soha többé nem leszel képes használni.
– Hogy érted ezt? – Lyra sejtette, nem szeretné hallani a választ. Mégis meg kellett kérdeznie. – Mit kell feláldozni?
Az öreg hirtelen felébredt furcsa álmodozásából, és szigorúan unokájára nézett.
– Mondtam volna valamit? Bármi is volt, felejtsd el! Csak egy fáradt, vén póni motyogása, ne is törődj vele. Menjünk aludni – szólt rekedten, és elcsoszogott a szobája felé.
Aludni, jó vicc. Hogyan lehetséges ezek után aludni? – futott át Lyra fején. Ennél éberebbnek soha nem érezte még magát. Biztosra vette, meg lesz reggel a böjtje a pihenés hiányának, így hát a konyha felé indult, és dupla adag kávét főzött magának.
***
– Jó, azt nagy nehezen megemésztettem, hogy Cloudsdale-ben helyi hírességnek számítasz, de most már kezdek kicsit félni tőled. Mi ez az egész a nagypapáddal? Kik voltak ezek az idegenek?
A történet végét már tágra nyílt szemmel hallgattam, még a süti is megállt a patámban.
– Bevallom, máig sincsen halvány elképzelésem se róla.
– Elég zárkózott lehetett az öreg. Semmit nem mondott a szüleid haláláról sem.
– Talán a zárkózott kifejezés az túlzás. Rengeteget lehetett vele beszélgetni a legkülönbözőbb dolgokról. Maradjunk annyiban, akadtak nála tabu témák.
– Ilyen például a fiatalsága?
– Abszolút. Egyszer a bácsikám elszólta magát, hogy az öreg megjárta a börtönt is, erre olyan szúrós pillantást kapott, hogy még.
A szemeimet forgatva feltartottam a patám.
– Állj. Most nem vagyok biztos benne, melyik lepett meg jobban, hogy nagypapád volt börtönben, vagy az, hogy van egy nagybácsid.
– Hát ezek szerint valamikor becsukták, erről én sem tudok többet. A papám testvéréről meg én is hajlamos vagyok megfeledkezni, életemben vagy háromszor találkozhattam vele és a családjával. Bármi történt velünk, soha semmiben nem számíthattunk a segítségükre.
– Kedves pónik lehetnek.
– Ne menjünk bele. Biztosan jó okuk van így viselkedni, végül is semennyire nem ismerem őket. Többször eszembe jutott már, talán ő mesélhetne a nagypapámról… Kár, hogy nem vagyunk olyan viszonyban.
– Látom, neked is kijutott a bonyolult családi ügyekből.
– Nem is annyira nekem, mint az előző generációnak.
Rövid ideig gondolkoztam, mielőtt újra megszólaltam volna.
– Biztos nem mondtad volna el ezt az éjszakai látogatást, ha a továbbiakban nem lenne jelentősége.
– Azt hiszem, ezzel a hajnallal fordulóponthoz ért az életem. Viszont még mielőtt erről mesélnék, innom kell valami erőset.
– Maradj csak, rögtön hozom.
– Tényleg nagyon kedves barátaid vannak – szóltam, miközben visszazöttyentem a helyemre, egy kisebb üveget szorongatva, melyben átlátszó folyadék lötyögött. – Bár azt nem tudom mit sóztak rám, de közben nagyon somolyogtak.
– Mutasd csak – Lyra kilevitálta a patámból az innivalót, és letekerte a kupakját. Óvatosan megszaglászta, arca grimaszba húzódott. – Hát, almából van az biztos. Rögvest kiderül, mennyire sikerült jól lepárolniuk, mikor megisszuk.
Előkerítettem két pici poharat, partnerem pedig teletöltötte őket. Az orromhoz emeltem én is a sajátomat, nehogy gyanútlanul beleigyak, mielőtt még felmértem volna alkoholtartalmát. Elsőre éreztem, méregerős valami volt, tényleg almából készítve – persze ez nem csoda, a környék híres almatermesztő vidéknek számított. Felhajtottam hát italomat, ami az első néhány másodpercben kellemesen gyümölcsös ízűnek tűnt, és a gyomromba leérve rögtön átmelegített. Hosszabb távon kicsit kaparta azért a torkom, és kétségbeesetten kutattam tekintetemmel valami kísérő után az asztalon. Észrevettem egy kancsó forralt almabort, gyorsan közelebb húztam varázserőmmel. Öntöttem belőle mindkettőnknek, csak ezután figyeltem fel rá, hogy partnerem már a második pohárkával hajtja le a pálinkából, ráadásul gondoskodott róla, az én poharam se maradjon üresen. Valószínűleg sikerült kellően meglepett arckifejezést magamra öltenem, mert picit szégyenkezve mentegetőzni kezdett.
– Bocsánat, de ez most jól esett ebben a hidegben. Remélem, nem gondolod azért azt, hogy alkoholista vagyok.
– Ugyan, eszembe sem jutott. Végül is egy puncsos tál társaságában találkoztunk először.
– Na ezt megkaptam – nevette, arca kezdett kipirulni. – Lehet, hogy tényleg problémáim vannak.
– Nyugi, azon a bulin úgy láttam, elég sokunknak akadtak problémái. Pedig jóanyám mindig mondta, bolond az, aki az újévet másnaposan kezdi.
– Bölcs póni lehet az öreg. Ígérem, amint tehetem, megjavulok.
– Én is ezt terveztem, csak sajnos most nem jött össze, ugyanis egy bizonyos kanca olyan rondán kikosarazott, hogy pezsgőbe fojtottam bánatom.
– De kis gonosz vagy, amiért rám fogod!
– Csak viccelek, ne vegyél komolyan.
– Akkor jó. Éppen kezdtelek pedig megsajnálni.
Mintha csak végszóra történne, mozgolódás támadt a hosszú asztal másik végében. Páran mindenféle hangszertokokat varázsoltak elő, és bontogatni kezdték őket. Pillanatok alatt felállt a lobogó tábortűz mellett egy leginkább hegedűkből és nagybőgőből álló kisebb zenekar, majd rázendítettek egy pergős, vidám helyi népzenére. Rögvest kis csoport jókedvűen táncoló póni vette őket körül, ami nem is csoda, hiszen olyan jól játszottak, hogy akaratlanul is dobolni kezdtem a ritmust a lábammal. Hirtelen támadt ötlettől vezérelve felpattantam, megragadtam Lyra patáját és húzni kezdtem a többiek felé.
– Gyere, régóta adósom vagy már ezzel a tánccal.
Mosolyogva követett, és éppen egy körtáncba sikerült becsatlakoznunk. Nem volt éppen a legromantikusabb, de bíztam benne, nemsoká húzni kezdenek valami lassabbat is. Addig is minden figyelmem lekötötte az aktuálisan lejtett helyi variáció lépéseinek ellesése. Nagyon népszerű lehetett ezen a környéken, mert egészen fiatalok is beálltak velünk ropni, ettől aztán a csődörök és kancák aránya felborult, és egyaránt szembe találtam magam kiscsikókkal mindkét nemből. Persze ez a mulatságot egyáltalán nem tudta elrontani, annyira lelkesek voltak mindannyian; mégis azokat a pillanatokat élveztem a legjobban, mikor a kör úgy fordult, hogy Lyrával kerültem ismét párba.
Nem kellett sokat várnom, és a kicsik, akik egyébként is lestrapálták magukat a jégen, kezdtek kifáradni, a zene is lassabb ütemre tért át. A pónik megkeresték partnereiket, és én is hamarosan szembetaláltam magam a zöld egyszarvúval. Egy patát nyújtottam felé, amit elfogadott, majd a többi táncoló közé vezettem, a tábortűz mellé. A hagyományok szerint meghajoltunk egymás irányába, átöleltem, nyakam a nyakához simult, és ringatózni kezdtünk a muzsika ritmusára. Pillanatok alatt megszűnt a világ létezni körülöttünk, szemeimet behunytam, a tánclépéseket elég jól ismertem már régebbről ahhoz, hogy ne kelljen rájuk figyelnem. Csak a meleg testet éreztem az ölelésemben, a selymes szőrét az arcomon, sörényének mentaillatát. Egészen biztosan haláli zavarba jöttem volna, ha nem lettem volna ehhez is túl boldog.
– Nocsak, nincs is olyan falábad, mint azt az alapján tippeltem volna, mennyit botladoztál a jégen – súgta évődve, kizökkentve ezáltal gondolataim világából.
– Foglalkozási ártalom, a jó üzletekhez néha szükséges, hogy a póni otthon legyen a különböző társasági eseményeken.
– Igen? És vajon még mi minden lehet szükséges? Elcsavarni néhány kanca fejét a jó üzletért?
– Ne gondold, az működne hosszú távon, általában éppen fordított hatást lehet elérni vele.
– Tapasztalatból beszél, Honeynut úr?
– Igen, abból, Lyra kisasszony. Megnyugtathatom azonban, nem volt rá sok példa, és azt is annyira bánom már, legszívesebben felképelném magam.
– És mi tart vissza?
Olyannyira meglepődtem ezen a kérdésén, hogy hajszál híján kizökkentem a ritmusból. Most éppen neki kezdjem el magyarázni, bármit is tennék, a múltat nem változtathatom meg? Kezdtem biztosra venni, csak kötekedni akar, és pár napos ismeretségünk után már azt is sejtettem, olyankor teszi ezt, amikor zavarban van, mikor kicsit túl jól érzi magát. Mintha csak megpróbálna ellökni – de nem, hölgyem, sajnálom, annál én sokkal jobban ragaszkodom önhöz, semmint hogy hagynám visszasüllyedni a letargiájába. Elkaptam, és nem engedem tüskés labdává gömbölyödni, még ha meg is szúr.
A tekintetét kerestem, hátha az elárulja, mennyire kell komolyan vennem, amiket mond, ám nem tudtam eléggé hátra fordulni, fejét szorosan a vállamon nyugtatta, mintha csak máris megbánta volna, és nem akarna a szemembe nézni. Mindössze egy formás fülecskét értem el, tréfásan belefújtam hát, így fejezve ki rosszallásom. A váratlan légáramtól reflexből legyezett egyet vele, és éreztem, hogy kuncogni kezd.
– Ne csináld, nagyon csikiz!
Ellenállhatatlanul bájos volt, nekem sem kellett hát több bíztatás, hosszan ráfújtam ismét. Megpróbálta elrántani a fejét, de szorosan öleltem, nem szabadulhatott.
– Jól van, bocsánatot kérek, csak hagyd abba! – kacagta, miközben tekergőzve próbált menekülni.
Ezzel a kis jelenettel sikerült a körülöttünk lévők figyelmét felhívni magunkra, mosolyogva súgtak össze bolondozásunkat látva. Jobbnak találtam hát, ha befejezem a rosszalkodást, és illemtudóan táncolunk tovább.
Jól esett a mozgás, miután ennyit üldögéltünk egyhelyben, bár a lábaim nem heverték ki a korábbi fáradalmakat, és rövidesen tompa sajgással nyilvánították ki nemtetszésüket. Az új dallam kezdetekor inkább félrehúzódtam, és kimentettem magam.
– Köszönöm szépen a táncot, most ha nem haragszol, pihennem kell egy kicsit.
– Részemről a megtiszteltetés, nagyon élveztem. Talán ha hamarabb az orromra kötöd, mennyire jól megy neked, nem utasítalak el az első alkalommal sem.
Jót kacagtam ezen a képtelenségen.
– Ugyan, a barátnőd biztosan le is harapta volna a fejem, ha tovább erősködök.
– Szegény Bon, látom, mély benyomást tett rád.
– Esküszöm szikrázott a tekintete!
– Szörnyű lehetett – nevette a szemét forgatva.
Óvatosan visszaültem a helyemre, és nagyot szisszentem, amint lábaim tiltakoztak az igénybevétel ellen. Egy kisebb kupac hóval óvatosan nekifogtam borogatni az ízületeim, és a biztonság kedvéért leküldtem a maradék pálinkámat is. Merengve néztem a még mindig táncoló párokat, és a pihenéstől lassan kezdtem újra póninak érezni magam. Lyra mellettem a lábaira hajtotta a fejét, és némán bámulta a tüzet.
– Szóval, most jön az Akadémia? – törtem meg végül a csendet.
– Tessék?
– A történetedben.
– Ja, igen. Éppen csak két napja mesélem, és már el is érkeztünk ide. Nos, hol is fogjak neki?
– Az elején – feleltem vigyorogva.
Színlelt felháborodással pislantott felém.
– Ugyan, sosem kezdtem még az elején. De végül is mindegy, ezt már bárhonnan indulva elmondhatom. Hadd ejtsek hát pár szót a bemutatkozó előadásról, vagyis konkrétan a másodikról, mert az egész évfolyam nem fért bele az első két órába.
– Mi az a bemutatkozó előadás?
– Mikor az elsősök kapnak egy negyed órát a koncertteremben, és azt játszanak, amit akarnak. A tanárok ilyenkor felmérik, ki hol tart a tanulmányaiban, és mennyire hajlamos a lámpalázra. Ezen kívül a fél nézőtér tele szokott lenni olyan diákokkal, akik csak beülnek picit élő zenét hallgatni, vagy röhögni a mazsolák bénázásán.
– Fogadjunk, téged az előbbiek szerettek jobban.
– Úripóni biztosra nem fogad…
***
Az Akadémia jókora auditóriumának nézőterén szellősen üldögélt a közönség. Nem kellett a leghátsó sorokban helyet keresnie Pearlnek sem, ha azt szerette volna, mögötte már ne üljön senki. Túlzottan előre sem szívesen került volna, hiszen ott a zene szak tanárai foglaltak helyet, és elég gyorsan elzavartak mindenkit, aki zajongani merészelt. Itt hátul gyűlt össze az a népes tábor, akik leginkább a szórakozás végett estek be, és akik közül a legtöbbet meg lehetett téríteni. Akadtak közöttük egészen meredek figurák is, főleg a társaságok középpontjában; ott volt például az elsősök réme, aki amúgy is szőrszínű sörényét milliméteresre vágta, és füléből vagy negyven aranykarika lógott, bundáját több helyen kiégette, hogy láthatóvá váljon fekete bőre. Kaján vigyorral, szélesen gesztikulálva magyarázott valamit a barátainak. Vagy említhetnénk még a másik jómadarat, aki lábnyi hosszú sörényét valami gyanús anyaggal úgy állította be, hogy minden egyes szála a fejére pont merőleges legyen – ha nem ült volna magától hátra, könnyen akadhatott volna nézeteltérése a tőle semmit nem látó társaival.
A jól nevelt ifjú kancák és csődörök persze közvetlenül a tanárok mögé ültek be, hátha összeszednek pár plusz pontot ezzel is. Ők csak zenét hallgatni érkeztek, és attól nem kellett tartani, hogy ne ismernék fel a tehetséget az első hangtól. Ha csak emiatt jött volna, Pearl is előrébb merészkedik – a teremben ugyanis jelenleg, valószínűleg a bemutató részeként, nem alkalmaztak semmiféle aktív hangerősítést, és bár remek akusztikával rendelkezett, a fellépő diákok sok esetben nem tudták azt kihasználni.
Nagyjából az első három meghallgatáson lehettek túl, ami többé-kevésbé ideális volt: mindenki megjött már, aki egyáltalán akart, és a fő hangoskodók sem unták még halálra magukat. Jelenleg éppen egy hollófekete sörényű, jól fésült, szemüveges egyszarvúlány ért feszengve játszott hegedű előadásának a végére, totális lámpalázban égett szegény, az arca szinte rákvörösen világított. Pedig éppen elég tehetség szorult belé – Pearl ezt két taktus után megmondta –, de nem egy karriert tett már tönkre a közönség előtti játékra való tökéletes alkalmatlanság. Bízzunk benne, hogy oldódni fog a hátralévő évek alatt, különben nézhet más foglalkozás után – gondolta a fehér unikornis. A véleményének nem sietett hangot adni, megtették helyette a többiek, füttyögést, hangos, nem túl kedves beszólásokat és papírgalacsinokat egyaránt bőven zúdítva szerencsétlen lányra. A tanárok félgőzzel utasították csak rendre őket, hiszen a negatív kritika ilyen kifejezése az előadás részének számított, jobb volt hát idejekorán hozzászokniuk a reménybeli zenészeknek.
Szokatlan módon a Pearl előtt helyet foglaló kis csoport csak halkan, egymás közt értékelte a fellépő teljesítményét, gyanította, sikerült megtalálnia azokat a zene szakosokat, akik már tegnap átestek a hasonló megpróbáltatáson. Ezt a hipotézist erősítette a hangadó világos szőrű, rőt sörényű csődör mellé ültetett fekete, agyonmatricázott gitártok is.
– Most ki is következik? – kérdezte csendesen az egyikük.
– Asszem a Heartstrings lány, hogy is hívják?
– Lyra, te tök.
– És az melyikőnk is?
– Mindjárt meglátod. De komolyan, ha ez alatt a pár hét alatt bejártál volna az előadásokra, talán legalább a csoporttársaid neve a fejedbe szorult volna.
– Neki van a cukijegyén az a régi négy húros hangszer, ugye?
– Az egy lant – mutatott meglepő mértékű tájékozottságot a középen ülő csődör.
– Hát, legalább ennyi húron nehéz lesz elrontani a játékot. Mit ad elő, a boci-boci tarkát? Ja, várj, ahhoz is több hang kell…
– Mekkora egy ökör vagy! Na, csak figyelj!
Így, így, csak figyeljetek – mosolygott magában Pearl. Aztán majd fellapátoljuk az állakat a padlóról.
A színpadon kisvártatva meg is jelent az említett zöld egyszarvú, egyik patájában egy meglepően nagy hangszertokot cipelve, vidáman beszélgetett valakivel, aki a nézőtérről nem látszott. Fél útról még visszanézett és kacsintott egyet, Pearl azt tippelte volna, valaki jókívánságokat súgott neki, ám a nézőtér zajában ebből mit sem lehetett hallani. A színpad közepén megállt, röviden, tudva hogy nem miatta vannak itt elsősorban, meghajolt a közönség felé, és kicsomagolta kedvenc lantját. Úgy hagyta ott a tokot, kinyitva, mintha csak azt várná, műsora végén megtöltik aprópénzzel – egyébként sem volt hely, ahova eltehette volna, hangulatosnak gondolta hát ezzel az elemmel kelteni olyan benyomást, mint mikor a téren gyűlt köré közönsége. Semmi félelem nem látszott rajta, akkora nyugalommal ült le, mintha csak a saját fürdőszobájában kezdene éppen énekelni.
– Mi az, ilyen egy lant? Nem is emlékeztet a cukijegyére. Hány húr van ezen? – súgta az előbbi póni.
– Tíz, de most már csend legyen!
A csendből Lyra sem engedett. Kényelmesen elhelyezkedett, átölelte hangszerét, és türelmesen várta, hogy a teremben minden zaj megszűnjön. Előtte akadt néhány diák, aki az előadása elkezdésével próbálta meg elhallgattatni a hátsó sorban zajongókat, de ő nem sietett sehova. Zenét hallgatni jöttetek, nem? – kérdezte a tekintete, amint körbehordozta a nézőtéren, és egy perc elteltével a leghangosabb csődörökben is feszengeni kezdett a kiscsikó, akit egykor szülei csendre intettek. Mikor már a saját szívdobbanásait is hallotta, Lyra behunyta a szemét, szarva halványan felizzott, és megszólaltak az első akkordok.
Nagyjából tíz perces műsorral készült, úgy tervezte, három szerzeményt fog előadni. Kottát egyikhez sem használt – ezzel rögtön kivívva a hozzáértők elismerését –, hiszen mind olyan volt, amit ezerszer eljátszott már a nyár alatt az utcán. Két klasszikus, bár nem túl régi darabbal indított, mindkettőt elég híres szerző írta kifejezetten tízhúros lantra. Ehhez ragaszkodott, ma senki nem hall tőle átiratokat, legfeljebb a végén, ha jó kedve lesz.
Hallgatóságának el kellett ismernie, tisztességes iparos munkát végzett, legalább olyan jó volt, mint korábban az egyik csődör a zongoráján. Eleve fülbemászó dallamot játszott, és pontosan, jó ritmussal, szépen intonálva adta elő. Kezdetben lassabb, szomorúbb hangzású akkordokat szólaltatott meg, majd ahogy a témát kibontotta, és tizenhatodokra gyorsult, kezdett egyre hihetetlenebbé válni, a primitívnek tűnő hangszerből hogyan képes megszólalni ez a zene. Fokozatosan átkötötte a dalt a második szerzőjére, aki az egyik kedvence volt: rengeteg okosan megtervezett felharmonikust használt, a tíz húr nagy részének oktávját, a feletti kvintet, sőt néhol a második oktávot is elő kellett csalogatnia játék közben. A közönség egy részének arcára már jól láthatóan kiült a döbbenet, másokéra az elismerés, miközben Lyra szempillái alól kisandított. Tudta jól, eddig hiba nélkül hozta a szintet, amit egy elsőstől elvárnak, akkor indulhat hát a móka.
Lassított, és átvezette a dallamot az egyik eszement kortárs lantművész irományának első taktusaira; nem volt elájulva ettől a műtől, de be kellett ismernie, állati jól hangzott, és a téren a járókelők imádták. Két-három jól irányzott hajlítás közben áthangolt az új hangnembe, egyszer picit tévesztett, néhány abszolút hallású hallgatójával együtt ráncolta homlokát, és igazított a húrokon. Magával ragadta a zene, éppen úgy, mint közönségét. Előbb csak bólogatni kezdett, mikor sörénye az arcába hullt, egy fújással terelte vissza a helyére. Amint egyre jobban belelendült a játékba, a patáival a földön is és a lant üreges testén is dobolni kezdte a ritmust.
Pearl pont ezt a részt várta, kifigyelte már régebben, mikor barátnője az előadására készült. Lábát az ütemre a padlóhoz verve fejezte ki rajongását, és magasba tartott patákkal bíztatta a kíváncsian hátrafordulókat is. Az előtte ülő zeneszakosok buzgón társultak hozzá, és nem kellett több az imént még hangoskodóknak sem, akik legalább annyira értékelték a jó zenét, mint amennyire szerettek kötekedni.
Lyra még sosem játszott egyszerre ennyi póni előtt, majdnem kétszázan ülhettek a teremben, most elismerő dobolásukat és füttyeiket hallva széles vigyorral, kihívó pózban, biztató tekintettel nézett rajtuk körbe, szinte egészen beleszédült, hogy ilyen jó közönségnek játszhat. Mit sem ért már a tanárok rosszallása, mindenki kiabált, verte a ritmust, észre sem vették, mikor egyszer-egyszer a nehezebb részeknél hibázott. Jól van, ha ennyire tetszik, hallgassátok meg a ráadást is! – gondolta, miközben elkezdte beleszőni előadásába az egyik saját átiratát egy mostanában nagyon kedvelt slágerről. Amint a diákok felismerték, mit hallanak, rögtön hangos ovációban törtek ki, többen nekifogtak énekelni a dal szövegét is. Persze az eredeti gitárra íródott, így Lyra sok olyan fogás bevetésére kényszerült, amit még nem volt alkalma eleget gyakorolni, a húrok egyre többször tompán, vagy hamisan szólaltak meg rosszul összpontosított akarata alatt. Emlékeztetve magát, mégiscsak művésznek készül, rövidre fogta hát a darab végét, egy virtuóz szólóval zárta az előadást. Az utolsó hangot hosszan kitartotta, ránehezedett a lant keresztfájára, hogy így csaljon ki egy egészen extrém vibratót a sokat látott hangszerből.
– Ez igen, ilyen előadásért még akár fizetnék is! – kiáltotta az egyik diák Pearl előtt, a hangzavart túlharsogva, miközben Lyra épp a földig hajtotta fejét.
– Meg is tehetitek, ha tetszett! Minden szombaton, a halas téren, a szökőkút mellett! – rikkantotta oda a fehér egyszarvú, és néhány szórólapot nyomott a meglepett pónik patájába. – Gyertek el mindenképpen!
Már szaladt is tova a következő társasághoz, hogy nekik is jusson a reklámból.
A következő öt percben nagyjából lehetetlen feladatnak bizonyult lecsillapítani a nézőteret, pedig Lyra jó tanulóhoz méltón nem éljeneztette sokáig magát, gyorsan összepakolt és már el is tűnt a függönyök mögött bal oldalt. Pearl fel-alá nyargalászott, igyekezett minél többekbe belesulykolni még frissiben, mikor és hol találkozhatnak új kedvencükkel, a nagyfiúk pedig kifelé indultak hangosan megosztva egymás közt azon nézetüket, miszerint ennél már valószínűleg bármit csak rosszabbnak hallanának. Azért a tanárok hosszas fenyegetőzése és kérlelése, hogy legyenek tekintettel a hátralévő diákokra, lassan megtette a hatását, elcsendesedett a megmaradt hallgatóság, és végre sor kerülhetett a hátralévő előadásokra is. Csoporttársai nehezen tudták eldönteni, utálják-e a zöld egyszarvút egyhamar nehezen túlszárnyalható sikere miatt, vagy inkább köszönjék meg a felsőbb évfolyamosok eltüntetését, ami jóval kevesebb fujjolással kecsegtette őket baki esetén.
Így történt, hogy mikor aztán a maradék óra letelt, és Lyra kilépett az auditórium művészbejáróján, egy marék rajongó és csoporttárs gyűrűjében találta magát.
– Öregem, ez fantasztikus volt! – kiáltotta felé az egyik csődör.
– Ezek szerint te utcazenész vagy? – tette fel a költői kérdést a vörös sörényű unikornis, miközben mellé csapódott.
– Attól függ. Nem ez az életcélom, de egész nyáron kint zenéltem, hogy meglegyen a tandíjra való.
Ez jól láthatóan meghökkentette néhány társát, akik szüleik kicsi csikójaként, két szalmaszálat nem téve keresztbe kerültek be az akadémiára.
– Mutasd meg légyszi a lantodat! – kérte két kanca, akik ikertestvéreknek tűntek.
– Mióta zenélsz? – kérdezte egy másik diák.
– Nagyon kedvesek vagytok, és jól esik, hogy így érdeklődtök, de tényleg nem vagyok semmi különös. Hadd menjek, oda kell érnem a magánórámra.
– Barátaim, Lyra sohasem volt túl jó kapcsolattartó a rajongóival – perdült a társaság elé Pearl. – De ha többet szeretnétek megtudni róla és hangszeréről, vagy ismét meghallgatnátok az előadását, gyertek el szombaton a szökőkúthoz, ott szokott játszani!
Barátnője hitetlenül forgatta a szemeit.
– Na de Pearl…
– Tényleg ott leszel?
– Ott, de…
– Mindenképpen elmegyünk! – helyeseltek többen is.
A csoport lassan feloszlott, ám a vöröses sörényű egyszarvú a gitártokkal a hátán nem tágított.
– Megengeded, hogy elkísérjelek?
Lyra megvonta a vállát.
– Nem tilthatom meg, nem igaz?
– Mégiscsak jobb, ha megkérdezem, mert közben beszélni is szeretnék veled.
– Nem bánom, gyere.
Lassan megindultak az akadémia kerítése felé, Pearl kissé lemaradva követte őket.
– Elárulod, a harmadik darab mi volt, amit előadtál?
– Persze, nem titok. Miért kérdezed?
– Nagyon tetszett, szeretnék tenni vele egy kísérletet gitáron is.
– Jó, holnap elhozom a kottáját. Nem tudom, mennyire lehet értelmesen kihozni hat húron.
– Hát, legrosszabb esetben a basszusmenetet lehagyom az aljáról. Van egy pegazus haverom, egész jól konyít a basszusgitárhoz, sokszor szokott kísérni.
– Úgy rémlik tegnapról, te is elég régóta gitározol.
– Ja, ovis korom óta.
– Eljöhetnél szombaton, játszhatnánk együtt. Van pár gitártechnika, amit mostanában néhány híresebb lantművész megpróbált átültetni, és volna pár kérdésem.
– Semmi gond, szívesen elmegyek.
– Na, én nagyjából eddig jöttem – mutatott az egyik kapualjra az akadémia melletti téren. – Lassan elköszönök.
– Akkor szia, Lyra.
– Szia… – kezdte zavartan, nem jutott eszébe a fiú neve.
– Lento – segítette ki a csődör szemrebbenés nélkül.
– Bocs, igaza van a barátnőmnek, nem vagyok társasági póni. Szóval, szia Lento. Szia, Pearl.
– Sziasztok!
Míg Lyra felfelé baktatott a lépcsőházban a magántanára lakása felé, szája egyre szélesebb mosolyra húzódott. Kicsit félt, elhamarkodott döntés volt a részéről ekkora terhet a nyakába venni, mint az akadémia – most már egyre inkább biztos lehetett benne, ha a tanulmányai végett nem is feltétlenül éri meg, a születő kapcsolatai miatt sokat nyerhet még vele.
*
Lyra nagypapája egy hideg, januári napon, a vizsgaidőszak végén halt meg.
A mentaszín póni sejtette, hogy baj lehet, amint az utolsó vizsgája után az előadó teremből kilépve összefutott a komor arcú portással.
– Kisasszony, üzenet érkezett önnek. A nagypapája rosszul lett, bevitték a kórházba – motyogta az öreg, sapkáját az egyik patájában szorongatva.
– Köszönöm szépen – felelte, máris sietősen galoppozva a kijárat felé.
Mi történhetett? Nagypapa még csak egy náthát sem kapott el soha életében. Egészen komoly betegségnek kell lennie, ha egyáltalán kifogott rajta. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak mikor idősebb lett, picit legyengült az immunrendszere? Akkor sem lehet semmi vészes. A bolhából csinálnak elefántot. Néha előfordul, hogy a vén csont megfeledkezik a koráról, és egy-egy mozdulatot elvét. Eltörhette a lábát?
Felesleges ezen gondolkodni, hiszen rögvest kiderül, mikor beérek a kórházba. Belépek a szobájába, és ott fog ülni az ágyán, a szokásos mentegetőző félmosollyal az arcán, sörényét vakargatva.
Csak annak nem tudta a magyarázatát, miért érez jeges szorítás a szíve körül. Miért aggódik ennyire, mitől retteg? Pici csikó kora óta soha nem félt semmitől, soha nem volt mit vesztenie. Vagy mégis? Csonka családjának ez a szilánkja ilyen sokat jelent neki?
Gondolatai körbe-körbe jártak a fejében, hiába próbálta csitítani őket. Lassú galoppozása, amint az akadémia kapuin kiért, vágtába gyorsult, majd észre sem véve, mit tesz, ina szakadtából rohanni kezdett, kerülgette a meglepődött járókelőket, kik nem győztek elég gyorsan félreugrani az útjából. Addig is, míg az izmait terhelte, kiüríthette a fejét.
Néhány perc alatt megtette a távolságot, ami máskor, nyugodtabb időkben kellemes fél órás séta szokott lenni a kórházig. Erősen zihálva, kimerülten esett be a portára, az ott üldögélő nővérke aggódva leste, mikor jut végre elég levegőhöz, hogy megszólaljon, vagy esetleg éppen az állapota miatt van segítségre szüksége.
– C… Cello Heartstrings… – nyögte ki végül. – Megnézné, kérem, melyik szobában van?
– Most hozták be?
– Fogalmam sincs, vagyis igen, talán az elmúlt egy-két órában.
– Máris megnézem.
A fehér köpenyes póni szemöldökét ráncolva lapozgatni kezdett a nyilvántartásban, míg Lyra remegő térdekkel igyekezett összeszedni magát.
– Igen, megvan, az intenzívre vitték, úgy látom, még nem jött le onnan.
– Merre?
– A kisasszony a hozzátartozója?
– Igen, igen, az unokája vagyok! – kiáltotta türelmetlenül.
A nővér hozzá lehetett szokva az ilyen helyzetekhez, nem vette magára az egyszarvú indulatát.
– Az első emeleten, a lépcsőtől balra.
Az utolsó szavakat még ki sem mondta, Lyra már az emelet felé vette az irányt. Befordult a fehér folyosóra, szinte önkívületben áthaladt egy ajtón, figyelmen kívül hagyva két beszélgető ápolót nekiindult, hogy az ajtók melletti feliratokat böngészve megkeresse a nagypapáját. Az első öt ajtónál nem járt szerencsével, de hiszen amint elnézte, ezen a részen a súlyosabb esetek lehettek egyébként is, a fejük búbjáig bekötözve, gépekre kötve – vagy az intenzív osztályon mindenki így néz ki?
Mikor a sarkon befordult volna, majdnem felborított egy föld póni orvost, aki éppen szembe jött.
– Kisasszony, keres valakit? – kérdezte az aggódva.
– Igen, elnézést, elvileg itt van valahol a nagypapám.
– Megkérdezhetem a nevét?
– Lyra Heartstrings, vagyis hülye vagyok, a nagypapám Cello. Cello Heartstrings.
Semmi jót nem jelenthet, hogy a doktor arca elkomorult.
– Kérem, jöjjön velem. Valamit meg kell beszélnünk.
Az egyszarvú nem mert megszólalni. Te szent szalma, mit? A folyosó szélén néhány ülőhely sorakozott, oda vezette most gyengéden a fehér ruhás póni.
– Üljön le, kérem. Úgy. A nagypapáját nem sokkal dél után hozták be hozzánk, szívrohama volt. Sokáig küzdöttünk az életéért, de nem tudtuk megmenteni. Nagyon sajnálom.
– Te… Tessék? – Miről beszél ez itt? Ez valami vicc akar lenni? Most akkor melyik szobában vár a nagypapa?
Az orvos lehajolt, hogy a szemébe nézhessen – nem volt biztos benne, a lány érti amit mond.
– A nagypapája meghalt.
Lyra úgy érezte, mintha egy szürreális történetbe került volna, melyben minden szereplő bolond.
– De… De hol van?
– Jöjjön velem.
Néhány folyosón haladtak keresztül, mígnem egy szobához értek. Az orvos felkapcsolta a lámpát. Odabent egy póni feküdt furcsa, magas ágyon, teste lepedővel letakarva.
Az egyszarvú most sürgető kényszert érzett, hogy leüljön. Nekitámaszkodott a falnak, mielőtt még lábai felmondják a szolgálatot. Valahonnan előkerült egy szék, és hálásan rogyott bele. A lepedő felhajtódott, alatta egy arcot pillantott meg. Ismerős, öreg arcot, de nem a nagypapáét. Nem lehetett a nagypapa. A nagypapa élt. A póni az ágyon halott volt.
– Lyra!
Forge már harmadjára dörömbölt az ajtón, és elszánta magát, ha most sem nyílik ki, egyszerűen beront.
Erre végül nem kellett sort keríteni, lépteket hallott odabentről, majd kisvártatva feltűnt barátnője egy köntösben, nedves szőrrel.
– Szia Forge! Bocsánat, nem vártalak.
– Ne viccelj, hallottam mi történt. Fogadd őszinte részvétem.
– Köszönöm szépen. Ne álldogálj itt, gyere be.
Bementek a nappaliba, Lyra a sörényét törölgetve várta, hogy a fiú nekikezdjen kifejteni látogatása okát.
– Figyelj, ígérd meg, ha bármi segítségre van szükséged, akkor szólsz.
– Persze, köszönöm, megígérem. – A lány kedvesen megölelte.
– Lemondom az utazásunkat, és Pearllel itt maradunk segíteni.
– Arról szó sem lehet. Nagyon várta már szegény, hogy elmehessen délre a rokonokhoz.
Forge enyhe hitetlenséggel tekintett barátjára.
– Tudod, hogy ő is bármire képes lenne érted. Mit számít egy hülye kirándulás, ha bajban vagy?
– Nem vagyok bajban. Ti pedig mind a ketten olyan nagyon sokat tettetek már, amióta csak az akadémia elkezdődött… Nem szeretném, ha megint miattam mondanátok le valamiről.
– Te sem haboztál soha, ha nekünk volt szükségünk bármire.
A szürke egyszarvú komolyan aggódott. Ha Lyra kiborult volna, ha megállíthatatlanul zokogott volna, ha bármi jelét adta volna annak, hogy vannak érzelmei, akkor sokkal nyugodtabb lenne. Ismerte már a pónik ilyen típusát, akik cseppenként gyűjtötték indulataikat lelkük kupájába, ami sosem látszott megtelni – annál váratlanabbul jött összeroppanásuk, mikor egyszer a pohár szétrepedt. Ha most nyugodt szívvel elutaznak, senki nem figyel majd barátjára.
De persze az is elképzelhető, hogy csak túllihegi a dolgot. Az egyszarvúlány a szokásos vagány, megnyugtató mosolyát villantotta felé.
– Igen, és soha nem is lógtam a nyakatokon. Menjetek, érezzétek jól magatokat.
– Nem maradunk egy hétig.
– Jó.
– Ne legyél itt egyedül. Zenéljetek Lentoval.
– Igenis, apu. Egyébként se aggódj, tele lesz a ház vendégekkel a temetésre.
– Leírom a címünket. Ha bármi van, küldj egy táviratot, és másnap itt vagyunk.
– Úgy lesz.
– Becsszó?
– Becsszó.
– Akkor talán nem fogom halálra idegeskedni magam.
Ismét megölelték egymást, és Forge kifelé indult.
– Össze kell még pakolnom, úgyhogy ha rendben vagy, akkor megyek.
– Nagyon kedves vagy, túlélem.
– Akkor nem soká találkozunk, szia.
– Szia.
Amint a fiú elindult az utcán hazafelé, a lány még utánakiáltott.
– Forge…
– Igen?
– … Semmi. Jó utat.
A temetésen nem voltak túl sokan: nagypapa testvére a feleségével és az egyik korosabb lányukkal, aki időt tudott szakítani a családi tennivalói között; Lyra nagybácsija és nagynénije, valamint néhány közeli ismerős és barát, leginkább öreg zenészek.
A ceremóniából szinte semmi nem maradt meg a fejében villanásokon kívül. Hó nélküli, fekete-fehér fényképre emlékeztető nap volt, erős, jeges széllel. Mint egy gúnyos kacaj, az időjárás kitisztult, hét ágra sütött a nap, habár meleget nem adott szinte semennyit. A furcsa sírhely a nagymamájáé mellett, ami eddig üresen állt, és kis korában mindig értetlenül tekintett miatta nagypapájára, miként lehet képes valaki úgy élni zavartalanul, hogy a végső nyughelye már várja. Beszédek, melyek csupa értelmetlen szavakból álltak, tompán koppantak a temető csendjében.
Majd a koporsót a kiásott gödörbe helyezték, egy-egy szál virágot dobtak rá, miközben még mindig képtelen volt elhinni, hogy az öreg póni meghalt. És a szörnyű hang, amint a nehéz rögök döngenek a fán a lapátolók munkája nyomán… Úgy érezte, mintha csak az elméje épségét óvó kapun dörömbölnének.
Később, a vacsoránál csendben tekintett körbe az összegyűlt, halkan anekdotázó pónikon. Egy maroknyi idegent látott csak, kiket egyedül nagypapája fogott össze egy ideig mint valami fémkapocs, és most, mikor már nem ült köztük, úgy tűnt, nem is ugyanazon a nyelven beszélnek.
Családi történetek Cello fiatalságáról, melyekből csak annyi derült ki, elmesélőiknek a leghalványabb fogalma sincs, ki lehetett az öreg – nem is csoda, hiszen testvére éppen elég fiatal volt hozzá, hogy bátyjára csak mint meg nem értett fekete bárányra emlékezzen. Mesék a zenével töltött éveiről, mennyire szerette a nagybőgőjét, és milyen furcsa fintora lehetett a sorsnak, mikor letért a nevében is szereplő hangszer útjáról… De vajon így történt-e? Lyra nem fogadott volna rá nagyobb összegben, hiszen jól emlékezett még arra a körülbelül fél évvel ezelőtti éjszakára, mikor kiderült, a vén póni igenis ragaszkodik a csellójához.
Kik vagytok ti? Mit kerestek itt? Hol van a családom? Ki volt az én nagypapám? Ismertétek ti egyáltalán? Ki fog egy darab könnyet is hullatni érte? – folyvást ezek a kérdések jártak a fejében, egyre sürgetőbben ki akartak törni belőle, a fogát csikorgatva türtőztette magát.
– Milyen banális dologba halt bele, mint a szívroham – merengett épp az egyik rokon. – Gondolj bele, a legtöbben túlélik, mégis akad, akit elvisz elsőre.
– Hát, mit csináljunk, sose volt túl erős szíve az öregnek – bólogatott egy másik.
– Nem volt erős szíve? – vágott közbe Lyra, székéből felállva az asztalra csapva. A hazugságok folyamában úszva szinte hallotta, odabent, mélyen legbelül valami megpattan benne. – Nem volt erős a szíve?!
A nappaliban csend lett, minden szempár rá szegeződött. Már késő volt ahhoz, hogy visszavonulót fújjon, de nem is bánta, az érzelmek egy tűzhányó erejével törtek fel belőle.
– Soha egyetlen Heartstringsnek semmi baja nem volt a szívével! – kiáltotta. – Kiről beszéltek ti itt? Az én nagypapám világ életében olyan erős volt, mint egy bika! Egész öregkorában vele laktam, és egy napot nem láttam betegeskedni!
Vádlón mutatott a körülötte ülőkre, akik meglepődésükben képtelenek voltak eldönteni, a lányt csak a gyász vadította meg, vagy valami másról van szó.
– És ti hol voltatok eközben? Honnan veszitek a bátorságot arról beszélni, mit szeretett, mit csinált szívesen? Minek jöttetek ide? Hiszen nem tudjátok, és nem is érdekel titeket, ki volt valójában! Nektek csak egy felesleges vén szaros volt, aki végre elpatkolt, egy gonddal kevesebb!
Torka elszorult, a hangja elvékonyodott, bármennyire próbált erősnek látszani.
– Fogalmatok sincs, mennyire szerette a napsütést, hogy nyáron egy tapodtat nem volt hajlandó mozdulni a tornácról! El sem tudjátok képzelni, melyik volt a kedvenc pipafüve! Miért nem beszéltek arról, hogy ő fújta a legszebb, legfenyőillatúbb füstkarikákat a világon? Miért nem emlegetitek, mekkora mókamester volt, miként hahotázott a legapróbb vicceken? Hogy minden apróságnak mennyire örült, és mégis, ő adta a legnagyszerűbb ajándékokat? Hogy kétszer akkora hópónit tudott építeni, mint ő maga? Hogy indokolatlanul sohasem volt szigorú, de mindig bőven mérte a simogatást, a szeretetet…?
A mondatot már nem fejezhette be a vállát rázó zokogástól. Hiába szorította össze a szemeit, megállíthatatlanul patakzottak a könnyei. Amennyire próbálta minden helyzetben magabiztosnak feltüntetni, annyira elesettnek érezte most magát, bárminél jobban vágyott egy ölelésre.
De nem ezektől.
Felviharzott a szobájába, az ajtaja döngve vágódott be mögötte.
– Lento, meg vagy húzatva? – kérdezte Forge, mikor végre megtalálta őket az akadémia mögötti hegyoldalon.
Egy kis táborhelyen telepedtek le, középen a kövekkel kijelölt helyén tűz lobogott, kellemesen melegítve arcukat, bár nem volt egyébként sem hideg. Késő délutánra járt, Lento halkan pötyögött egy nyugtató dallamot ütött-kopott gitárján. Lyra vele szemben hevert fejét egy rönknek támasztva, hátán pokróc, patájában gyanús színű kotyvalékot tartalmazó üveg. Forge alig ismert rá, kisírt szemei alatt fekete karikák éktelenkedtek, szőre piszkos és borzos, jobb mellső lába könyékig bekötözve.
– Mi a túrót csináltok itt? Így vigyázol rá?
– Mit vártál, nem vagyok pszichiáter. Láttad volna milyen állapotban volt, vagy amint tört-zúzott maga körül. Örülhetek, hogy most nem tesz kárt semmiben. Gondolhatod, nem írtam volna, ha nem komoly a helyzet.
Forge aggódva barátnője fölé hajolt, hogy ellenőrizze állapotát. Az egyszarvúlány üveges szemekkel ránézett, arcán öröm suhant át.
– Uram, én önt nagyon szeretem – csúszott ki a száján a szófolyam nehezen forgó nyelvvel, rosszul artikulálva.
– Te meg hogy nézel ki, kisasszony? – dorgálta a fiú. – Szedd össze magad, megyünk haza.
– Igenisuram! – jött a válasz. Lyra tápászkodni kezdett, majd felfedezte egyik lábában az üveget, ennek megörülve jókorát húzott a tartalmából. Mikor Forge elvette tőle, és a gitározgató póni felé nyújtotta, szomorúan nézett utána.
Néhány perc alatt nagy nehezen menetkész állapotba kerültek, a szürke csődör még egyszer visszafordult Lento felé.
– Figyelj, ne haragudj. Tényleg köszönöm.
– Hagyd, ezért vannak a barátok.
Végigtámogatta a zöld kancát a hazafelé vezető úton, majd a kihalt házba vezette. Látta rajta, majd elalszik, nagyokat bólintott félig lehunyt szemekkel. A nappaliban lévő kanapéhoz kísérte, megvárta, míg elhelyezkedik, és betakarta. Éppen csak eligazította a pokrócot a hátán, már hallotta is a lány egyenletes szuszogásából, hogy elnyomta az álom. Fáradtan rogyott az egyik fotelbe, ő maga is rémesen kimerült volt. Kora hajnalban indult vonattal a távirat hívásának engedelmeskedve, hogy minél hamarabb ideérjen. Még csak a csomagjait sem pakolta össze, majd Pearl minden utána hoz, amikor jön.
Miként fajulhattak eddig a dolgok? Éppen az következett be, amitől legjobban tartott. Még szerencse, hogy Lentót is ráállította a megfigyelésre, különben ki tudja, mi történik. Barátja így is sokkal rosszabbul nézett ki, mint amit indokoltnak talált volna – de reggel úgyis minden kiderül.
Kimerültsége kavargó gondolatai ellenére is gyorsan legyűrte, néhány perc múlva mindketten vidáman hortyogtak.
Az éjszaka közepén arra riadt, hogy Lyra nincs a kanapén. Egészen biztosan kiment, de vajon hova indulhatott? Fél füllel nyikorgást hallott a kis udvar felől, arrafelé kezdte hát a keresést.
A kanca odakint ült a tornácon, nagypapa hintaszékében ringatva magát fel-alá. Takaróját magára tekerte, révetegen nézett fel a csillagos égre. Forge némán leült vele szemben, nem akarta kizökkenteni az álmodozásból. Reménykedett benne, az enyhe alkoholszag csak a leheletéből áradt, nem a teáscsészéből, amit az ép patájában tartott.
– Tudod, egyszer azt mondta, a halott pónik a csillagok közül figyelnek minket – törte meg a csendet Lyra. – Én mégse látok semmit.
Szaggatottan felsóhajtott, és megtörölte a szemét.
– Hülyeség, nem? Egyébként sem akarnám, hogy ebben az állapotban megpillantson. Egészen biztosan felképelne… Bárcsak felképelne.
A fiúnak nem jutott semmi okos felelet az eszébe, jobbnak látta hát, ha hallgat.
– Két napig áltattam magam. Aláírtam a kórházban a papírokat, elküldtem a gyásztáviratokat, szerveztem a temetést, és közben végig azt hittem, csak lement sétálni a parkba, bármelyik pillanatban hazajöhet.
– Szörnyű lehetett, hogy a te nyakadba szakadt ez az egész. Nem így kellett volna történnie.
A lány bólintott, de lélekben máshol járt.
– A legszörnyebb a csend volt, érted? Bármerre mentem ebben a hatalmas házban, csend volt.
– Itt kellett volna lennem. Miért nem szóltál?
– Mire észbekaptam, már késő volt. De most itt vagy. Lento írt, vagy egyszerűen megsejtettél valamit?
– Semmi misztikus, zenész barátod árulkodott.
Rövid ideig csak a hintaszék nyikorgása hallatszott.
– A második legrosszabb az óra volt, de azzal végeztem – kezdte újra vigyorogva, miközben bekötözött lábát mutatta. – Nem tudtam aludni tőle. Folyton az a tik-tak. Mintha egy hatalmas penge vágna szeleteket az életem fonalából egy deszkán. Annyira nem bírtam elviselni, hogy darabokra törtem. Észre sem vettem, amikor összevágta az üveg a lábam. Ömlött a vér. Tizenhat öltéssel varrtak össze. Előtte leborotválták, most kopasz. Marhára viszket. Megnézed?
Egy kicsit túl összefüggéstelenül beszélt ahhoz, hogy Forge valódinak higgye vidámságát.
– Köszi, inkább kihagyom.
Ismét sokáig csak a nyikorgás.
– Más bútorokat is szétvertem ám.
Egészen dicsekvésnek hangzott.
– Jó szagú széna, miért?
– El kell adni a házat.
– Micsoda? – Most vajon csak félrebeszél?
– Mindennel együtt, ami benne van.
– De miért?
A lány mosolya keserűnek, gúnyosnak tűnt a sötétben.
– Idejönnek, azt hiszem a temetésre, érted. Aztán azt mondja nekem, „Lyrácska kedves, gondjaink vannak, és ez most kihúzhatna minket. A felét mi örököltük, ha nem tudod kifizetni, akkor adjuk el, és megosztozunk”. Azt mondja, nem sürgős, tavasszal jönnek az árverésre.
Forge alatt fordult egyet a világ. Mindez igaz lenne?
– Voltam a bankban, mindent összeszámoltam, hátha valahogy meg lehetne menteni. Nem hittem el, összeadtam megint. Mit tippelsz, milyen szám jött ki?
A fiú nem volt tippelős hangulatban, hitetlenül vállat vont.
– Negatív – Lyra úgy meglökte a hintaszéket, hogy majd hanyatt esett vele, szemeit összeszorította, elkeseredve köpte a szavakat. – Negatív!
Mintha csak éppen egy jó viccet mesélt volna, nevetni kezdett, hangjától Forge félve rezzent össze. A nevetés elhalkult, a lány vállai hangtalanul rázkódtak. Nem lehetett észrevenni, pontosan mikor, de lassan zokogásra váltott.
A szürke póni fejében a helyükre kerültek a puzzle darabkái, sejtette már, mi történhetett. Barátjához lépett, átnyalábolta, magához húzta. Az a mellkasába fúrta az arcát, és keservesen sírásra fakadt. Gyengéden ringatni kezdte, megcirógatta kócos sörényét.
– Jól van, jól. Sírd ki magad.
Rövid idő alatt Lyra zokogása hüppögéssé szelídült, majd szipogássá. Forge szőrébe törölgette arcát, de a fiú egyáltalán nem bánta.
– Fogalmam sincs, hol fogok lakni egy hónap múlva. Tudod, mikor éreztem utoljára így magam? – kérdezte a lány halkan, mikor megtalálta a hangját. – Emlékszel a barlangra?
– Hogyan is felejthetném el.
– Bármerre nyúlok, minden hazugság. Minden lépésemnél kicsúszik a talaj a lábam alól. Köd borítja szemeim, az orromig sem látok – magyarázta elhalón. – Azt hittem, soha többé nem fogok úgy félni. Akkor csak egy rossz álom volt, amiből felébredtünk. Ebből viszont nem fogok felébredni.
– Nem, nincs igazad. Én másképp emlékszem. Akkor is egymást támogattuk, különben sose jutunk ki. Rám most is számíthatsz, érted? Nem vagy egyedül.
A zöld egyszarvú csillogó tekintettel nézett fel rá.
– Köszönöm…
– Gyere, menjünk vissza aludni. Reggel majd más színben látod a világot te is. Addigra biztos kitalálok valamit.
Bekísérte barátját, közben máris erős fejtörésbe kezdett.
– Brightnak van egy szobája a kollégiumban, tudtad? Simán felvették, mert nevelőszülei vannak, de nem használja igazából, csak amikor meg akar lógni otthonról. Beszélek vele, hogy beköltözhetnél-e. A második félévben nagyon kijárna neked egy ösztöndíj is, azzal egyenesbe jöhetnél.
– Szerinted megengedné?
– Meg kell próbálni. Ha nem, kitalálunk valami mást. A szobádban alszol? Akkor ledőlök itt a kanapén.
Erős szorítást érzett a lábán.
– Ne hagyj egyedül, kérlek.
– Nem, nem hagylak, nyugi. Sok jó póni kis helyen is elfér. Gyere.
Összegömbölyödött a kanapé egyik végben, Lyra mellé feküdt, az oldalát használta párnának. A fiú mindkettőjükre ráhúzta a takarót.
– Forge…
– Hm?
– Mi lenne velem nélküled?
– Erre valók a barátok.
Csend.
– Forge…
– Cssss, aludj már.
***
Ritkán akadt el a meséjében, mégis úgy tűnt, mintha most egy kis bíztatásra lenne szüksége. Tudtam, előbb-utóbb fény derül a részletekre, ám volt egy dolog, ami nem hagyott nyugodni.
– Komolyan úgy gondolod, a nagypapád nem természetes okból halt meg?
Szomorú mosollyal rám nézett.
– Hát ez itt a kérdés, nem igaz? Minél többet rágódok rajta, annál inkább úgy tűnik, segítettek neki. Ugyanakkor gyakran előfordul, hogy valaki csak egyszerűen megy az utcán, összeesik, és vége. Miért kellene több magyarázat egy öreg póni esetében?
– De ha sohasem volt beteg? És az idegenek ráadásul meg is fenyegették…
– Az egy fél évvel korábban történt, csak amiatt emlékszel rá ilyen frissen, mert így meséltem.
– Mondasz valamit. Ha ők is tették, elég ügyesek voltak.
Őszintén kacagni kezdett.
– Vigyázz, ha így folytatod, könnyen olyan paranoid leszel, mint én!
Ahogy sötétedett, körülöttünk a korizásról az esemény hangsúlya eltolódott az egyéb szórakozás felé, főszerep a hosszú asztalnak és a tábortűznek jutott. Megfáradt pónik ültek le mellénk és kezdtek vidám beszélgetésbe, melybe megpróbáltak minket is belevonni, de partneremen láttam, nincs igazán társasági hangulatában. Enyhe bűntudat fogott el, hiszen sejtettem, ha ma békén hagyom és nem zaklatom a történet folytatásával, most élvezhetné a többiek társaságát.
– Ne haragudj – csúszott ki a számon a mentegetőzés, mielőtt még észbe kaptam volna, fogalma sem lehet arról, miért is kérek bocsánatot. Egy kicsit elvarázsolva nézett rám.
– Miért is?
– Elrontottam a napodat.
– Meglepődnél, ha tudnád, milyen sokat jelent nekem, hogy itt vagy.
Elég furcsán fogalmazott, egy pillanatig nem értettem, mit is akar mondani. Az én társaságom jelent neki valamit? Tényleg meglepő.
Amint értetlen arcomra nézett, rögtön nevetni kezdett, és bár ettől cseppet sem lettem okosabb, kellemes érzés volt mosolyogni látnom, szinte mintha a nap ragyogott volna fel a láthatár mögül utoljára.
– Figyelj, lassan kimentem magunkat – szólt. – Talán nem fognak megharagudni, de nincs kedvem most jópofizni, a történetem pedig nem szeretném tágabb közönséggel megosztani, ugye megérted.
– Persze, teljesen – helyeseltem. Tippem sem lehetett, mióta őrizgeti a múltját magában, ám abban biztos lehettem, ha eddig nem akarta más orrára kötni, nem most fogja elkezdeni.
– Egyébként is össze kell szednem magam, mielőtt a következő részbe belefognék. Hazakísérsz? Otthon majd mesélek.
Egészen zavarba ejtő volt, mennyire meg tud lepni minden mondatával – egy szót nem bírtam kinyögni hirtelen. Felkelt, és huncut pillantást vetett felém a válla fölött.
– De csak ha ráérsz, és nem kell megint ezer ismerősödnek segíteni estig.
– Nem – vágtam rá –, vagyishogy nincs semmi dolgom, ráérek.
Elköszöntünk a többi barátjától, akik sajnálatukat fejezték ki, amiért nem nyílt alkalmunk egymást jobban megismerni, ugyanakkor titkos mosollyal engedtek el minket, mintha sejtenének valamit, amit én nem.
Ahogy a városka felé sétáltunk, éreztem, kezd visszatérni a tél. Egyre hűvösebb lett, feltámadt a szél, lábaink alatt ropogott a hó, és a délután folyamán oly messzinek tűnő vihar egyre valószerűbbé vált. Lyra a gondolataiba mélyedve baktatott mellettem, úgy sejtettem, a múltjában jár, mert szomorúnak tűnt. Meg kellett próbálnom valami semleges dologról beszélve elterelni a figyelmét, ha már egyszer miattam lett ilyen komor.
– Sokat szoktatok együtt zenélni a barátaiddal? – kérdeztem óvatosan, mintha csak ingoványos területen járnék.
– Á, nem vagyunk még annyira híresek. Jó, ha havonta egy-két fellépésünk akad – felelte, hálásan vetve rá magát a témára. Ahogy sejtettem, zenéről mindig szívesen beszélt.
– Nem mondhatnám, hogy különösebben értek hozzá, de furcsának tűnik a lant egy zenekar részeként.
– Igen, jól gondolod, ez egy sokkal régebbi hangszer. Tudod, mi amikor együtt vagyunk, főleg letűnt korok zenéit szólaltatjuk meg. Mostanában egyre nagyobb igény van erre, főleg vásárokban meg hasonló rendezvényeken.
– Ez ilyen hagyományőrző dolog?
– Így is nevezhetjük.
– És szoktál szólóban is fellépni?
– Természetesen. Az az igazság, ha mindig csak klasszikus zenét játszanék, meg is bolondulnék. Nagy szükségem van rá, hogy néha modernebb dolgokat is előadjak, olyanokat, amik igazán technikásak.
– Van ilyesmire igény Ponyville-ben?
– A helyzet az, hogy nem sok – válaszolta nevetve. – Szegény helyieken inkább csak utcazenével, vagy kisebb fellépésekkel kísérletezek. Igazi nagy koncertekért fel kell utaznom Canterlotba, ott elég sokan laknak, és könnyebben megtöltenek egy nézőteret.
– Írsz is zenét, vagy csak előadod?
– Be kell vallanom, nem vagyok túl jó zeneszerző. Ettől eltekintve persze szoktam írni is, és próbálom a saját szerzeményeimet az előadásaimba bevenni. Egyelőre leginkább akkor fogadják jól, ha csak az utcán zenélek, a műértőbb közönség… hát… mondjuk úgy, megtűri.
– És lehet az ilyesmit fejleszteni valahol? Vagy nem is érdekel annyira?
– De, vannak erre egész jó iskolák. Éppen csak nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék ismét ennyire kötött formában tanulni. Azt hiszem, ha a saját hangszeremnek már a mestere leszek, venni fogok néhány magánórát ebben a témában is.
– Na ezt teljesen átérzem. Nekem sem lenne semmi kedvem visszaülni az iskolapadba.
– Jó, amivel te foglalkozol, nem is nagyon tanítják sehol.
– Az is igaz. Mondjuk azért sem, mert egyszerű, mint a faék.
Lassan közeledtünk Lyra lakhelyéhez. Szinte a ház összes ablaka sötét volt, csak a földszinten az apró édességüzlet kirakatából szűrődött ki világosság.
– Látod, nem mindenki ilyen lógós, mint mi, szegény Bon még dolgozik – mutatott társam a bolt felé.
– Én inkább úgy fogalmaznék, rugalmas a munkaidőnk.
Alaposan letopogtuk a lábainkról a havat, mielőtt még az előszobába léptünk volna. Egy nyitott ajtón keresztül beláthattunk az üzletbe, ahol Bon-bon dolgozott serényen. Mivel vevői éppen nem akadtak, nem láttam pontosan, de az illatokból úgy tűnt, valamilyen finom édességet készít a munkaasztalán. Amennyire el volt foglalva, észre sem vette az érkezésünket.
– Beköszönünk neki? – kérdeztem halkan.
– Már nem félsz, hogy megesz?
Ez a túlzás megmosolyogtatott.
– De, épp csak ez nem lehet ok a neveletlenségre.
– Jó, akkor ijesszük meg.
Nem pont erre gondoltam, ám Lyra hatalmas vigyorral már el is indult az ajtó felé, és barátnője háta mögé lopózott.
– Szia Bon! – kiáltotta, miközben a nyakába ugrott.
– Szia – tettem hozzá kicsit halkabban.
– Jó ég, a szívrohamot hozzátok rám! – A krémszínű póni a mellkasához kapott. – Már vissza is értetek?
– Már? – csodálkozott Lyra. – Késő délután van!
– Így eltelt az idő? Kicsit talán belefeledkeztem a munkába.
– Különben nem tudtuk volna rád hozni a frászt. De nem zavarunk, csak beköszöntünk.
– Később viszek fel a legújabb csokimból, jó? Kíváncsi vagyok, ízleni fog-e.
– Jó lesz, majd leteszteljük!
Visszafordult az asztalához, mi pedig a lépcső felé vettük az irányt, ami az előszobából az emeletre vezetett.
– Nem szokott zavarni, hogy nincs a lakásodnak saját bejárata?
– Neked biztos furcsán hangzik, én viszont nem szeretek egyedül lenni. Mindig megnyugtat, ha van körülöttem egy kis jövés-menés. Nézd, itt is vagyunk. Ezt a szobát amolyan nappalinak használom.
Lámpát gyújtott, és egy otthonosan berendezett, közepes méretű helyiségben találtam magam. Régies, mélybarna bútorok vettek körül, az ablakokat bordó sötétítőfüggönyök keretezték. Szemben a kandallóban tűz parázslott, és egy fénytelen sarokban, ahogyan elbeszélésében is szerepelt, ott állt a lantja egy állványon.
– Hú, nagyon szép helyen laksz – csúszott ki a számon, miközben álmélkodva sétáltam körbe.
– Be kell vallanom, a berendezés nagy része Bon-bon ízlését dicséri. A könyveken, kottákon és a lanton kívül azt hiszem, nincs itt más holmim.
– Ez tényleg nagyon szép hangszer. Én sem láttam még tíz húros verziót belőle, megnézhetem?
– Csak mintha otthon lennél.
– Annyira nem is tűnik kopottnak, mint ahogy mesélted.
– Igen, mert ez nem az, hanem egy másik.
– Mi történt a régivel? – kérdeztem meglepetten.
– Összetörtem. Ne nézz így rám, majd úgyis mindjárt elmesélem. Elhiheted, nem vagyok túl büszke a történtekre, nem is szívesen beszélek erről a szakaszáról az életemnek. De hát mindez már három évvel ezelőtt történt, és szeretném azt hinni, megváltoztam.
Három éve? Az eszem azt súgta, itt valami nem stímmel.
– Várj, várj… Akkor még most is az akadémiára kellene járnod!
– Jól gondolod, nem fejeztem be – szólt szabódva.
– Ezek szerint fiatalabb vagy, mint tippeltem volna!
– Ejnye, nem illik egy hölgy korára spekulálni.
– Bocs, még mindig nem szoktam hozzá, hogy mindenhol meglepetések vesznek körül. Arra mi van? – mutattam az egyik ajtóra.
– Egy egész pici konyha. Nem sűrűn használom, nem vagyok túl jó háziasszony.
– Érdekes, pedig azt hittem volna az alapján, milyen sokáig laktál csak a nagypapáddal.
– Nagyon el vagyok kényeztetve, neki mindig volt bejárónője, aki elvégezte a tennivalókat, most pedig kedves házigazdám nyakán lógok.
– Így már értem.
– Viszont ha ennél valamit, leugorhatunk megdézsmálni Bon hűtőjét.
– Nem, köszönöm, elég sütit tömtem magamba a kori után.
– Akkor csak egy teát hadd főzzek. Megkóstolhatod a specialitásom, ha közben raksz pár hasábot a tűzre.
– Rábeszéltél.
A konyha felé vette az irányt, én pedig közelebb léptem a kandallóhoz. Egy kosárban a fal mellett tűzifát találtam, néhány kisebb darabot a tűzre levitáltam belőle. Pár pillanatig csak bámultam, ahogy a lángok feltámadnak, körülnyaldossák a rönköket, új meleget árasztva. Figyelmem a kandalló párkányán álló képekre vándorolt. Amint nézegettem őket, különös érzés kerített hatalmába: mintha egy mese elevenedett volna meg a szemeim előtt, Daybreak Heartstrings és Windy nézett le rám vidáman egymást ölelve, egy másik fényképről pedig Lyra nagypapája, amint éppen egy egészen apró egyszarvút tart a magasba. Persze mit is vártam, tudhattam, hogy igazat mesél, mégis, történetei néha annyira kalandosak és szürreálisak voltak, mintha csak egy kalandregényt olvasnék.
Az orromat hirtelen friss mentaillat csapta meg, amit zöld barátnőm sodort magával a konyhából, mikor mögém lépett.
– Gondolom, nem kell bemutatnom őket – intett fejével a képek felé.
– Pont olyanok, mint a történetedben. A barátaidról nincs képed?
– De, természetesen van, bár most nem szeretném megmutatni.
Ugyan nem értettem, miért, inkább mégsem erőltettem a dolgot.
– Imádom a kandallókat – váltottam hát témát. – A tűz pattogását, meg ahogy a lángok fénye táncol a falakon.
– Csinálok is egy kis helyet, és akkor le tudunk heverni itt, előtte, aztán hozom a teát.
Néhány bútort arrébbtolt, hogy jobban elférjünk. Csak egy asztalka maradt, amellé telepedtem a földre. Kisvártatva visszajött a konyhából, két csészét lebegtetve.
– Ó, mentatea! – szaglásztam bele a levegőbe. – Ezer éve nem ittam!
– És nem ám holmi szárított vacakból, hanem igazi, friss mentalevelekből készült.
– Azt hogy csináltad a tél közepén?
– Csak neked megsúgom – hunyorított rám pajkosan –, az ablakban nőtt, cserépben.
Nagyot szippantottam az elém tett csésze fölött gomolygó gőzből, és rögvest felfrissültem tőle, mint egy hideg zuhanytól.
Lyra mellém telepedett, olyan közel, hogy éreztem testének melegét.
– Nos, hol is tartottam… – gondolkozott, miközben teáját fújdogálta.
– Valahol a második félév kezdetén. Végülis Bright szobájába költöztél?
– Ó, igen. Nem számítottam rá pedig, annyira nem voltunk jóban. Azt hiszem, Pearl járt közben az érdekemben, bár ezt később mindketten tagadták.
– A házat ezek szerint eladtátok?
– Nem volt más választásunk, hiszen tudod. Miután kifizettük az adósságokat, attól tartok kevesebb maradt belőle, mint amit kedves rokonaim reméltek. A saját részemet mindenesetre félreraktam, hátha sikerül előbb-utóbb annyit összekuporgatnom hozzá, amiből egy kis házikót vehetek. Persze köszönettel tartozom ismét a barátaimnak, amiért fogalmam sincs miként, de elintézték az ösztöndíjamat, és persze Bonnak, mert különösebb lakdíj nélkül befogadott. Biztos ő is legalább annyira utál egyedül lenni, mint én.
***
Nem a kollégium volt a legrosszabb dolog, ami egy diákkal történhetett, főleg azt is számításba véve, hogy Bright különös módon képes volt magának olyan szobát kikönyörögni, amiben egyedül lakhatott. Lyra persze bőven megelégedett volna azzal, ha tető van a feje fölött, még ha három másik pónival is kell rajta osztozni, de így sem lehetett oka panaszra.
Az idegei lassan, fokról fokra kezdtek rendbe jönni, már egyre ritkábban ébredt fel sírva az éjszaka közepén. Megnyugtatta a hatalmas épületben élő száznál is több diák mindennapi zajongása, amely még éjszaka sem szűnt meg teljesen. Ennek ellenére az első hetekben rászokott, hogy szobája ajtaját nyitva hagyja, kilátva így a folyosóra, ahol a társasági élet jó része folyt. A bent lakók egy kicsit furcsállták az új jövevényt, ám hamar megszerették, és később gyakran estek be hozzá minden különösebb indok nélkül a nyitott ajtón egy üveg italt lóbálva patájukban beszélgetni egyet. Külön eseményszámba ment, mikor meghallották, a zöld kanca valamilyen előadására készülve gyakorol. Ilyenkor néhányan ugyan megpróbálták tapintatosan békén hagyni, hadd készüljön, de azért gyorsan felhalmozódott a tömeg a szoba előtti folyosón, és előbb-utóbb buliba csapott át a hangulat. Mivel többen laktak az emeleten zene szakosak, sokszor előfordult az is, hogy átugrottak a nyitott szobába kikapcsolódásképp együtt zenélni, vagy gyakorolni az új tananyagot, amiről jól tudták még az öregebbek is, hogy Lyra ha nem is minden esetben jár előttük, de úgy szívja magába, mint vizet a szivacs.
A folyamatos társasági élet egyfelől nagyon szórakoztató volt, és sikeresen elterelte a gondolatait a problémákról, csakhogy ugyanakkor eléggé fárasztotta is, ráadásul zavarta a magánórákra való készülésben. Nyugalmat végül az akadémia mögötti hegyoldalban kialakított kis táborhelyen talált, abban a parányi zugban, amit Lentón és néhány barátján kívül más nem látogatott, így sajátjának érezhette. Ide járt legtöbbet gyakorolni, vagy ha olyasmikről szeretett volna beszélgetni, amit nem kívánt a szélesebb közönség orrára kötni.
Az élet nem állt hát meg számára, mint azt eleinte gondolta volna, bár ezen kívül is sok szempontból gyökeresen megváltoztak mindennapjai. Az ösztöndíjának hála nem kellett már napi szinten utcazenével foglalkoznia, és bár szerette csinálni, azon kapta magát, szívesebben tölti idejét a kampuszon vagy annak közvetlen közelében. Ennek furcsa hozományaként nem kényszerült már rá, hogy populárisabb szerzeményekre pazarolja a tehetségét, így állandóan igen technikás, ötletesen megírt, de kívülállók számára nehezen élvezhető darabokat gyakorolt és adott elő. Szabadidejében zeneszerzéssel is kacérkodott, megalkuvást nem ismerve maga is kerülte a fülbemászó dallamok minden formáját, így ismerőseinek egyet kellett érteniük abban, hogy irományai leginkább tekintélyes alkoholmennyiség bevitele után kezdtek élvezhetővé válni – ez a teória persze csak kedvezett a kollégiumban körülötte lengő bulihangulatnak.
Miközben a magába fordulás és a nyüzsgés igénye között vergődött, jutott ideje arra is, hogy a Forge-dzsal töltött időkön merengjen. Ilyenkor általában saját gondolataitól erősen zavarba jőve kellett megállapítania, fülig beleszeretett a fiúba. Hosszasan gondolkozott, mikor is kezdődött nála ez az érzés, a legutóbbi nyári szünetben, vagy még előtte; mennyi értelem van ebben az egészben, és mi tévő is legyen úgy általában. Annyira nem bírta magában tartani érzéseit, mindenképpen meg kellett osztania valakivel, hátha kap használható tanácsot.
– Beleestem, mint a gödörbe – mesélte Lentónak az egyik kora tavaszi este, mikor a pici tábortűz körül ücsörögtek a törzshelyükön. A vörös sörényű unikornis épp egy furcsa dalt pengetett halkan gitárján, nem lehetett eldönteni, gyakorol valamit, vagy csak magának improvizál. A táncoló tűz tükröződött szemeiben, látszott, el van foglalva a saját gondolataival. Lyrát ez nem különösebben zavarta a monológjában.
– Van fogalmad róla, mióta ismerem? Meg sem tudom számolni az éveket. Mind a ketten elsősök lehettünk talán. Miért jut eszembe ilyen sok idő múltán, hogy bármi komolyabbat is szeretnék tőle?
Füle hirtelen felismerte a hangnemet, amiben a fiú játszotta az utolsó néhány hangot, és ösztönösen egy basszusmenetet illesztett hozzá a lantján.
– De ha egyszer annyira kedves, rengetegszer segített rajtam, mindig akad egy jó ötlete. Igaz, nem túl beszédes, mégis mindent elárul róla az a sok gyönyörű, finom holmi, amiket olyan gondosan készít. Azt hiszem, ha emellett bűn ronda lenne, akkor is belezúgtam volna, márpedig jobb kiállású egyszarvúval kevéssel találkoztam. Rettentő kellemetlen ez az egész. A legjobb barátom. Mit csináljak? Meg fogok őrülni, ha ez még sokáig megy így.
Most Lento vette át a kíséret szerepét, míg az egyszarvúlány kibontotta lantján a témát, ami éppen a tudatalattijában kavargott.
– Azt észrevetted, hogy minden idejét a barátnőddel tölti?
– Pearllel? Persze, hiszen mindig együtt lógunk.
– Ritkán vagy velük mostanában.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Csak azt, ha így folytatod, könnyen lehetsz koszorúslány az esküvőjükön.
– Ugyan, csak barátok, érted? Barátok.
– Te tudod.
Lento tekintete megvillant, arcán az árnyak kontrasztja szinte ijesztő maszkká állt össze. Lyra egy picit kezdte kényelmetlenül érezni magát.
– Szerinted mit kellene tennem?
– Mondd meg neki, mit érzel.
Már csak a gondolatra is vér szökött a lány fülébe.
– És mihez kezdek, ha nemet mond? Hogy fogok akkor többet beszélni vele? Vagy talán még rosszabb, ha kiderül, ő is szeret. Bármit is teszek, soha többet nem leszünk barátok.
– Ezt nem tudhatod előre. Nem jobb még a biztos rossz is, mint ez a bizonytalanság?
Már annyiszor hallotta ezt a mondatot, és még mindig nem győződött meg az igazságtartalmáról. Könnyű ilyen tanácsokat osztogatni.
– Mégis, mikor mondjam meg neki? Alkalmat sem találnék rá, és különben se jönne ki egy hang sem a torkomon.
– Mióta lettél ilyen félős? – Ezt a fiú kivételesen őszinte kíváncsisággal kérdezte.
– Nem nehéz bátornak lenni, ha nem érzel semmit. Igenis félek, tudd meg! Ha jól felidegesítesz előtte, biztos az arcába vágom az érzéseim, olyankor bármire képes vagyok. Bár attól tartok, nem érném el ebben az esetben a kívánt hatást.
– Értem én. Nehéz jó hangulatot teremteni az ilyesmihez, főleg ha ezren vesznek körül. Talán megkérhetnéd, hallgassa meg az egyik darabodat, mit szólsz? Valami romantikusat kiválasztasz, úgy már talán nem éreznéd magad annyira kellemetlenül.
– Nem is vagy te annyira mihaszna, mint gondoltam. Romantikusat, azt mondod? Mi lehet egy csődörnek romantikus? Segítenél eldönteni?
– Nem nekem akarod előadni…
– Légyszi! Tudod, hogy teljesen ferde ízlésem van.
– Jó, belátom, nélkülem esélytelen vagy. Holnap felugrok a koleszba, és keresünk valami szimpatikusat.
Nem telt el egy hét, és minden készen állt a terv kivitelezéséhez. Lyra megbeszélte a találkozót Forge-dzsal délutánra az egyik használaton kívüli terembe, azzal az indokkal, hogy szeretné, ha véleményezné az előadását. Kicsit a helyszínválasztás különös lehetett, de a fiú nem szólt róla semmit, megszokott magabiztos stílusában megígérte, ott lesz, majd folytatta a tanulást.
Míg vánszorogtak az órák, a mentazöld póni alig bírt megmaradni a bőrében, legszívesebben kifutott volna a világból. A tananyagra egyáltalán nem tudott koncentrálni, csak nézett ki az ablakon, a tanár szövegelését elengedte a füle mellett, és egyre a találkozás lehetséges forgatókönyvei ismétlődtek a fejében – egyik rosszabb, mint a másik. Hogyan is hagyhattam, hogy Lento rábeszéljen erre a képtelenségre? Fejét a mellső lábai alá temette kínjában, ami szerencsére senkinek nem szúrt szemet a hatlmas előadóteremben – egyébként is itt, a hátsó sorokban gyűltek össze a lógósok, néhányan jól láthatóan aludtak, vagy egymással játszottak. Még zenélni is elfelejtek, olyan ideges vagyok. Mit fogok neki mondani? „Forge, szerelmes vagyok beléd?" Annyira szörnyen blődnek hangzik, még ha igaz is.
Mikor minden órájával végzett, a hátára vette a lantját, és kényszerítette magát, hogy rohanás helyett szépen lassan induljon el a találkára. Bőven volt még ideje, nem akart túl korán érkezni. Sétált egyet az udvaron, ahol éppen az akadémia focicsapata tartott edzést; néhány percig elnézte őket, felettébb hálásan a figyelemelterelésért. Szegények fel-alá futkároztak edzőjük utasításainak engedelmeskedve, egészen úgy néztek ki, mint akik valami láthatatlan célt kergetnek, amit soha nem érhetnek el. A pálya széléről néhány kanca figyelte őket ábrándos szemekkel, rajtuk kívül az a néhány póni, aki még ilyen későn az udvaron tartózkodott, mind hazafelé sietett.
Most még meglóghatok. Nem megyek el, és kész. Majd holnap azt mondom neki, valami közbejött, segítenem kellett Lentónak gyakorolni, vagy bármi. Simán csak eltűnök.
Vágyakozva nézett keresztül az udvaron, a kerítésen át a hegyoldalra, ahol az erdő kezdődött, miközben a lábai a másik irányba vitték. Elment az eszem. Soha nem féltem semmitől, miért most kezdeném el. Odamegyek, belenézek a szemébe, eldadogom amit akarok, és várom, hogy megnyíljon alattam a föld.
Besietett az öreg épületbe, fel a lépcsőkön, kettesével vette a fokokat. Senkivel sem találkozott a kihalt folyosókon, ahogy azt tervezte: most nem fogják megzavarni, és a lebőgésének sem lesz tanúja. A végzetes ajtó előtt egy pillanatra megállt, összeszorította a szemét, nyelt egy nagyot, majd benyitott.
Két fekete sziluett fordult felé, egy pillanatig eltartott, míg a részleteket kivehette rajtuk a szemközti ablakon keresztül betűző délutáni nap sugarain át. Egyikük Forge volt, a másik pedig Pearl. Egymás mellett álltak, közel, túl közel. Lyra szóra nyitotta a száját, aztán becsukta.
Kértem, hogy egyedül jöjjön. Mi ez, valami félreértés? Csináljak úgy, mintha csak a zene miatt lennék itt? Vagy valljak be mindent? De Pearl nem lehet itt véletlenül. Bármit is mondok, hülyét csinálok magamból, amíg ki nem derül, mi folyik itt.
– Lyra – kezdte a fiú lassan.
Szóval magadra osztottad a hóhér szerepét – futott át a zöld unikornis agyán.
– Tudom, azt mondtad, nem szeretted volna, ha más is hallja a darabod, de valamit, érzem, meg kell beszélnünk. Hármunknak. És beismerem, gyáva dög vagyok, amiért eddig halogattam.
– Biztos, hogy kell ez nekem? – kérdezte konokul. Minden ösztöne azt üvöltötte, meneküljön, amíg lehet, ám lábai a földbe gyökereztek.
– Kérlek.
Lyra hallgatott. Még nem futottam el látod? Ki ne mondjam helyetted?
– Emlékszel, mikor Pearl rokonaihoz utaztunk a télen? Akkor történt az egész. Azt hiszem, akkor fogtuk fel, milyen rövid és kiszámíthatatlan az élet. Szorosan egymásba kapaszkodtunk, és azóta együtt vagyunk.
Az utolsó mondat néhány pillanatra megállt a levegőben, nem lehetett biztos benne, a fiú befejezte-e, vagy fűz még hozzá valami magyarázatot.
– Azt tudod, hogy szeretlek? – lehelte végső mentsvárként, megrettenve saját hangja gyengeségétől. Mintha bármit is megváltoztathatna.
– Tudom, ezért kellett elmondanom. Választanom kell, és Pearlt választottam. Kérlek, ne haragudj rám emiatt.
Hiszen sejtettem, hogy ez lesz, akkor mégis miért forog velem a világ? Nem hagyhatta, hogy itt essen össze a barátai szeme láttára, hátrálni kezdett. Forge nem mozdult, csak aggódva nézett utána. Átbotorkált a küszöbön, az ajtónyílás közéjük került. Ti az egyik oldalon, én a másikon. Nem kapok levegőt.
Megiramodott a kongó folyosón, maga mögött hallotta a fiú kiáltását.
– Szólj valamit, ne fuss el!
Szélvészként száguldott le a földszintre, ki a szabadba. A falnak dőlt egy percre, zihálva kapkodta a levegőt, majd bizonytalan lábakon dülöngélve nekiindult, hogy átvágjon az udvaron az egyetlen biztonságos hely felé, ami eszébe jutott.
Az erdei ösvény, amit már százszor megtett, most idegennek tűnt. Lépten-nyomon sziklák ugrottak a lábai elé, megbotlott, elesett bennük, egy fának ütközött. Hátán a lant húrjai szomorúan zörrentek össze, csak most jutott eszébe, hogy egyáltalán elhozta. „Játssz valami romantikusat” – visszhangzott a fejében. Elővette a hangszert a tokjából, üres szemekkel nézett rá, mintha fel sem ismerné, mit lát. Kopott, régi vacak. Végigfuttatta a patáját az egyik friss horzsoláson. Mennyi karcolás, mennyi horpadás van rajta. Ez a tíz húr az életem. Soha semmi mást nem csináltam, minden időmet beleöltem, és minek?
„Emlékszel, mikor Pearl rokonaihoz utaztunk a télen?"
Halk nevetés tört elő a torkából.
Hogy emlékszem-e? Én küldtelek el, Forge. Mint a beteg állat, aki elmarja maga mellől a segítséget. Azt hittem, ha senki nem néz rám sajnálkozva, ha senki nem nyilvánít részvétet, ha senki nem akar állandóan segíteni, képes vagyok megoldani egyedül, anélkül, hogy megaláznám magam.
„Akkor történt az egész."
Ajkai vicsorra húzódtak.
Igen, akkor történt. Végleg beléd zúgtam, én barom. Fogalmam sem volt róla, milyen jól érzitek magatokat. Nélkülem.
Felesleges régi kacat.
Pont mint én. Néhány nap alatt mindenemet elvesztettem. Ennyit ér az élet? Miért nem maradtam ott a barlangban, azon a rég elmúlt, végzetes éjszakán?
Játssz valami romantikusat.
Micsoda hülyeség, milyen egy szédült szamár vagyok! Itt ülök és sajnálom magam! Pedig ha egy dolgot megtanulhattam volna már, akkor azt, hogy ha bármit akarok, soha senki nem fogja megcsinálni helyettem. Éppen elég volt ebből a nyafogós, tehetetlen, felesleges, kopott, régi Lyrából!
Artikulálatlanul felkiáltott, teljes dühével felemelte és a földhöz csapta a hangszerét. Abban a pillanatban megrepedt a teste, nem bírta el többé a húrok feszültségét, recsegve roppant össze. Nem maradt belőle más, csak egy rakás fém fonálba gubancolódott fa.
Lyra zihálva nézte egy darabig, szemeibe visszatért az élet, arcára lassan kiült a felismerés. A lant romjai mellé rogyott, lágyan, szeretve megérintette.
– Nagypapa, ne haragudj – csúszott ki a száján, torka elszorult, szemébe könnyek szöktek.
Nem, soha többé!
Nyugalmat erőltetett magára, kipislogta a nedvességet. Ne haragudj, de ezt kell tennem. Bárhol is vagy, biztos megértesz. Most, mikor nincs végre semmim, itt a legjobb alkalom, hogy mindent elölről kezdjek, és a saját patámba vegyem a sorsomat.
Lépteket hallott, valaki közeledett az erdőben. Lassan felkászálódott, leporolta a bundájáról az út porát, és kíváncsian várta, ismerős vagy idegen fog-e felbukkanni.
Lento volt az, ráadásul eléggé sietett. Mikor a lányt észrevette, hirtelen megállt, öröme csak fokozatosan csapott át döbbenetbe, amint ideje nyílt körbenézni.
– Te kiáltottál? Valami baj van? – kérdezte aggódva.
Lyra arcára a megszokott mosoly sokkal könnyebben ugrott rá, mint azt elsőre remélte volna.
– Semmi, csak elestem. – felelte legyintve.
– Semmi? Nézd mi történt szegény lantoddal! Kiesett a tokjából?
– Biztos nem csuktam be rendesen. Ne is foglalkozz vele, úgyis akartam egy másikat.
– Jó, de… – kezdte, ám a zöld póni hátat fordított neki, és a roncsokat levitálva elindult lefelé. Gyorsan utánasietett. – Most hová mész?
– Keresek egy szemetest. Az udvar mellett van néhány.
Lento értetlenül ügetett mellette egy darabig, mielőtt újra megszólalt volna.
– És ilyen hamar végeztél? Mi történt a randiddal?
Lyra megtorpant, de nem nézett rá.
– Szerinted? Úgy pofára estem, öröm volt nézni. Pearlt szereti.
– Pont, ahogy sejtettem. Mihez kezdesz? Te még szereted?
– Igen. Ha csak rajtam múlik, meg fogom szerezni magamnak.
A hangjából sütő elszántságtól a fiú is felvidult.
– Ez a beszéd! Figyelj, van is egy ötletem…
– Nekem is van egy ötletem, mit csinálj az ötleteiddel! – fojtotta belé a szót a lány, miközben újra nekiiramodott.
– Várj már, ez biztos tetszeni fog!
– Hagyj békén!
– Felugrok a szobádba később, legalább hadd mutassam meg.
– Legyen, de most tűnj el.
Miután a szeméttől megszabadult, a kollégium felé ügetett. Valahol a lelke legmélyén egyre sürgetőbb lett az inger, hogy üljön le gyakorolni, kényszerítette magát a lazításra. Hiszen átmenetileg nincs hangszere, szabad, mint a madár, egész este azt csinálhat, amit csak akar.
Nem fog sokáig a szobájában ülni, abban biztos volt. Még a lámpát sem kapcsolta fel, mikor beért, csak lehajította a nyeregtáskáját, és indult elmerülni az éjszakai életben, ami ilyen korán sajnos még egyáltalán nem zajlott teljes gőzzel. A lépcsőfordulóban talált néhány zene szakos havert, akik buzgón dohányoztak, melléjük csapódott néhány anekdota erejéig.
– Ma nem játszol? – kérdezte az egyikük, mikor már a folyosón ültek.
– Dehogynem. Konkrétan azt játszom, én vagyok a hallgatóság.
– Ó, kedves hallgatónk, véleményezheti az előadásunkat, ha hoz almabort.
– Erre számíthattok.
– Akkor addig bevesszük magunkat a szobádba.
Egy kis italért a kollégiumon belül nem kellett messzire mennie, épp csak egészen a következő emeletig. Vételezett a felsőbb évesektől, akik a büfét üzemeltették, egy rekesz almabort, és vidáman lebegtetve maga előtt tért vissza. Kellemes nyüzsgés fogadta, teljesen olyan volt, mintha csak kiszagolták volna társai a buli levegőben terjengő illatát. A muzsikusok hangszereikkel együtt vonulnak a szobája felé, miközben Lyra eltűnik piáért? Ennél több ok nem kellett, hogy megteljen a folyosó beszélgető, röhögcsélő pónikkal, alig bírta magát keresztülverekedni rajtuk. Levágta a rekeszt az ajtó mellé, csak úgy zörrent, és felkiáltott:
– Ezt a kört én fizettem!
Rendesen izzott az üvegek körül a levegő, amint a sok egyszarvú lakos próbálta őket varázserejével kiemelni, néha egyet ketten is. Lyra a patájába fogott annyit, hogy jusson zenész barátainak, és bevitte a kis asztalra az ágya mellé. Az elkövetkező néhány óra erejéig végre sikerült kivernie a fejéből minden problémáját, a kínzó hiányérzetet, a sajgó ürességet.
Reggel Lento érintésére riadt fel viharos álmaiból.
– Hát te? Nem este akartál benézni? – kérdezte kicsit morcosan.
– Nem hiszem, hogy ez olyasmi, amit ennyi póni orrára kötnél – szólt a fiú, miközben visszazöttyent a székébe, és fapofával pengette tovább a gitárját.
– Milyen igaz – sóhajtotta Lyra, és a fal felé fordult. – Nem hagynád abba ezt a plüntyögést?
– Akkor visszaalszol.
– Pontosan ez a terv.
– Legújabb szokásod a lógás?
– Ha nincs kedvem, nem megyek be.
– Jó, akkor csak addig maradj még ébren, amíg ezt elmondom.
– És mire vársz, tapsra? – ásította a lány, majd színpadias mozdulattal tapsolt egyet.
– Találtam egy varázslatot, és egyből te jutottál az eszembe.
– Ezt benézted, nem tudok varázsolni.
– Pont ez benne a jó – mesélte Lento izgatottan. – Olyan mintha csak rád szabták volna. Ez igazából egy lant.
– Nem akarok most lantokról hallani – közölte a zöld egyszarvú, és a fejére húzta a párnáját.
– Úgyis szeretnél előbb-utóbb újat szerezni. Akkor már nem sokkal jobb, ha van egy csepp varázsereje is? Két legyet egy csapásra.
– Arra akarsz rávenni, varázsoljam el a barátaimat?
– Azt hittem, az a cél, hogy Forge beléd szeressen. Mit szándékoztál tenni, kirúzsozod magad, hosszú műszempillát ragasztasz és csábosan pislogsz?
– Ne gúnyolódj.
– Nézd, ez csak egy lehetőség. Ha később úgy döntesz, legfeljebb nem élsz vele.
Halkan szitkozódva felült az ágyán, megpróbálta a fáradtságot kidörzsölni a szemeiből.
– És mi lesz Pearllel, ha működik? Ő is a barátom – vagy legalábbis az volt.
– Biztos vagy benne? Nem ő nyúlta le a csődöröd?
– Ugyan, ő nem olyan – válaszolt, magában nevetve, amint megpróbálta elképzelni szende barátnőjét a szerepben. – Teljesen más, mint én.
– Akkor is te ismerted meg Forge-ot előbb.
– Hát, technikailag ez sem igaz.
– Igen, mesélted. Összesen kétszer, ha beszéltek egymással, amíg a te barátaid nem lettek. Ne legyél már ilyen mamlasz! Mit gondolsz, neki eszébe jutottál, miközben Forge csapta neki a szelet? Szólt egy fél szót is az érdekedben?
Mintha csak az indulatát zenélné ki, beszéd közben a húrok közé csapott, ráadásként toppantott is hozzá a lábával. Lyra még mindig hezitálva figyelte.
– Mutasd, mid van – szólalt meg egy perc gondolkodás múlva.
A rőt sörényű póni szélesen vigyorogva egy igen réginek tűnő, szakadozott pergamendarabot vett elő. Első ránézésre valami hosszabb írásnak a középső darabja lehetett, jelek töredéke látszott a tetején és az alján is. Egy rövid, kacskaringós írással írt szöveget tartalmazott, alatta egy furcsa ábrát. A lány szemöldökét ráncolva forgatta egy ideig, majd megpróbálta elolvasni a fakó, pacákkal tarkított sorokat.
– Ebből egy mukkot sem értek. "Oly fából faragd, melyet megmutat az ég"?
– Igen, ezek a régiek úgy tűnik, szerettek rébuszokban beszélni. Elsőre én sem értettem, de egy rúna szakos haverom segített. Állítólag több mágikus tárgyat lehet olyan fából készíteni, amibe belecsapott a villám.
– Rúna szakos? Hol szedtél össze egy ilyen könyvmolyt?
– Meg fogsz lepődni, a könyvtárban.
– Ó. Viszont így már értem, mi ez a furcsa ábra itt az alján. "Külsejére kerüljön ősi rúnakép", erre célozhat szerinted is?
– Azt tippelném. Ez az egyszerűbb része, a végzősöktől könnyen kérhetünk hozzá eszközöket.
– "Szívedből szakíts ki érte egy darabot"?
– Ezen még dolgozunk. Általában az ilyen mágiát valamilyen módon „be kell indítani”, ahogy a könyvmoly fogalmazott. Biztos valami kedvenc tárgyadon kell elvégezni destruktív jellegű varázslatot, vagy ilyesmi. A lényeg az utolsó sorban van, nézd. "Örök rabod lesz, ki meghallja a dalod"! Éppen ez kell neked, nem igaz?
– Furcsa megfogalmazása a dolgoknak, de valahogy úgy. Hol jutottál hozzá ehhez az irathoz? Nem tűnik jó mókának olyan rúnamágiával játszani, amiről azt se tudjuk, mire való.
– Ne legyél ilyen gyáva nyúl. Még ha egy gyémántba vésetnénk be, aggódnék, de egy hangszerbe? Bármikor úgy dönthetsz, nem ezt akartad, csak szét kell törnöd, hogy megszűnjön a varázs, abban meg úgyis jó vagy.
Lyra morcosan nézett fel.
– Fogd be. Véletlen volt, mondtam.
– Tényleg mondtad. Amúgy egy ismerősömtől kaptam, aki használta is, és nem lett semmi baja.
– Te meg a te ismerőseid – sóhajtotta a lány.
A pergament nézegette, próbálva kitalálni, mitévő is legyen. Az mindig előnyös, ha egy rosszul sikerült varázslatot meg nem történtté lehet tenni, ám ez nem jelenti azt, hogy az alanya különösebben örülni fog az ilyen játszadozásnak. Könnyen elsülhet visszafelé ez az egész, és akkor a barátai még jobban fogják utálni, mint eddig. Igaz, jelenleg Forge körülbelül úgy tekint rá, mint egy aranyos kis kutyára, akit kitettek az esőre egy dobozban, ebből a szempontból nincs sok vesztenivalója. Pearl meg… hát, nagyjából azt kapja, amit megérdemel. Egyébként sem érdekelték soha a fiúk, Forge iránt sem érezhet semmi komolyat. Amilyen külseje van, bármikor találhat magának egy jóképű csődört.
– Nem tudom, alszom rá egyet – nyögte végül, visszazuhanva a párnájára. – Délután esetleg sétálhatunk az erdőben, hátha találunk megfelelő fát.
Mikor végre felkelt, úgy érezte magát, mint aki három éjjel nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Odakint magasan ragyogott a nap, a délelőtt már elmúlt. Ennyi erővel felkelhettem volna reggel is – dühöngött magában. Eltántorgott a tükörig, és undorodva vicsorgott attól, amit látott. A sörénye össze-vissza állt, szemei alatt fekete karikák, a lehelete kibírhatatlan. Üdv, megújult Lyra, remélem, tetszel magadnak. Hosszan folyatta a tarkójára a jéghideg vizet, majd megrázkódott, igénytelenül szétcsapva a cseppeket a szobában.
Kedvtelenül majszolta el az ebédjét, negyed óra turkálás után a felét ott is hagyta. Kiült inkább a kollégium elé egy padra, a sok fekvéstől elgémberedett hátát a támlának döntötte, szinte hallotta, amint ropog a gerince. Tisztában volt vele, furcsának tűnhet ebben a kifacsart pózban, mégsem volt semmi kedve megmozdulni, élvezte, ahogy a tavaszi napsugarak melegítik a hasát. Behunyta a szemét, megpróbálta növénynek képzelni magát, amint éppen fotoszintetizál.
Kisvártatva egy árnyék takarta el az éltető fényt, hunyorogva nézett fel. Az előtte álló sziluett száz foggal vigyorgott, vörös sörénye glóriaként vette körül a fejét.
– Tudnád, milyen viccesen nézel ki – szólt az ismerős hang visszafojtott vidámsággal.
– Elállod a napocskám.
– Pardon. – A fény visszatért.
Lento lezöttyent mellé a padra, és kerek fél percig csendben maradt.
– Na? Megyünk? – kérdezte végül türelmetlenül.
– El nem bírom képzelni, neked miért ilyen sietős.
– Azért kérdezem, mert ha nem, akkor lépek gyakorolni.
– Viszlát, megoldom egyedül is.
– De ha mész, szívesen elkísérlek.
– Akkor maradj nyugton egy picit.
Minden hiába, kizökkentették a nyugalmából, nem bírt tovább egy helyben ülni. Nagyot sóhajtva feladta a küzdelmet, és egy lendületes mozdulattal talpra ugrott.
– Sok villám sújtotta fa lehet a környéken?
– Nem tudom, jó kis vihar volt pár napja. Ilyenkor sok fa dől az ösvényekre, kis szerencsével nem takarították még el mindet, és találunk megfelelőt anélkül, hogy a sűrűjébe merészkednénk.
– Ezt úgy mondod, mintha ez az erdő tele lenne gonosz szörnyekkel.
– Hát, bevallom, nem szívesen találkoznék mondjuk éhes medvével sem, pedig az akad bőven.
Hátrafelé indultak, ahol az udvarról a hegyoldalra nyílt egy kis átjáró a kerítésen. Nem messze a fűben egy fehér szőrű, türkiz sörényű egyszarvú üldögélt, mintha csak a sportpályán folyó játékot figyelné, de Lyráék közeledtére felkelt és feléjük fordult.
– Pearl… Jobban szerettem volna elkerülni ezt a találkozást – súgta a mentazöld kanca a barátjának.
– Már késő.
– Sziasztok. Bíztam benne, hogy összefutunk – szólalt meg Pearl, mikor a közelébe értek. – A táborhelyre mentek?
– Nem, van a programban egy kis hegymászás is ma – felelte Lyra.
– Elkísérhetlek?
– Nem? – Ez inkább kérdésnek hangzott, hiszen megakadályozni úgysem tudta volna.
– Akkor csak kullogok mögöttetek.
– Mint egy kullancs?
A fehér póni megbántott arckifejezéssel hőkölt hátra, majd lehajtotta a fejét. Lyra maga is meglepődött rajta, milyen hamar elnyomta első reakcióját, a mentegetőzést, melynek a helyét gonosz öröm vette át. Elfordult régi barátjától, hogy folytassa útját, de hallotta amint az követi őket.
– Ezt megérdemeltem, nem igaz? – jött a kérdés a háta mögül.
Inkább nem válaszolt.
– Beismerem, jogosan haragszol rám, bár azt hiszem, kisebb befolyásom volt az eseményekre, mint azt gondolod.
Megtorpant az ösvényen, és Pearl felé fordult, szemei villámokat szórtak.
– Ó, csak egy külső szemlélő voltál, nemde?
– Mit tehettem volna? – a lány már a sírás határán állt, ám ez csak tovább tüzelte Lyra indulatait.
– Megmondhattad volna például az igazat!
– Mit?
– Azt, hogy nem vagy belé szerelmes!
A fehér unikornis elkeseredetten összeszorította a szemeit, arcán könnyek gördültek végig.
– De hiszen akkor hazudtam volna…
Már a nyelve hegyére tolult a válasz, amikor végre megértette a szavakat. Magában vívódva indult tovább az ösvényen, hátat fordítva a barátnőjének, majd megtorpant. Igaz lehet? Elhiggye?
Számít ez?
– Tűnj el. Nem akarlak látni – nyögte ki végül.
Mikor a hegytetőre ért, egyedül Lento ügetett mögötte.
Csupasz erdő vette őket körül, épp csak rügyezni kezdtek a növények. Egy irtáson át megpillanthatták maguk alatt a várost, amint a délutáni napsütésben fürdött, és a palota ragyogó fehér falait – a karcsú tornyokat erről az oldalról nem lehetett rendesen látni. Annyira messzire nem távolodtak még el, hogy a természet zajait ne nyomja el Canterlot morajlása.
Ahogy sejtették, az elmúlt néhány vihar eléggé megtépte az erdőt, mindenfelé kitekert fák támaszkodtak erősebb társaikra, vagy hevertek elterülve az avarban. Nem úgy nézett ki, mintha bárki is vesztegette volna az idejét az ösvények karbantartására. Idegesen szaglásztak körbe, érzik-e vadállatok jelenlétét, de semmi gyanús nem ütötte meg az orrukat, pedig a szellő az erdő mélye felől fújdogált.
– Itt az ideje, hogy hasznossá tedd magad – morrant Lentora kicsit igazságtalanul. – A déli oldal a tied, én átnézem az északit, és egy fél óra múlva itt találkozunk.
– Ne feledd, ha nagyon megégett, inkább keress másikat.
– Nyugi, van fogalmam a hangszerépítésről.
Elváltak hát, Lyra bal felé indult, hogy egy széles kört leírva érjen vissza. Mindennél jobban élvezte a sétát az erdőben, a friss levegőn, percenként kellett magát emlékeztetnie, nem kirándulni jött. A legtöbb farönköt, amin át kellett lépnie az ösvényen, a szél döntötte ki, nyoma sem volt rajtuk villámcsapásnak. Nem tudta eldönteni, essen kétségbe, vagy inkább könnyebbüljön meg, ahogy félútról visszafordulva még mindig nem talált semmi használhatót. Talán jobb is így. Hagynom kellene ezt az egészet. Vajon tényleg ennyire szeretem, vagy csak presztízskérdést csinálok abból, hogy az enyém legyen?
Eszébe jutott az éjszaka az üres otthonában, mikor Forge átölelte és cirógatta, rögtön melegség öntötte el a testét. Gondolatai elkalandoztak, majdnem megbotlott egy kiálló gyökérben.
Jó, ez azt hiszem eldőlt – ismerte be magának. De Pearl is ugyanígy érez… Miért érdemelném én meg jobban mint ő? Csak mert hamarabb barátkoztunk össze? Miért nem tudok szépen veszíteni, és lemondani róla? A végső választás úgyis Forge kezében van, és ő már döntött. Elképzelhető, hogy befolyásolhatom a döntését, hogy még nem késő? Vajon érdemes?
Kavargó gondolatokkal ért vissza a kis tisztásra, és majdnem elindult lefelé, mikor eszébe jutott, miért is jött. Magában átkozódva vette tudomásul, a visszaút nagy részében rá sem nézett a fákra. Leheveredett a fűbe, az azúrkék eget kémlelte, megpróbálta kiüríteni a fejét.
Pár perc múlva fütyörészve futott be Lento.
– Na, ki a legjobb barátod? – kérdezte vidáman.
– Te? – felelte a lány, nem túl nagy meggyőződéssel.
– Bizony, Lento bácsi olyan anyagot talált a lantodhoz, hogy mind a két patád megnyalod utána.
Mikor a helyszínre értek, be kellett látnia, társa nem viccel. Igazi, kormos, villámcsapta tölgyfa állt előttük, amit az eső eloltott, mielőtt csak egy elszenesedett csonk maradt volna belőle. Törzsének egy része szinte felrobbant, csak le kellett hajolniuk, összeszedegetni a megfelelő darabokat. Egy ponyvára gyűjtötték a faanyagot, bőven többet szedtek belőle, mint ami egy darab hangszerhez kellett volna, de féltek tőle, a göcsörtök és egyéb hibák miatt egy része nem lesz majd használható.
– El kell ismernem, ez szép munka volt. Igaz, a tölgy nem túl elterjedt alapanyag, de kis türelemmel gyönyörű, telt hangú lantot lehet építeni belőle – dicsérte a fiút.
– Azért gondolom, nem te akarod elkészíteni?
– Dehogy, annyira azért nem értek hozzá. Viszont ismerek egy igazán jó mestert, aki a nagypapám hangszereit is mindig javította, szerintem ő szívesen segít. Bár attól egy kicsit félek, így jóval többe fog kerülni, mintha készen venném valahol.
Még aznap este a hátára kapta, amit gyűjtöttek, és elindult Scalpello bácsi műhelye felé. Eleinte gondban volt, mert a legrövidebb út a régi házuk előtt vezetett, amit szívesen elkerült volna, mégis végül összeszedte a bátorságát, hogy szembenézzen a múltjával.
Egészen különös, nosztalgikus érzés fogta el, mikor az épület előtt megállt. Kopott falait újrafestették, most egészen úgy nézett ki, mint csikókorában. Félve haladt tovább, hogy a kis udvarra benézhessen, képtelen volt kiverni a fejéből azt a kísérteties gondolatot, hogy a hintaszékben meg fogja pillantani Nagypapát, amint éppen az újságját olvassa és hatalmas karikákat eregetve pipázik, picit odébb Rose néni tereget, és a fűben játszadozó apró zöld egyszarvút dorgálja, amiért folyton láb alatt van.
Annyira beleégett a tudatába ez a kép, szinte megdöbbent, mikor csak két idegen, fiatal föld pónit talált az udvaron halkan beszélgetni. Rövidesen kérdőn fordultak felé, annyira bámulta őket, így jobbnak látta, ha magyarázkodás helyett továbbindul.
A hangszerkészítő műhely azóta állt a helyén, mióta az öreg mester Lyra nagypapájával együtt messzi vidékről a fővárosba költözött. Tisztán tartott kirakatában értékes hangszerek sorakoztak, amik mellett a zöld egyszarvú most anélkül ment el, hogy egy pillantást is vetett volna rájuk. Remélte, nem érkezett túl későn, és örömmel nyugtázta, az ajtó nyitva állt.
Odabent inkább egy üzletre emlékeztető helyiség fogadta, éppen csak a friss fa, a ragasztók és különféle lakkok átható szagából lehetett sejteni, a hátsó részekben másfajta munka is folyik. Scalpello bácsi a vendég lépteit meghallva kíváncsian dugta ki a fejét a műhelyébe vezető ajtónyíláson.
– Á, Lyra, kedvesem! Milyen kellemes meglepetés!
– Jó estét, Scalpello bácsi.
Az öreg egyszarvú a patáit a kötényébe törölgetve, féloldalasan mosolyogva közeledett felé.
– De rég láttalak! Hogy vagy, kicsim? – kérdezte, miután megölelte a lányt, és alaposan meglapogatta a hátát.
– Köszönöm, megvagyok.
– Az a lényeg! Mesélj, mi járatban?
– Szeretnék egy lantot csináltatni ebből a faanyagból.
– Csináltatni? – kérdezte Scalpello. – Miért nem veszel egyet, nézd, milyen szépek érkeztek nemrég. Tíz húroson játszol, ugye?
Már el is indult az egyik sarok felé, ahol különböző hangszerek álltak állványokon, Lyra alig tudta megállítani.
– Szeretném, ha ebből a tölgyből készülne.
– Mutasd, hadd nézzem – vette le a batyut a lány hátáról. – Hmm, jó anyag. Kicsit nedves. Van viszont egy bökkenő, kicsim.
– Mi az, Scalpello bácsi?
– Tele vagyok megrendeléssel, valamikor őszre tudom neked bevállalni.
A zöld unikornis láthatólag lelombozódott, az öreg mester vigasztalva tette a vállára a patáját.
– Eszembe jutott ám valami. Ha segítesz nekem a műhelyben, gyorsabban halad a munka, és lesz időm a te lantoddal is foglalkozni.
Úgy alakult, hogy végül a hangszere nagy részét Lyra a saját két patájával és varázserejével készítette el a műhelyben. Nem sokkal több, mint két hét kellett csak hozzá, az is csak azért, mert a fának ki kellett száradni, meg egyébként is a mesternek kellet segítenie a többi megrendelés körül. Életében nem ugrált még ennyit, estére a lábai fájtak, a feje szédelgett az egyszerű, de szinte állandóan alkalmazott telekinézis varázslatoktól. Az első héten folyvást úgy érezte, semmi hasznát nem veszik, mire rájött, egy ilyen műhelyben az öreg idejének elég nagy részét teheti ki a takarítás, amit most rá osztott. Hullt a forgács jó bőven, folyamatosan sepernie kellett, egy nap alatt volt, amikor két vödörrel is vitt ki belőle. Helyükre pakolni a szerszámokat, beáztatni az ecseteket, elmosni az üvegcséket, az érkező alkatrészeket leltározni és elpakolni a rendezett szekrények hosszú sorára – csupa olyan feladat, amit egy inas is utált volna, Lyra viszont igazán évezte, hogy dolgozhat.
Minden este úgy rogyott be az ágyába, mint akit leütöttek, minden reggel úgy kelt fel, hogy most végre bemegy az akadémiára előadásra – a kapunál aztán a lábai folyton a rossz irányba vitték, a műhely felé. Abból a szempontból örült ennek, hogy nem találkozott a barátaival, és nem akadt ideje töprengeni a problémáin.
A második hétre hozzászokott a munkatempóhoz, és végre olyan feladatokat kapott, amiknek köze volt a saját hangszeréhez is. Az öreg a fontosabb lépéseket persze nem bízta rá, viszont rengetegszer adott a patájába egy halom csiszolópapírt, „namost ez a felület legyen tükörsima, kicsim” utasítással együtt, és akkor csak csiszolt, csiszolt hajnalig, egyre finomabb szemcsézetű papírokat használva, reggel az öreg érintésére riadva a munkapadról, amire leborulva elnyomta az álom. Enyvezés, szorítás, pácolás, lakkozás. Ha vissza is ért a szobájába kellően korán, bevágta az ajtót a döbbent lakótársai orra előtt, és addig gyakorolta a pergamenen található rúnák rajzolását, míg csak duplán nem látott.
Mikor az utolsó réteg lakk is megszáradt végre, és a lant elnyerte sötét, mégis ékkőként fénylő külsejét, felcsavarozták rá a húrlábakat, majd a hangolókulcsokat. Lyra el sem hitte, hogy készen van, egyre várta a mester következő utasítását. Az öreg póni csak csendes mosolyra húzta szája egyik szegletét, úgy figyelte kimerült inasa hitetlen arcát.
– Nos, elkészültél – szólalt meg végül, látva, hogy különben nem törheti meg a lány révületét. – El kell ismernem, nagyon szép lett. Nézd, ajándékba adok neked egy készlet húrt is hozzá.
Félálomban húrozta fel a hangszert, félve behúzott nyakkal, fokozatosan nyújtotta őket a megfelelő hangmagasságra, mintha csak nem bízna benne, hogy a lant teste elbírja a feszültséget. Mikor az első akkordot megpendítette, szinte sírva fakadt a gyönyörűségtől. Mennyi rettenetes munka van egy ilyen műalkotás elkészítésében, és ő a régit egy pillanat alatt törte össze…
– Kicsit még nyers a hangja, de érzem, nagy lehetőségek vannak benne. Játssz rajta sokat, és becsüld meg rendesen.
– Mivel tartozom, Scalpello bácsi? Miképp tudnám ezt meghálálni?
– Semmivel kicsim. Cellotól sem fogadtam el soha egy tallért sem, az unokájától sem fogok. Egyébként is többet segítettél nekem, míg itt dolgoztál, mint azt képzelnéd.
Másnapra egy végzős rúnaszakos felszerelésével rárótta a rajzolatot a lant testére. Rögtön láthatta, sikerült pontosan dolgoznia: az utolsó vonal meghúzását követően a jelek halványan felizzottak, majd beleégtek a hangszer fájába, mintha a lakkozás előtt írta volna fel őket. Rettenetesen izgult, soha életében nem játszott ilyen erős varázslattal. Éppen rohant volna megkeresni Lentót, amikor a folyosón belebotlott a vörös sörényű csődörbe.
– Gyere, van egy meglepetésem a számodra – kezdte a fiú titokzatosan. – Megfejtettük a harmadik sort is végre.
– És, mi az? Mitől fog beindulni a mágia?
– Egyszerűbb, ha megmutatom.
Jó fél órán át bolyongtak a hegyen, közben rájuk alkonyult. A nap utolsó sugarai tűzvörösre festették az erdőt, mintha csak a fák törzse lángolt volna. Lyra éppen aggódni kezdett, hogy itt kell tölteniük az éjszakát, pedig még messze nem pihente ki az elmúlt hetek fáradalmait, mikor egy elhagyatott fészerhez értek. A terület nagyon régen az akadémia tankertészete lehetett, amit időközben benőtt a gaz, visszavett a természet. Mindent belengett a nedves avar, és meglepő módon a lámpaolaj átható szaga.
Lento fáklyát vett elő, óvatosan meggyújtotta, majd az ajtót kinyitva előre tessékelte a zavartan nézelődő barátnőjét.
Odabent már egészen sötét volt, szinte semmit nem lehetett látni. A nap lenyugodott a láthatár mögé, így akkor sem tudott volna bevilágítani, ha az ősrégi ablaküvegeken nem állt volna vastagon a kosz. A fiú becsukta az ajtót, és a magasba emelte a fényt.
Régi, rozsdás, pókháló-lepte kerti szerszámok álltak a falak mellett, bár középen egy kőasztalt leszámítva üresnek tűnt a padló. Az asztalon rongykupacnak tűnő valami hevert, Lyra közelebb lépett, hogy jobban lássa, mi az.
Egy fehér egyszarvúlány volt, vastag lánccal megkötözve.
Magyarázatot követelve fordult meg, de hangja a torkába szorult. A fiú egy tőr markolatát nyújtotta felé a patájában.
***
– Mi az, már közbe sem vágsz? – kérdezte halkan. Meséje alatt fokozatosan hozzám simult, vállamon éreztem a teste remegését.
Mereven a csészémért nyúltam, hogy egy korty kihűlt teával frissítsem fel kiszáradt szám.
– Jó póniismerő vagyok. Tudom, nem tetted meg.
Azt mondtam, amiben reménykedtem, amit szerintem hallani akart – ám igazából csak blöfföltem: a leghalványabb elképzelésem sem volt, miképp is végződik a története.
– Nagyon fázom – suttogta a tűzbe révedve.
Nem éreztem, hogy hideg lett volna, mégis felkeltem, és tettem még néhány fahasábot a kandallóba. Jól esett kinyújtóztatni a lábaimat, és talán valahol mélyen belül szerettem volna néhány másodpercre elmenekülni, így nekiindultam, hátha találok egy pokrócot. A konyhával szemben lévő ajtóval próbálkoztam, mely egy kis hálószobába nyílt. A félhomályban épp csak egy ágyat tudtam kivenni, tapogatózó patámba akadt egy takaró, azzal tértem vissza. Lyra vállára terítettem, aki összehúzta magán. Úgy tűnt, egy kicsit alábbhagyott a remegése, de a lángokról nem vette le a tekintetét.
– Ha azt gondolod, nem vagyok képes ilyesmire, nem ismersz engem – szólalt meg hirtelen.
Sejtettem, hiába állnék le vele vitatkozni, csendben mellé telepedtem inkább.
– Néha megrémülök attól, amiket teszek – folytatta. – Nyugtattam magam, csak azért vettem el a tőrt tőle, mert mégis jobb helyen van nálam, mint annál az őrültnél. Micsoda nevetséges hülyeség.
***
Döbbenten figyelte a tőrt a patájában. Egészen hosszú, karcsú, könnyű fegyver volt, nem túl éles, viszont annál hegyesebb. Biztosan nem okozna semmi nehézséget valakit megölni vele. Csak egy gyengéd döfés a bordái közé, és…
A markolatát néhány vörös ékkő díszítette, mintha csak az áldozatai vérétől színeződtek volna el. Elképzelni sem tudta, miként is került ez a tárgy ide, színpadi kelléknek tűnt inkább, leszámítva hogy a pengéje egészen biztosan nem csúszik vissza a markolatába. Nem férne bele ugyanis.
Közelebb lépett a kőasztalon heverő pónihoz. A fáklya halvány fényénél ki lehetett venni a cukijegyét, természetesen Pearl volt az, lassan, egyenletesen lélegzett, szemei csukva. Megrángatta a láncokat, amik tartották, ám azok nem engedtek: egy nagyobb lakat fogta őket össze.
– Mit keresünk mi itt? Mit akarsz Pearltől? Engedd el!
Nagyon jól tudod, mit akar tőle, vagyis te mit akarsz tőle. Ne add a hülyét – futott át a fején, de elhessegette a kellemetlen gondolatait.
Lento szinte lenézően mosolygott rá.
– Ugyan, mit is. Nem is kell ennél jobb áldozat az új lantodhoz.
– Add ide azonnal a kulcsot! – kiáltotta, a fiúra fogva fegyverét.
– Nincs nálam sajnos. – Még mindig az a mosoly.
– Akkor hozd ide!
– Különben mi lesz?
Lyra nyelt egyet. A tőrre pillantott, ami jól láthatóan reszketett a patájában.
– Ejnye, mire mennél vele, ha engem ölnél meg. Itt állnál egy barát nélkül, egy félkész hangszerrel, Forge pedig csak még jobban utálna. Ezt akarod?
Fogalmam sincs, mit akarok – gondolta, de nem szólt semmit.
– Hát persze, hogy nem. – A csődör egészen közel lépett hozzá, szinte hozzáért a tőr hegyéhez. – Van másik lehetőség is: fejezd be, amit elkezdtél. Gondolj csak bele! Holnap reggel Pearl táskáját megtalálják egy padon, benne búcsúlevél: nem akar közétek állni, ezért elutazik. Ki tudja, mi történt vele? A lényeg, hogy eltűnt! Végre senki nincs az utatokban. És ami a legjobb, téged senki nem fog gyanúsítani semmivel.
– És a saját lelkiismeretemmel hogy számolok el? – kérdezte vicsorogva.
– Ó, nem mondtam, hogy nem lesz nehéz. Emlékszel? "Szívedből szakíts ki érte egy darabot". Ha nem lenne rossz érzés, nem is működhetne. Jusson eszedbe inkább, mit kapsz cserébe! Tiéd lesz álmaid csődöre.
– De ilyen áron? Hogyan ölhetném meg a legjobb barátom?
– A szerelem háború, hallottad már? Csak azt kapja, amit megérdemel. Nem is értem, miért nevezed még mindig a barátodnak, hiszen átvert téged. Teljesen közömbös vagy már iránta, valld be. Egy kis nosztalgia fog visszatartani a célodtól?
– Nem vagyok rá képes…
– Pedig senki más nem fogja helyetted megtenni. Ez a te dolgod. Lépj oda, és szúrd le. Egyszerűbb, mint gondolnád, csak véghez kell vinni. Hiszen előbb-utóbb mind meghalunk! Holnap elmegy sétálni az erdőben, és széttépi egy vadállat. Akkor aztán szidhatod magad, amiért kihagytad az alkalmat. Gondolod, a lant nélkül Forge beléd szeret? Meg akarod várni, hogy Pearl magától tűnjön el?
Lyra teljesen összezavarodva állt, szemébe könnyek gyűltek. Lento várakozva nézett rá egy darabig.
– Hihetetlen, milyen gyáva vagy. Nem veszed észre, amint folyton kihasznált téged? Rajtad élősködik, mint egy pióca. Még azt is elveszi, amit a legjobban szeretsz. Ne gondolkozz már annyit!
Mintha csak félálomban járna, odalépett az asztalhoz, ahol a fehér póni éppen ébredezett. Óvatosan nekifeszült a láncoknak, arca eltorzult a fájdalomtól. A szemeiben értetlenség és félelem ült.
– Lyra… – nyögte elhalóan, nehezen forgó nyelvvel.
A zöld egyszarvút furcsa undor fogta el. Felébredtél hát a mesebeli álmodból, hercegnő? Nem vagy már olyan, mint egy érinthetetlen márványszobor? Félted a nyavalyás életed? Könyörögni fogsz?
– Milyen szép vagy, Pearl, még így piszkosan is – mondta végül a lánynak. – Bármikor ezer csődört találhattál volna magadnak, neked mégis az enyém kellett. Igaza van Lentonak, egykor barátok voltunk, mégis elárultál. Azt hittem, nehéz lesz megszabadulnom tőled, de tévedtem. Nem érzek semmit. Viszlát, Pearl, odaát találkozunk.
Mindkét patájával megragadta a tőrt, és a magasba emelte, az egyetlen fáklya fénye megcsillant rajta. Beszívta a levegőt, hogy teljes erőből sújthasson le, Pearl hullámzó mellkasára koncentrált. Pillanatok alatt átcsúszik a penge a bordái között, és már halott is. Szinte érezte a vért, a ragacsos, vörös, forró, fémszagú vért a patáin. Látta, ahogy a hófehér bundát lassan bugyogva átszínezi.
Összeszorította a fogait, nagyot fújt. Ez nem fog menni. Majd háromra. A mellső lábai úgy reszkettek, mintha bármelyik pillanatban kihullhatna belőlük a fegyver. Egy. Ismét nagy levegőt vett. Kettő.Megpróbálta a könnyeket kipislogni a szeméből. Miért nézel így rám, Pearl? Miért sajnálsz engem? Nem én leszek az áldozat!
Könyörgöm, szólj valamit! Vergődj, csapkodj, menekülj, sikolts!
Mintha csak a gondolataiban olvasott volna, Pearl szája mozogni kezdett, először végtelenül halkan beszélt, nem is lehetett érteni, mit mond, majd hangja suttogássá erősödött.
– …, Lyra. Tedd meg, Lyra. Oly sokat segítettél már nekem, olyan sokkal tartozom… Boldog vagyok, ha az életemmel visszafizethetem a kölcsönt.
Lyra patájából kihullott a tőr, csilingelve pattant egyet az asztalon, majd a földre esett. A zöld unikornis zokogva borult barátnője testére.
– Pearl, pici Pearl, te buta, álmodozó szamár… – nyöszörögte sírástól reszkető hangon, patájával a türkiz sörényt simogatva. – Hogy mondhatsz ilyet… Hogyan is lennék képes bántani téged…
Pearl arcához hajolt, könnyeik összekeveredtek. Majdnem megöltem – futott át az agyán. A legkedvesebb, legártatlanabb pónit a világon. A legjobb barátom. Annyi ereje sem maradt, hogy felkeljen.
Valami nagyon oda nem illő zajt hallott a távolból, mintha valaki nevetett volna. Lento!
Úgy tűnt, a csődör igazán jól szórakozik.
– Elnézést, hölgyeim, amiért félbeszakítom a mulatságot – mondta kacagva. – De sajnos nem bírom elviselni ezt a melodrámát.
Hangjából maró gúny csepegett, ahogy feléjük indult.
– „Tedd meg, Lyra!", azt mondja! Bravó, művésznő, igazán szép előadás volt, okosabb vagy, mint hittem. És nézd ezt az értetlen arcot, még mindig nem hiszi el, hogy kijátszották.
– Fejezd be, Lento! – üvöltött rá Lyra. – Bárhogyan is csavarod a szavakat, nem hagyom, hogy Pearlt bántsd!
– Ó, nem hagyod? – kérdezte a fiú száz fogat kivillantó mosollyal, és a következő pillanatban egy laza ívben elhajította a fáklyát a fal mellé.
A két kanca elszörnyedve figyelte, amint hirtelen magasra csapnak a lángok, mintha csak olajjal lenne átitatva a fa. Jó szagú szalma, az olajszag! – jutott Lyra eszébe, és a kirakós utolsó darabja is a helyére kattant a fejében.
– Nem hagyod? Akkor most mentsd meg a tűzhaláltól! Igazán nem akarhatod, hogy élve elégjen!
– Őrült vagy!
– Miért mondasz ilyet a legjobb barátodnak? Hiszen látod, mennyire megkönnyítettem neked a választást! Viszlát, Lyra Heartstrings. Remélem, valóra váltod az álmodat.
Hármat lépett, és már kívül is volt az ajtón, a zöld egyszarvú legnagyobb döbbenetére. Odabent egyre tomboltak a lángok, a fa nedvesen sercegett, és iszonyatos mennyiségű szürke füstöt okádott magából, miközben égett.
Lyra kétségbeesve nézett körül bármi után, amit barátja kiszabadítására használhatna. Felkapott a fal mellől egy gereblyét, a nyelét beakasztotta a lánc alá, és teljes súlyával ránehezedett, ugrálni kezdett rajta, de a lánc tartott.
– Menekülj, kérlek – hallotta Pearl hangját, ám nem törődött vele.
– Segíts feszíteni!
Mindketten nekiestek a láncnak, de semmire nem jutottak. A tűz egyre perzselőbben égetett, a levegőjük fogytán volt. Füst marta a torkukat és a szemüket, folyamatosan köhögtek.
Lyra a lakatnak esett, rávágott teljes erejéből néhányszor, de az acél meg sem karcolódott. Micsoda egy hasznavehetetlen egyszarvú vagyok! Bárcsak tanultam volna egy ide illő varázslatot! – gondolta fuldokolva. Koncentrálni próbált, a szarva olyan fényesen izzott, mint még soha, a legerősebb mágiáját szabadította a zárra, ami bármely hangszert tönkretett volna. Fülsértően pendült a fém, a lakat mégsem nyílt ki.
Azt hitte, menten lángra kap a bundája. Utolsó erejéből felmászott a kőlapra, ráfeküdt barátnőjére, szorosan átölelte, hátha valahogy megóvhatja.
– Lyra, semmi értelme – köhögte Pearl. – Mind a ketten megfulladunk, ha itt maradsz.
Nem tudott már beszélni, csak megszorította a fehér póni testét. Nem hagylak magadra – üzente a szemével. Lassan elsötétült körülötte a világ, ahogy a levegő elfogyott. Legalább a tüzet nem is fogjuk érezni. Furcsa, milyen nyugtató érzés meghalni. Mintha csak repülnék.
Úgy érezte, erős lábak ragadják meg, és félrependerítik. Nagyot puffant a talajon, szinte csillagokat látott. Az asztal alatti kevés tiszta levegőből jókorát szippantott, ettől kicsit kitisztult a feje. Felette egy szürke alak állt, és a láncokat rángatta.
– A lakatot, Forge! – krákogta égő torokkal, erőtlenül.
Abban a pillanatban a zárszerkezet izzani kezdett, és bugyogva kifolyt a kulcslyukon, apró fémtócsát képezve a padlón. A lánc végei elszabadultak, és a fiú eltűnt egy fehér csomagot cipelve.
Egyetlen gondolata az volt, hogy legalább Pearl már biztonságban van. Olyan egyszerű lett volna elheverni a kellemesen hideg földön, és akkor minden problémájától megszabadulna. Elképzelni sem tudta, a fiú miképp bukkant rájuk időben, de abban biztos lehetett, nem teszi zsebre, amit kapni fog tőle, ha ezt megússza. Mégis, életösztöne nem hagyta nyugodni, araszolva kúszni kezdett a kijárat felé. Nem hitte, hogy elérheti, a lábai nem engedelmeskedtek az akaratának, látása elhomályosult. Éles fájdalomra tért magához, mikor Forge a sörényénél fogva kirángatta a friss levegőre.
Percekig csak feküdt köhögve, azt hitte, a tüdejét is kiköpi. Forgott vele a világ, de a friss levegőtől lassan kezdte jobban érezni magát.
Egy arc bukkant fel előtte.
– Mi a fenét kerestetek itt, elárulod? Hol van a drágalátos zenész barátod?
Próbált megszólalni, de egy hang sem jött ki a torkán, csak tátogott, mint a partra vetett hal.
A fiú egy összegyűrt papírlapot vágott a szemei közé.
– Megmondanád, mi ez? Hova utazik Pearl?
– Hadd… Hadd magyarázzam meg… – sikerült végre kinyögnie.
– Tudod mit, tartsd meg magadnak. Majd ha egy kicsit megnyugodtam, beszélünk róla.
Súlyos léptekkel távozott, és Lyra egyedül maradt a fűben fekve. Egyre csak sírt és nevetett felváltva a szomorúságtól, a szégyentől és a megkönnyebbüléstől, sokáig, nagyon sokáig, míg a hajnali harmat egészen el nem áztatta a bundáját.
*
A terem sokkal nagyobb volt, mint amit érdemelt volna, és mégis sokkal kisebb, mint ahova kényelmesen beférhetne az összes vendég. Nem mintha mind miatta jöttek volna el, a legtöbbjüknek megakadt a szeme a „buli” szón, és már indultak is. Persze hogyan is gondolhattam, hogy majd szép csendben lelépek? Éppen csak a legkedvesebb zenész szakos társaitól köszönt el, mikor egyikük kitalálta ezt az egészet. „Csak négyen-öten jövünk, iszogatunk, beszélgetünk” – szólt a terv. Azután valaki kirakott egy cetlit a faliújságra „Lyra Búcsúbuli” felirattal, és elszabadult a pokol.
Hirtelen az egyik kisebb klubhelyiségből átkerült az egész az egyik nagyobb klubhelyiségbe, a büfések felajánlották a szolgálataikat és került bárpult, betoltak egy kisebb emelvényt és elnevezték színpadnak, a zene szakosok mellé betársult négy böhömnagy hangfal és egy lemezjátszó. Utólag jobbnak is tűnik, hogy így alakult, hiszen a tömegben Lyra szinte elveszett, éppen csak néha szóltak hozzá azok, akik jobban ismerték korábbról, mikor szobája ajtaja nyitva állt. Komolyan gondolod? Mihez fogsz kezdeni? Ezek voltak az állandóan ismétlődő kérdések, és ő csak ugyanazokat a semleges válaszokat adta rájuk csendesen mosolyogva, egy üveg almaborral a patájában.
Szerette volna, ha Forge és Pearl is eljön, de eddig még nem tűntek fel. Nem tudott rájuk haragudni emiatt, bár a történteket már egyszer megbeszélték, és úgy tűnt, Pearlnek sikerült lecsitítania a csődör indulatait. "Érted tette, szerelemből!" – visszhangoztak fejében a fehér egyszarvú szavai. Elismerte, milyen bután viselkedett, belátta, mennyire félreismerte Lentót, együtt értetlenkedtek, miért is lehetett rá ekkora hatással, összeölelkeztek, a lányok pityeregtek kicsit, és ezzel el volt intézve. Hihetetlen mázli, hogy Forge a keresésükre indult, és megtalálta a levelet, sikerült elcsípnie az egyik évfolyamtársukat, aki látta a vörös sörényű pónit a hegyoldalon Pearllel, és még időben észrevette a felszálló füstből a bajt. Minden úgy történt, mintha valamilyen erő vigyázott volna rájuk azon a napon, próbálták a gondolataikat elterelni arról, miként is végződhetett volna a kaland, ha valami balul üt ki.
Persze tudtak róla, hogy Lyra el fog menni. Győzködték, hogy maradjon, próbálták megértetni vele, már megbocsájtottak, nem kell csak emiatt elköltöznie.
Valamit azonban nem mondott el nekik, mert maga sem értette. Néha egy-egy pillanatra, mikor a napfény olyan furcsa szögben esett az udvarra, vagy miközben lángok ritmusos táncát figyelte, elfogta a késztetés, hogy valamit tönkretegyen, valaminek véget vessen. Olykor ez a dolog a saját élete volt, néha egy ártatlan szemeteskuka, ám legtöbbször elborzadva vette észre, Pearlre gondol. Képtelen volt megmagyarázni, miért ilyen hihetetlenül féltékeny rá, csak abban lehetett biztos, minél kevesebbet találkoznak, annál jobb lesz mindkettőjüknek.
Végül a barátai a buli végére érkeztek meg, mikor már azon gondolkodott, kizavarja a megmaradt vendégeket, és a szervezőkkel együtt nekilát takarítani. Megdöbbent rajta, milyen sokat jelent neki az, hogy eljöttek, mennyire szereti őket még most is. Széles mosollyal indult feléjük, hogy üdvözölje őket.
– Végre itt vagytok! Éppen menni készültünk.
– Úgy kellett rábeszélnem ezt a morgós szamarat – legyintett Pearl –, szerinte elég lett volna, ha kikísérünk holnap az állomásra. Tudod, biztosra vettem, valamelyik hajnali vonatra felpattansz, és köszönés nélkül lelépsz, ezért jöttünk igazából.
Vicces, éppen ezt terveztem – gondolta.
– Nagyon jól esik, hogy időt szakítottatok rám. De ti is sejtitek, nem megyek el örökre, biztosan sokat találkozunk még, és majd írok is. – Maga is megdöbbent rajta, milyen folyékonyan hazudik.
– És mégis, mik a terveid? – kíváncsiskodott a csődör, akire közben átragadt a lányok vidámsága. – Hová fogsz utazni?
– Csak nektek megsúgom – nézett körbe lopva a teremben. – A legelső vonatra felugrok, ami éppen indul az állomásról.
– Hihetetlen, hogy itt hagyod az akadémiát.
– Ugyan, miért? Nem ragadt rám eddig sem szinte semmi a koszon kívül itt. Bármerre is megyek, biztosan találok majd nálam ügyesebb zenészeket, akiktől tanulhatok. A többi pedig úgyis csak gyakorlás és gyakorlás.
– Nem tudunk lebeszélni róla, ugye? – kérdezte Pearl.
– Nem, hiszen ismersz, milyen makacs vagyok. A szobámban vár a bőrönd bepakolva.
Néhány percig méregették egymást, mintha csak most találkoztak volna utoljára, és próbálnák egymás arcát a memóriájukba vésni. A csendet szokás szerint Lyra törte meg.
– Nem bírom nézni a fancsali képeteket! Forge, pattanj, hozz a hölgyeknek valami innivalót!
A szürke póni a fejét csóválva indult el a pult felé.
Lyra a barátnőjéhez hajolt.
– Ügyesen leráztam, mi? Van valami, amit meg kell beszélnünk.
– Mi az? – kérdezte a Pearl zavartan.
Egy apró dobozkát vett elő, és a patájába nyomta.
– Nyisd csak ki.
A fehér egyszarvú óvatosan kinyitotta, majd elkerekedtek a szemei. A dobozban egy apró, finoman munkált, szív alakú aranymedál hevert.
– Forge-tól kaptam. Igazából ez volt a legelső ajándékom tőle. Szeretném, ha most a tied lenne.
– Nem… Nem fogadhatom el – rázta a fejét Pearl.
– Tedd csak el. Te sokkal inkább megérdemled.
Nem nyílt alkalom további ellenkezésre, mert a fiú visszaért az italokkal, Lyra pedig hátat fordított nekik, és a pici színpad felé indult. Lekapcsolta a zenét, amire a még jelenlevő néhány póni rögtön figyelni kezdett rá.
– Szeretném ezt a dalt a barátaimnak ajánlani. Köszönöm, hogy ilyen sokáig kitartottatok mellettem! – kiáltotta.
Kivette lantját a tokból, és rázendített a legkedvesebb lassú számára, amit ismert. Hangszere, bár még nem volt teljesen bejáratva, gyönyörű, telt hangon szólalt meg.
Felnézett közönségére, és örömmel látta, a párok táncolni kezdtek, és beállt közéjük Forge és Pearl is. Olyan szép pár vagytok. Miként is lehettem képes közétek állni? – merengett magában. De most, mikor végre a medál is, és Forge is a tied, nekem ismét szinte semmim sem maradt. Egy marék kotta, és ez a félkész varázshangszer, amit már soha többé nem fogok befejezni. Értetek, a legjobb barátaimért örömmel lemondtam a szerelmemről, és lemondtam rólatok is, hogy soha többé ne árthassak nektek.
Földön túli nyugalom szállta meg, teljesen egyedül volt, apró szigetként a ringatózó pónik között. Lehunyta a szemeit, kizárta a világot maga körül a tudatából. Azt sem vette észre, mikor a lanton a rúnák halvány zafírszín fénnyel teltek meg egy percre, csak hogy ismét elhalványuljanak, és ha lehet, még mélyebbre süppedjenek a fába.
Arra, hogy valami nincs rendben, akkor ébredt rá, mikor az utolsó akkord elhalása után a szarva izzásának megszűnésével együtt a hangszere is eltűnt a patái közül, mégis érezte, mintha vele lett volna. Zavartan nézett szét, ki tréfálta meg, de a jelenlevők csak most fejezték be a táncot, és éppen felé fordultak, hogy megtapsolják. Szörnyű balsejtelem kezdte gyötörni egyre erősödve, egyetlen szó nélkül becsapta a lant tokjának fedelét, és halottsápadtan a kijárat felé indult. Nem állt meg a záporozó kérdésekre, a marasztaló érintésekre sem, eszébe sem jutott, mit fognak róla gondolni a többiek. Egyenesen a sötét szobájába rohant, felkapta a bőröndjét, leszáguldott a lépcsőn, és már kint is volt az épületből. Nem mintha nagyon sietős dolga lett volna, ám nem mert megállni. Ki kellett ürítenie a fejét, egy kis mozgásra volt szüksége, elmenekülni a rettenet elől, ami az agya egyik hátsó szegletében fokozatosan alakot öltött.
Vágtában tette meg az utat a vasútállomásig, ami ilyen késő este szinte üresen kongott. Épp csak néhány póni lézengett a csarnokban, akik a személyzethez tartoztak, és a szemetet szedték fel, vagy a gépek működését ellenőrizték. A pénztárban jegyet váltott a leghamarabb induló járatra, elengedve a füle mellett úticéljának nevét. A vágányokhoz futott, és mielőtt még az unott arcú kalauz elindíthatta volna a szerelvényt, felpattant a legutolsó kocsiba. A lába alatt megmozdult a padló, mikor elindultak, és ő keserű örömmel szemében figyelte a távolodó állomást, mintha életének épp lezárult fejezetétől búcsúzna.
A vonaton a kései órára való tekintettel nem utaztak túl sokan – sejtette, hogy majd hajnalban, a kisebb falvakon áthaladva azért meg fog telni a kocsi, viszont most még könnyedén találhat magának egy üres fülkét. Bezárkózott az egyikbe, és lehúzta a sötétítőfüggönyöket, nem mintha tartott volna a leskelődőktől, de kényelmesebben érezte magát tőle.
Óvatosan, ugrásra készen elhelyezkedett, majd azt gondolta: Szívesen játszanék most egy dalt. A szarva halványan felfénylett, és a lant megjelent előtte. Úgy ragadta meg, mintha bármelyik pillanatban lábai nőhetnének, és elmenekülhetne. Elszörnyedve futtatta végig patáját az oldalába rótt rúnákon, most egészen ártalmatlannak tűntek, mégis mintha a belsejükben erő lüktetett volna. Egy réges-régi beszélgetés sejlett fel előtte, amit talán előző életében hallott – persze bizonyos tekintetben így is volt.
"Meg van még a régi csellód?" – "Nem lennék képes megválni tőle, mint azt te is tudod."
Mindig veled volt, igaz, nagypapa? Még ha én soha nem is láthattam egy pillanatra sem. Nem tudtál megválni tőle, mert eggyé vált veled.
A Lentóval együtt eltűnt pergamendarab jutott az eszébe.
"Szívedből szakíts ki érte egy darabot". Milyen ismerős, milyen furcsa, hogy nem vettem észre az összefüggést.
"A Hatalom hangszerei, micsoda bolondság. Mindent feláldozol érte, és mikor végül a tied, rájössz, soha többé nem leszel képes használni” – visszhangoztak Nagypapa szavai a fejében. Miért, nagypapa? Te mit áldozhattál fel érte? Miért nem mondtad el? Azt hitted, így majd megvédhetsz?
„Tudod, kedves barátom, ha te nem segítesz nekünk, talán majd az unokád fog."
A tudás hatalom, és nem a tudatlanság! De lehet, egyszerűen csak képtelen voltál erről beszélni, annyira fájdalmas az emlék. Én is így fogok járni? Többé elő sem merem majd venni, annyi biztos. Beszélni sem merek majd róla?
Miben áll vajon az igazi ereje? Rengeteg dolognak kell utánajárnom.
Nagyot ásított, fejét nekitámasztotta az ablak hűvös üvegének. Odakint a végtelen sötétben rohanó tájat csak a vonatból kiszűrődő fénytócsák világították meg. Három napja nem aludt, talán csak egy órát összesen, és ez lelassította a gondolatait. Most úgysem képes minden kérdésére választ találni, de mégis jobb lenne, ha tiszta fejjel töprenghetne. Van vajon büfé kocsi? Innom kellene egy kávét.
Alig gondolta végig, feje lecsuklott, a mellső lábára hullt, és már el is nyomta az álom.
– Ponyville, végállomás! – ordított be a kalauz anélkül, hogy kicsit is tekintettel lett volna a szunyókáló unikornisra.
Lyra szédelegve tápászkodott fel, nagyokat pislogott a váratlan reggeli napfényben, néhány másodpercig fogalma sem volt róla, hol is van, és miként került ide. Lassan visszatértek az emlékei az elmúlt néhány napról, és a csomagjai összeszedésébe fogott. Elszánt tekintettel lépett ki a kocsiból, hogy végignézzen a peronon. Utolsónak sikerült leszállnia, a többi utasnak már csak a távolodó hátát láthatta, vagy amint éppen összeölelkeznek családjukkal, akik kijöttek eléjük az állomásra. Magában mosolyogva nézte az érkező nagyszüleiknek megörülve ugráló csikókat. Hát, nekem nem fog senki ennyire örülni! –gondolta.
Tévedett.
Az állomás előtt álldogálva körbetekintett az ébredező kisvároson, kíváncsian fülelte az ismeretlen zajokat, nagyokat szippantott az idegen illatokból – valahol éppen valami finomat sütöttek reggelire. Ez lesz hát az új otthonom.
– Szia! – ugrott neki váratlanul egy rózsaszín, leginkább vattacukorra emlékeztető sörényű föld póni, és majdnem ledöntötte a lábáról. – Sosem láttalak még erre! Az én nevem Pinkie Pie, téged hogy hívnak? Éppen csak átutazóban vagy, vagy rokonaid laknak itt? Kik azok? Várj, ne mondd meg, kitalálom!
– Nem, nem ismerek itt senkit, most költözöm ide… – vágott közbe a szóáradatnak.
– Ó! Ne mondd, hogy nem ismersz senkit, hiszen az előbb mutatkoztam be! Ugye barátok leszünk? Szállást keresel? Ismerek pár kedves pónit, akiknek van kiadó szobájuk. Ugye el tudsz jönni este az üdvözlő bulidra? Mit is mondtál, mi a neved?
– Lyra Heartstrings, örvendek – felelte, nem kicsit meglepődve a pink kanca túláradó kedvességén, majd elgondolkodva hozzátette: – Mondd csak,… Pinkie, ugye? Van itt könyvtár?
***
– Megőrülök! – kiáltottam hitetlenül, mikor befejezte a történetet. – Végül aztán kiderült, igazi Hatalom hangszere-e a lantod?
Szomorúan mosolygott, nem látszott rajta, hogy igazán megkönnyebbült volna most, hogy mindent elmondott.
– Attól félek, az. Tudod, az első napokban rengeteg időt töltöttem el olvasással. Elképesztő szerencse, de itt, Ponyville-ben van az egyik leggazdagabb könyvtár, persze a canterloti után.
– Igen, jártam már ott, igaz, nem vagyok túl nagy könyvmoly. Azt hiszem, a Harmónia egyik eleme vezeti most, Sparkle kisasszony, ha nem tévedek.
– Jól tudod. Persze amikor ideköltöztem, ő még a fővárosban lakott, a könyvtárat egy idősebb néni gondozta.
– És mit találtál?
– Leginkább csak mondákat, említéseket, töredékeket, ezért is tartott olyan sokáig, mire a kirakósnak elég darabkáját a helyére illeszthettem. Igazából két felfedezésem volt, amik tényleg megváltoztatták az életem. Az egyik, az, miszerint Lento gitárja is jó eséllyel mágikus.
Értetlenül pislogtam rá.
– Várj, eddig azt tippeltem volna, ő is a csuklyásoknak dolgozott. Ha már van egy hangszerük, minek nekik másik?
– A tipped helyes, sőt, én azt hiszem, a három közül, akik nagypapát meglátogatták azon az éjjelen, ő lehetett az egyik. Azt gondolom, azért próbálták meg rábeszélni az öreget a segítségre, mert Lento gitárja nem elég erős.
– És az mitől függ? Nem volt elég jó zenész?
– Korántsem, zseniális volt. Viszont minden jel arra mutat, a hangszer a készítése során a gazdája negatív érzéseiből táplálkozik, és minél nagyobb darabot szakítasz ki a szívedből, ahogy a pergamen fogalmaz, annál erősebb lesz.
– A tied milyen erős lehet? – kérdeztem elmélázva. Így utólag, a történetét ismerve úgy tippeltem, eléggé.
– Sosem próbáltam, és nem is fogom. Ha az egész sztorit nézed, elejétől a végéig, mindenemet elvesztettem miatta, így valószínűleg nagyon erős.
– Miért lett akkor Lentóé gyenge?
– Egy póni egyedül nem képes erős hangszert készíteni magának. Ha úgy áldozod fel mindened, hogy közben tisztában vagy vele, milyen hatalomra teszel szert cserébe, azzal semmire sem mész. Úgy tűnik, az igazán erős Hatalom hangszereinek hordozóit mind gyengébbek húzták be a csőbe, akaratuk ellenére. És itt jön képbe a második dolog, amit felfedeztem.
– Mégpedig?
– A hangszer ereje az érzelmeidet változtatja meg. Röhejes nem? Tényleg tudtam volna használni arra, amit elterveztem, hogy Forge belém szeressen. Éppen ez a félelmetes benne, úgy dolgozik, mint egy folyó, lassan, de biztosan alakítja át az érzéseidet, észre sem veszed, és akik körülötted vannak, a legjobb barátaid sem.
– Jóságos ég, mennyit hallhattad őt zenélni! Teljesen kiforgathatott a jellemedből! És ha összetöröd a gitárját, megszűnik a varázslat?
– Meg, de most gondolj bele, mindez hosszú évekkel ezelőtt történt. Azóta megtanultam elfogadni, ami történt, amivé váltam, új barátaim vannak és új életem. Hányszor ábrándoztam róla, bárcsak a kezeim közé kaphatnám! Hányszor képzeltem el, amint apró darabokra töröm! De tudod, ha ott állnék kezemben a gitárral, lehet hogy hezitálnék. Nem lennék rá képes.
– Gondolod, végül Forge sem véletlenül talált rátok az égő fészerben?
– Nem vagyok biztos benne, mennyire tervelte ezt ki előre. Szerintem ez lehetett a B terv.
Rágódtam pár pillanatig azokon, amit mondott.
– És mi az értelme mindennek? Mit nyertek a te hangszereddel, ha egyszer utálod őket?
– Csak sejtéseim vannak. Egyszer majd megjelennek az ajtóban, kérni szeretnének valamit. Tudod mit válaszolnék most?
– Elküldenéd őket melegebb éghajlatra.
– Így van, mert nincs vesztenivalóm. De mi lesz akkor, ha közben férjhez megyek, családot alapítunk? Ha születik egy gyönyörű, okos kislányom? Mit fogok nekik válaszolni, ha engem is éppen úgy megfenyegetnek, mint nagypapát? Kívánhatom-e neki ugyanazt a sorsot, ami nekem jutott, vagy végre megtanultam a leckét, és megszakítom a kört? Nagypapa előtt hány generáció lehetett még, aki nemet mondott?
Milyen terv lehet az, melyben nem számít egy röpke póniöltő? Olyan súlyos következményeket implikált, amiről beszélt, jobbnak láttam, ha bele se gondolok.
– Néha eszembe jut a legegyszerűbb megoldás, amivel kiszállhatnék a hülye játékukból, de attól félek, sosem leszek elég gyáva ahhoz, hogy megtegyem. Sokkal csábítóbb lenne, ha egyszer nekivágnék megkeresni őket, átvenni a kezdeményezést, végre elébe menni a sorsomnak, és tudod mit? Nem olyan ügyesek ám, mint azt képzelik magukról. Nem sok, nagyjából egy maroknyi nyom már a rendelkezésemre áll, amin elindulhatnék. Lento, vagy akárhogy is hívják? Nevetnem kell! Kis hal ő ebben a játszmában, egyáltalán nem érdekel, él-e, hal-e. Azokat szeretném egyszer a patáim közé kapni, akik az egész mögött állnak, akik a szálakat mozgatják.
Tekintete furcsa lángban égett, miközben beszélt, arca grimaszra torzult.
– Egyszer esküszöm, elindulok, és nem nyugszom addig, amíg legalább annyira tönkre nem tettem őket, mint ők a családomat! – kiáltotta, és teljes erejéből az asztalkára csapott.
Ijedten rezzentem össze az üres csészékkel együtt, és Lyra is döbbenten, szinte félve emelte szemei elé saját lábát.
– Nem… Ez nem én vagyok… Bocsáss meg, kérlek, bocsáss meg… – suttogta fejét lehajtva, arcán könnyek gördültek végig. – Látod, mit tettek velem? Szörnyeteget csináltak belőlem.
Zokogni kezdett, én pedig ismét megbénultam, mozdulni sem tudtam, csak néztem rá, mint annak idején, mikor találkoztunk az újévi buliban. Esetlenül felé nyújtottam a lábam, bármit megadtam volna érte, ha képes lennék megvigasztalni, mégsem jutott az eszembe semmi.
– Nem, ez nem igaz – nyögtem ki végül, hangom kevésbé lehetett megnyugtató, mint ahogy szerettem volna.
– Hiszen te is félsz tőlem! – pityeregte elesetten.
– Azok után, amiket meséltél? Jobban ismerlek, mint bárki – próbáltam meggyőzni. – Hogyan is félhetnék tőled?
A sírás hangtalanul rázta a vállait, szemét összeszorította.
– Akkor ölelj át, kérlek…
Szó nélkül engedelmeskedtem, most, mikor kimondta, már tényleg egész jó ötletnek tűnt, magamtól is eszembe juthatott volna. Szorosan magamhoz húztam, a mellkasomba fúrta a fejét, éreztem, nagyokat hüppögve kezd megnyugodni. Rettentően sajgott a szívem, hogy ismét sírni látom, egészen törékenynek tűnt az ölelésemben. Tétován felemeltem az egyik lábam, végigfuttattam selymes sörényén, amitől még erősebben bújt hozzám. Teste melegétől és illatától ősi ösztönök kezdtek ébredezni bennem, mindenemet odaadtam volna, csak megvédhessem, meg akartam nyugtatni, a végtelenségig képes lettem volna simogatni, meg… meg akartam csókolni.
Önző disznónak éreztem magam a gondolataim miatt, mert visszaéltem a helyzetével. Milyen messziről is indult a kapcsolatunk, úgy tűnt, mintha nem is négy napja, hanem legalább egy éve történt volna. Én csak egy táncot szerettem volna, bosszúból, hogy a barátaim arcára fagyasszam a gúnyos mosolyukat. Hiszen nemsoká összepakolom a cuccaimat, és a nyakamba veszem a világot, még magam sem mondhatom meg, az egész letelepedést, üzletnyitást véghez tudom-e, vagy véghez merem-e vinni. Mit láthatott meg bennem, ami miatt engedte, hogy ilyen közel kerüljünk egymáshoz?
A közelsége teljesen elvette az eszem, alig voltam tudatában, mit teszek. Patámmal gyengéden felemeltem az állát, és a gyönyörű, hatalmas szemeibe révedtem. Óvatosan letöröltem a könnyeit, és lassan közelebb hajoltam hozzá. Ajkai hívogatóan szétnyíltak, a számban éreztem forró, mentaízű leheletét.
Ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó, és én ijedten hőköltem hátra, mintha valami bűnös dolgon kaptak volna rajta.
– Lyra! – hallottam Bon-bon elfojtott hangját.
A zöld póni kelletlenül, és cseppet mérgesen csukta be a száját.
– Basszus, Bon, nem tudsz kopogni? – fordult a barátnője felé.
– Beszélnünk kell.
– Jó, majd holnap beszélünk.
– Nem holnap, most!
Tudtam, ez a végszó az utolsó lehetőségem, hogy elmeneküljek, mielőtt még olyasmit tennék, amiben nem vagyok biztos, később nem fogom megbánni. Feltápászkodtam inkább.
– Akkor én megyek is, beszéljetek nyugodtan. Így is éppen elég sokáig alkalmatlankodtam.
Amint kifelé indultam, Lyra elkapta a lábam.
– Egy óra múlva átugrok egy üveg borral – szólt, szemeiben pajkos tűz égett.
– J… jó – nyögtem ki.
Bon-bon nem repesett az örömtől, mikor elhaladtam mellette.
Az utcára lépve tapasztalnom kellett, ismét hatalmas, sűrű pelyhekben hull a hó, mégis esélye sem lehetett lehűteni a bennem tomboló forróságot. Annyira boldog és izgatott voltam, legszívesebben kiugrottam volna a bőrömből, és hazáig szökdécseltem volna mint egy kecske. A néhány szembe jövő póni arcán, akikkel összefutottam, értetlenség ült a túláradó jókedvemet látva, rosszallóan néztek rám, mintha részeg lennék, én pedig majdnem megöleltem őket. Kettesével véve a lépcsőfokokat rohantam fel a lakásomba, csak úgy döngött a faszerkezet a lépteim alatt.
Nem bírtam egy helyben megülni otthon sem. Egy óra múlva! Folyton az időt néztem, míg fel-alá járkáltam, hihetetlenül lassan vánszorogtak a másodpercek. Rövidesen minden lábam sajogni kezdett, emlékeztetve a délutáni megerőltetésre, én pedig csak akkor eszméltem rá, milyen hosszú és kalandos volt eddig a napom. A tükörhöz ugrottam, szinte megrettentem a saját látványomtól: rövid sörényem össze-vissza állt, bundámat kétes eredetű elszíneződések tarkították a korizással egybekötött hason csúszva közlekedéstől. Te illatos szalma, milyen igénytelen vagyok! Mit fog rólam gondolni, ha így talál? Biztosan csak azt, hogy ilyenek ezek a csődörök. De arra azért mégsem lehetek büszke, hogy le sem zuhanyoztam.
Besiettem a fürdőszobába, oda sem figyelve beállítottam a zuhany hőfokát a télen megszokottra, de valamiért most nagyon forrónak tűnt a víz. Pont olyan forró, mint az ő teste is volt, ott, a kandalló előtt… Megráztam a fejem, és hirtelen a hideg állásba fordítottam a csapot, majd ordítozva ugráltam a zuhany alatt, amint a jeges víz a bőrömhöz ért.
Be kellett vallanom magamnak, nem frissültem fel tőle, egyszerűen túl hosszú volt a napom. Csak ki kellett néznem a sötét városra, a hópelyhek esése megbabonázott, szinte leküzdhetetlen fáradtságot éreztem. Kétségbeesve pillantottam körül, és megtaláltam a konyhában árválkodó reggeli kávém maradékát, úgy ahogy volt, hidegen felhajtottam. Még cukrot is elfelejtettem tenni hozzá, keserűsége éppen a kellemesség határán szántotta végig a torkom, szokatlan ízt hagyva a számban.
Fogat kell mosnom! – hasított belém a felismerés, és ismét a fürdőszoba felé vettem az irányt. Vajon ő hogyan csinálja, hogy mindig ilyen friss, menta és mézeskalács illat lengi körül? Ismét elkönyveltem magamban, mennyire titokzatos lények a kancák, miközben elszántan sikáltam a fogsorom.
Miután végeztem, megpróbáltam úgy leülni, hogy ne lássam az órát, és kényszerítettem magam a békés újságolvasásra. Mikor aztán kopogást hallottam az ajtó felől, egy ijedt Wonderbolt sebességével repültem oda kinyitni.
Az ajtóm előtti kis teraszon Cart álldogált. Annyira megdöbbentem, még a számat is elfelejtettem becsukni. Kissé bizonytalanul nézett rám, sörényében jókora hópihék olvadoztak. Teljesen meg is feledkeztem már a tegnapi beszélgetésünkről, az agyamat erőltetve próbáltam visszaemlékezni, miben is maradhattunk.
– Szia – köszönt végül. Igen, a hangja még nem a régi, vontam le a következtetést. Igazán kíváncsi voltam rá, mi is folyik vele kapcsolatban, de az időpontot nem találtam a legalkalmasabbnak arra, hogy kiderítsem.
– Szia! – feleltem kurtán. Zavartan pislogott körbe, valószínűleg meglepte, hogy nem hívom be. Tényleg bocsánat, Cart, de most nagyon meg szeretnék szabadulni tőled.
– Figyelj, van egy perced? – kérdezte bátortalanul.
– Hát, szóval… Ami azt illeti… Jelenleg éppen…
– Teljesen rosszkor zavarok. Már itt se vagyok.
Hátat fordított, mintha menne, de azután mégis meggondolta magát, és megtorpant.
– Nem, miket is beszélek, csak egy pillanat az egész – kezdte újra.
Várakozva figyeltem, mikor kezdődik már az a pillanat.
– Emlékszel arra, amit tegnap mondtam? Aztán a munkások félbeszakítottak.
– Igen, persze – vágtam rá. – Ráadásul a pihenőnapodon. Gondolom jól megmostad a fejüket.
– Ne is mondd, hamarabb ért véget ez a kis szünet, mint szerettem volna. Ma aztán a nyakamba szakadt a munka rendesen, egész nap azt sem tudtam, hol áll a fejem.
– Nem csoda, hiszen nemsoká indulni kell tovább. Purse-szel beszéltél?
– Igen, vagyis milyen hülye vagyok, nem fontos, nem ezért jöttem. Tudod, tegnap el akartam mondani valamit.
– El is mondtad, úgy rémlik – néztem rá a memóriám erőltetve.
– Igen, te meg jól félre is értetted.
– Akkor elnézést…
– Rá se ránts, mindig kicsit lassú voltál az ilyesmiben.
Fogalmam sem volt róla, miről beszél.
– A lényeg az, hogy úgyis képtelen vagyok rendesen elmondani, inkább megmutatom – hadarta.
Arcán halvány pírral közelebb lépett, és egyszerűen megcsókolt.
Amennyire össze lehettem zavarodva, vissza is csókoltam. Hiszen éppen erre vártam, nem igaz? Puha, selymes ajkak érintésére, egy lányra, akit átölelhetek. Tényleg kicsit csoki íze van – ébredtem rá hirtelen, valami mégsem stimmelt. Csoki, és nem menta. Hol vagyok, és ki ez itt? Cart, te vagy az? Miért teszed ezt velem – miért csináljuk ezt egymással?
A távolból üvegcsörömpölést hallottam, és mintha álomból ébredtem volna, kezdtek tisztulni a gondolataim. Fejemet a hang irányába kaptam, csak hogy az utcán egy széttört borosüvegből szétterülő, maga után vörös havat hagyó tócsa mellett Lyrát pillantsam meg, aki a kendőjébe burkolózva minket bámult. Tekintetében értetlenség, harag és a megbántottság kifejezései váltották egymást, majd hirtelen megfordult, és elvágtatott.
– Lyra! – kiáltottam utána, miközben leszáguldottam a lépcsőn.
Az utolsó lépcsőfokon a túlerőltetett lábaim felmondták a szolgálatot, a felgyülemlett hókupacon megcsúsztam, és elvágódtam. Mire sikerült feltápászkodnom, a mentazöld egyszarvú eltűnt a sötét hóesésben.
Egészen Bon-bon házáig rohantam sántikálva, de annak minden ablaka sötét volt. Nem ide futott? Hol lehet? Merre keressem? Mit fogok neki mondani? Miként is tudnám ezt megmagyarázni?
Kétségeim között hazaoldalogtam. Cart közben már szintén eltűnt, csak a lépcsősor tetején a nyitva maradt ajtó árulkodott arról a pillanatról, melyben egy csapásra minden tervem úgy dőlt össze, mint egy kártyavár, üres kérdéseket hagyva hátra a fejemben.
Lehet, hogy ekkor találkoztam vele utoljára?
Rettenetesen hideg reggel volt, azt hittem, lefagynak a füleim, mire a kávézóba átsétáltam. Levetettem magam a megszokott helyemre az ablak mellé, és egy akkorát ásítottam a velem szemben lévő asztalnál ülő meglepett póni felé, egészen azt hihette, keresztben le akarom nyelni. Sajgó patával integettem Horte-nak, hogy mihamarabb siessen megmentésemre, egy olyan adag kávéval, amitől nagyobb, de kevésbé edzett lények, mint például egy medve, valószínűleg szívrohamban haláloztak volna el. Kedves barátom, Punchy Mane olvasószemüvegét az orra hegyére tolva rosszallóan pillantott ki hangomat hallva az irodájából, ahol éppen tartózkodott, és amint meglátta, milyen állapotban vagyok, anyai gondoskodással elkészített nekem egyet az italai közül, melyet csak „energiafröccs” néven emlegetett, és természetesen némi alkoholt is tartalmazott.
Nagyokat kortyoltam az édes, meleg kotyvalékból miközben az ablakon át figyeltem, miként takarítják odakint tagbaszakadt föld póni munkások a havat kotrógépeikkel az utakról. Abban meglehetősen biztos voltam, nem fogok eljutni a szekeremmel a kisebb tanyákhoz a fél méteres hóban, ami az éjszaka esett, hiába is indulok neki holnap. Majd a gazdák elém jönnek egy szánnal, ahogy ilyenkor szokták, bár azért ismét megfordult a fejemben, hogy a szarvamat és csekély varázserőmet szívesen felcserélném most egy pár szárnyra. Meg egyébként is, jelen pillanatban inkább lennék bárki más, csak saját magamtól megszabadulhatnék.
Úgy elrepült fél óra az életemből, szinte észre sem vettem; odakint egyre jobban világosodott, majd kisütött a nap, ellenben a fejemben tomboló sötétséggel. A hirtelen jött fény bántotta fáradt szemeim, az italomra koncentráltam inkább, és megpróbáltam rendet vágni kavargó gondolataim között. Észre sem vettem Purse érkezését, csak mikor a nagydarab pegazus egy reccsenés kíséretében lezöttyent mellém az asztalhoz, majd nyakát behúzva sandított Punchy irányába, vajon a tulaj észrevette-e, miként rongálja a berendezést. Kicsit megnyugodott azt látva, hogy a kanca belefeledkezett a munkájába, és végre felém fordult.
– Szevasz haverom – köszöntött vidáman, miközben kissé meghajolva vizslatta az arcomat. – Hogy nézel ki, mi van veled?
– Valami nyavalya kerülget. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, folyamatosan egy gombócot érzek a torkomban, és szörnyen fáj itt – mutattam a mellkasomra.
– Ugyan, túl fiatal vagy ahhoz, hogy bármi bajod legyen. Miért nem tudtál aludni? Nem iszol túl sok kávét?
– Nem többet, mint eddig. De egyszerűen folyamatosan jár az agyam, képtelen vagyok pihenni. Ha egy percre becsukom a szemem, az ő vádló, mézszínű tekintetét látom magam előtt, nem bírom kiverni a fejemből. Állandóan a hangját hallom, szavai egyre a fülemben visszhangzanak. Magamon érzem az érintését, a melegét…
– Csak ennyi? – szakított félbe kedélyesen. – Emiatt egy másodpercig ne aggódj, mindössze szerelmes vagy, te szamár!
– Szerelmes? – kérdeztem megütközve. – Soha életemben nem voltam szerelmes, de ennél azért jobb érzésnek képzeltem.
– Persze hogy jobb, amíg nincs semmi baj, de ha valami rosszul sül el, pont olyan könnyen kerülhetsz magad alá tőle. Mesélj, mi történt?
Lemondóan legyintettem, elképzelésem sem volt róla, hol is kezdhetném a történetet. Purse nem tágított, várakozva nézett rám, kissé idegesen belevágtam hát a közepébe.
– Cart megcsókolt.
A döbbenet és a felismerés kifejezésének olyan komikus keveréke ült ki pegazus barátom arcára, amitől szinte felvidultam.
– Ez sok mindent megmagyaráz! – kezdte, mikor szóhoz jutott. – Minden gondolata körülötted forgott mostanában, de ezt azért nem sejtettem. A két legjobb barátom egymásba habarodik, micsoda öröm! Nem mondom, furcsa egy páros vagytok, bár az is igaz, Cartot nehezen tudnám elképzelni akárkivel is. Mit beszélek, azt se gondoltam volna, valaha is szerelmes lesz, amilyen régóta ismerem, hamarabb látom meg benne a barátot mint a kancát. Na de a lényeg, legyetek boldogok!
A patámba temettem az arcom.
– Várj csak – folytatta a monológját gyanakodva –, és mi van a kis zöld egyszarvúlánnyal, Lyra, igaz? És… Cart szeme nem mézszínű… Ó.
Ennél találóbban magam sem fogalmazhattam volna meg, lassan bólogattam hát a megvilágosodását látva.
– Ajjaj – nyögte –, ebbe a helyzetbe már nálad jóval rutinosabbak is belebuktak, mondd csak el szépen, mi történt?
– Igazából ennyi, Lyra meglátta, én meg akartam magyarázni, de eltűnt, és most mind a ketten utálnak – próbáltam kicsit szétszórtan összefoglalni a bánatom. – És tudod, pont így voltam Carttal, ahogy te is, eszembe nem jutott volna, barátságnál többet is érez irántam. Nagyon megbántottam mindkettőjüket, és ha igazad van a szerelemmel kapcsolatban, most éppen ilyen kétségbeesetten ülnek ők is egyedül a fájdalmukkal, mint én. Rettenetesen undorodom magamtól emiatt.
– Na szép.
– Purse, te egy fokkal tapasztaltabb vagy nálam, mondd meg, mit tegyek? Mikorra fogok ebből kigyógyulni? Legszívesebben kirohannék a világból. Nem is várok holnapig, összepakolom a cuccaim és eltűnök Vanhoover felé.
– Ez a legrosszabb, amit tehetsz – nézett rám mérgesen. – Hidd el, az ilyen sebek soha sem gyógyulnak be teljesen. Ha most lelépsz, csak betokozódik, a helye örök életedre megmarad, és fájni fog, amikor csak rágondolsz.
– Akkor mit csináljak?
– Nagyon egyszerű, szépen megbeszéled velük, ami történt, hogy ők mit éreznek, hogy te mit érzel, és megoldjátok ezt a problémát.
– Könnyen beszélsz, de mit is mondhatnék nekik? A szemük elé sem merek kerülni, inkább elásom magam a hóban.
– Ne haragudj, de hülye vagy, és amit végképp nem hittem volna, gyáva is. Szedd össze magad, viselkedj csődörhöz méltó módon.
Összeszorítottam a fogaim, próbáltam magam elszánni. Purse habozásomat látva fenyegető tekintetet lövellt felém.
– Ide figyelj – mondta dühösen –, nem érdekel a lantos barátnőd, és tudod mit, nem érdekelsz te sem, ha annyi eszed van, és nem hallgatsz rám. De ha meg mered azt tenni Carttal, a legjobb barátommal, hogy itt hagyod a kétségei között, és nem beszéled ezt meg vele, többet soha az életben nem akarlak látni, megértetted?
Biztosra vettem, nem haragszik igazából ennyire, komolysága mégis meglepett. Most, mikor ebbe a megvilágításba helyezte a dolgokat, rá kellett jönnöm, igaza van, egyszerűen tartozom Cartnak annyival, hogy odaállok elé. És meglehet, talán nincs minden veszve Lyrával kapcsolatban sem. Meg kell próbálnom helyretenni ezt a félreértést.
Felhajtottam a maradék italomat, és lassan feltápászkodtam.
– Fogalmam sincs, sikerül-e, de megpróbálom – határoztam el. – Megyek, beszélek velük.
– Hidd el, nem olyan bonyolult, mint elsőre tűnik. Sok szerencsét.
A kávézótól Lyra lakhelye esett közelebb, arrafelé indultam hát elsőnek a hókupacokat kerülgetve. Végre idekint voltam, a hideg és a mozgás felélénkített, bíztam benne, sikerül a véghezvinni a tervem. Ilyen kora délelőtt biztosan otthon lesz, és bocsánatot kérhetek tőle.
Végül persze semmi nem úgy alakult, mint szerettem volna, már az ajtóban elakadtam. Hiába kopogtam be kétszer is, senki nem jött kinyitni. Tanácstalanul ácsorogtam előtte még néhány percig, aztán elindultam megnézni, hátha a pici édességüzletben találok valakit. Hétköznap lévén meglepett volna, ha Bon-bont nem lelem bent, az ajtón hívogató „Nyitva” felirat állt, letopogtam hát patáimról a havat, és benyitottam. Az édességekkel megrakott pult mögött serénykedő krémszínű kanca hideg pillantással fordult felém.
– Szia, Bon-bon – köszöntem óvatosan.
– Jó napot uram, mit parancsol? – felelte, ha a hangjával ölni tudott volna, ott estem volna össze.
– Igazából Lyrát keresem, beszélni szeretnék vele.
– Nincs itthon. Még valamiben segíthetek?
Néhány másodpercig csak álltam ott tátott szájjal, azt latolgatva, érdemes-e erőltetnem a dolgot, végül arra jutottam, nem vagyunk olyan viszonyban, hogy bármit tegyen értem.
– Köszönöm, nem – válaszoltam inkább, és kiléptem az ajtón.
Elkeseredetten néztem fel az emeletre, hátha látom bármi jelét annak, hogy otthon van. Úgy gondoltam, Bon-bon nem mondott igazat, hiszen ha egész éjszakára szó nélkül eltűnne a lakótársa, azt nem fogadná ilyen nyugodtan. Ezen kívül úgy rémlett, semmi oka nincs rám ennyire feltűnően haragudni, hacsak nem beszéltek tegnap este óta. Hiába nézelődtem, az ablakok csukva voltak, és semmi jelét nem leltem annak, bárki is lenne odabent. A ház másik oldalát is ellenőriztem, mert nem voltam biztos benne, melyik oldalon is lehet a nappalija, ám nem jártam több sikerrel.
– Lyra! – kiáltottam fel, a hangom erőtlennek tűnt, valószínűleg meg sem hallotta. Az utcákon és a ház előtti kis téren havat sepregető lakók annál kíváncsibban fordultak felém, gyanítottam, pillanatokon belül elég kellemetlen helyzetbe fogok kerülni, ha így folytatom. Tépelődve lestem körül, és úgy döntöttem, nem érdekel.
– Lyra! – Ez most hangosabban sikerült, néhány messzebb munkálkodó póni is a lapátjára támaszkodva kezdte várni az előadást. Rémesen éreztem magam, de mintha az egyik sötétítőfüggöny megrebbent volna, és ez új erőt adott.
– Lyra, beszélnünk kell!
Semmilyen választ nem kaptam, mégis egyre jobban belelovalltam magam, hogy akkor is elmondom, amiért jöttem.
– Megbántottalak, tudom, de hidd el, nem ezt akartam! Az egész csak egy szörnyű félreértés!
Bizonytalanul pislantottam magam mögé, nem voltam hozzászokva ennyi figyelő szempárhoz. Ha ez a büntetésem, hogy mindenki orrára kötöm a legmélyebb érzéseimet, hát legyen, elfogadom.
– Négy napja, mióta először találkoztunk, képtelen vagyok rajtad kívül másra gondolni! Ismersz, milyen lassú ökör vagyok, nem értettem saját magamat!
Legszívesebben elsüllyedtem volna, annyira zavarban voltam, az egész arcom vörösen égett a fülem hegyéig.
– Most már tudom, miért! Szeretlek, Lyra! – kiáltottam teli tüdőből, és vártam, hogy rám szakadjon az ég. Semmi ilyesmi nem történt, még csak választ sem kaptam, a függöny sem rezdült többet. Lehet, hogy hiába jöttem ide? Tényleg nincs itthon, vagy csak így áll bosszút? Mit tehetnék még?
Tanácstalanul ácsorogtam pár percig, közben ismét megindult körülöttem az élet, amint a közönségem visszatért a munkájához. Egy öreg, ősz sörényű, maga mögött megrakott táskát cipelő néni bökött oldalba, mikor elhaladt mellettem.
– Jól csinálta, kedvesem – bíztatott reszketeg hangon. – Ha fiatalabb lennék, biztos nem hagynám idekint fagyoskodni!
– Köszönöm… – feleltem letörten.
Eddig egyből egy sem sikerült, vontam le a következtetést – itt volt az ideje, hogy továbbinduljak a Sweet Home vendégház felé. Nagyon reméltem, Cartnál több szerencsével járok. Hiszen azóta ismerem, amióta az eszemet tudom, és persze rengetegszer vesztünk már össze semmiségeken, amint az minden igazán mély barátságban előfordul. Olyan viszont még nem történt, hogy másnapra bármelyikünk átvitte volna a haragját, és ne lettünk volna képesek megbeszélni a nézeteltéréseinket kulturáltan.
Lógó orral baktattam át a térre, ahol barátom hatalmas szekere állt. Körülötte már nagyrészt eltakarították a havat, néhány láda hevert csak a földön, mintha éppen rakodás folyna, ám senkit nem láttam a környéken. Nem volt Cartra jellemző, hogy a munkát félbehagyja, azt sejtettem inkább, messziről megláthatta közeledtemet és most elbújt. Azóta nem csinált ilyet, amióta egész kis korunkban először kiütközött rajta a föld pónik ereje, de az alapján, amiken az elmúlt napokban keresztülmentünk, nem tűnt annyira lehetetlennek.
– Cart, gyere elő – kértem halkan.
A szekér ponyvája alól elfojtott szitkozódást hallottam, majd kisvártatva a barna kanca kászálódott le róla. Az arca egészen olyan volt, mint csikó korában, mikor rossz fát tett a tűzre, nyakát behúzva indult felém.
– Nuts, barátom, kérlek, pofozz fel! – könyörgött. – Megérdemlem, tudom jól. Ez a legkevesebb azok után, amit tettem.
Egy pillanatig csendben méregettem, fogalmam sem volt, mit is válaszolhatnék. Azt kevésbé éreztem egyértelműnek, hogy minden, ami történt az ő hibája lett volna, mégis biztos lehettem benne, ilyen gyerekes büntetéssel gyorsan könnyíthetnék a lelkiismeretén. Ugyanakkor eszembe jutott az a kép, mikor egy bárban a tulaj kérésére három nagy hangon kötekedő pónit pakolt ki az utcára fél lábbal, anélkül, hogy az italát kilöttyintette volna, és féltem tőle, reflexből helyre tesz. De mik is jutnak az eszembe, nem vagyunk már csikók, és sohasem tudnám bántani.
Próbaképpen felemeltem a lábam, ő pedig úgy hunyorított, mintha csak komolyan gondolná, képes vagyok megütni. Végül mindössze az orrára koppintottam egyet kedvesen, amitől annyira komikusan értetlen arcot vágott, muszáj volt megölelnem. Mikor átnyaláboltam, mély, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle hirtelen, nem tudtam eldönteni, sír-e vagy nevet, valószínűleg egyik lehetőség sem állt távol a valóságtól.
– Akkor nem haragszol rám? – kérdezte vékony hangon.
– Ugyan, én is éppen olyan hibás vagyok a történtekben – próbáltam megnyugtatni.
– Úgy féltem, hogy örökre vége a barátságunknak!
– Buta vagy, ilyen soha nem történhet.
Lassan elengedtem, ő pedig elfordult, és a könnyei gyors törölgetésébe kezdett, mintha attól tartana, hogy meglátom. A tekintetét kerestem, mert szerettem volna tisztázni vele az érzéseimet.
– Figyelj, szeretném, ha ezt megbeszélnénk – kezdtem bizonytalanul, nehezen jutottak eszembe a szavak. Mégis, azok után, amennyire Lyra háza előtt megaláztam magam, ez a második menet csak könnyebb lehetett.
– Nagyon megtisztelsz engem azzal, hogy szeretsz, és tudom, nem vagyok rá méltó. El nem mondhatom, mennyire sajnálom, de képtelen vagyok úgy viszonozni, ahogy neked szükséged lenne rá. És nem azért, mert bármi kifogásom lenne ellened, mert azt gondolom, nagyon kedves és szép lány vagy.
– A kedves talán túlzás – nevette –, azt viszont sejtem, hogy nem vagyok az eseted.
– Erről szó sincs! Értsd meg, amióta az eszemet tudom, ismerlek és szeretlek. Olyan vagy nekem, mint a családom, vagy még több, a fogadott testvérem, és ebből a szerepből nagyon nehéz kitörni. Ha lenne időnk, talán képes lennék átformálni a gondolkozásom, de másképp alakult.
– Igen, addig halogattam a dolgot, míg elkéstem, találtál magadnak valaki mást. Mikor együtt láttalak titeket, annyira hihetetlenül féltékeny lettem, megijedtem, el foglak veszíteni. Ki akartam kényszeríteni a döntésedet, és látod mi lett a vége. Nem sejtettem, hogy pár nap alatt ennyire előrehalad a kapcsolatotok.
– Ne rágd magad emiatt, engem is meglepett.
– És most mi lesz? Beszéltél vele?
– Megpróbáltam, de látni sem akar.
– Hülye, hülye, hülye vagyok! – nyögte, a fejét a szekér oldalába verve. – Mindent elrontottam!
– Ne csináld ezt – kértem. – Mondtam már, legalább ennyire hibás vagyok én is, mert nem értettem meg, amit mondani akarsz, és amiért saját magamat sem értettem meg.
Csendben álltunk pár percig, míg az elhangzottakon rágódtunk. A kanca arcán láttam, valami huncutságon töri a fejét.
– Mindig is lassú voltál ezekben a dolgokban – bökte ki végül, vigyorában végre felfedezni véltem a régi Cartot. Már értettem, miről beszél, és egyetértően bólogattam.
– Holnap indulsz, vagy maradsz még? – kérdezte.
– Nem lehet, különben nem érek időben Canterlotba. Együtt megyünk, igaz?
– Természetesen! A világért sem hagynám ki a társaságod, barátom. Viszont előtte tennem kell egy kis kitérőt, menj csak előre, majd utolérlek.
– Ahogy szeretnéd. Akkor majd találkozunk, inkább készülődök én is, és nem zavarlak a pakolásban.
– Te sohasem zavarsz, hisz tudod.
Örömmel indultam hazafelé. A két beszélgetésemből legalább egy sikeres volt, és bármennyire sajog is a szívem, már nem hagyom el Ponyville-t szegényebben, mint ahogy megérkeztem.
Másnap dél körül kicsit idegesen pillantottam körbe az üres szobámban, keresve, miket fogok itt hagyni. A fiókokat már kiürítettem, a bőröndömben súlya alapján benne volt minden, amit hoztam, a kis konyhában elmosogattam, és a fürdőszobából is összeszedtem a cuccaim. Ha elfelejtek valamit, majd Withersék megőrzik nekem, amíg újra erre nem járok – próbáltam nyugtatni magam, ám rémes hiányérzet gyötört. Valószínűleg csak Lyra miatt, mert egyébként mindent elintéztem.
Reggel kint jártam az állomáson, és feladtam előre az olyan csomagokat, amikre nem lesz szükségem Canterlotig, hiszen minek is cipekednék feleslegesen. A szekerem, mely Cartéhoz képest nevetségesen aprónak tűnt, kint várt a ház előtt leponyvázva. Azokat a holmikat, amik nem voltak különösebben érzékenyek az időjárásra, eddig sem vettem ki belőle, a többit meg délelőtt lehurcoltam már, és kellően rögzítettem. Éppen csak annyi hiányzott, hogy a bőröndjeimet felhajítsam rá. Nemrég járt nálam pegazus barátom, Purse, akinek éppen dél felé vezetett az útja, megköszöntem neki mindent, amit értem tett, megígértettem vele, legkésőbb a Napünnepkor találkozunk ugyanitt, majd figyeltem, amint cseppet sem kecsesen, de annál vidámabban integetve elrepül.
Miközben bezártam a kis lakás ajtaját, ötvenedjére is végiggondoltam, merre lesz érdemes indulnom először, hiszen idekint meglepően jó idő kerekedett tegnap óta, hét ágra sütött a nap, és valamivel fagypont felett lehetett a hőmérséklet, mert az ereszből vígan csordogált a víz. Nem akarok elakadni a sárban, így a Valley tanya után az erdő felé indulok, döntöttem el. Ott még jó ideig fagyott lesz a talaj, és bármerre is kerüljön Cart, egész biztosan összefutunk, hiszen az ő batárja még kevésbé bírja a latyakot.
Leballagtam a lépcsőn, és bekopogtam Withersékhez elbúcsúzni. A csikók rettenetesen sajnálták, hogy nem tudtunk eleget játszani, cserébe alaposan összeborzoltam a sörényüket, és megígértem nekik, mikor legközelebb jövök, több időt töltök majd velük. A nagyi ajándékképp egy akkora halom sütit nyomott a patámba, szinte alig találtam neki helyet a kocsimon. Elköszöntünk hát, és megígértem nekik, időben írok majd, amint kiderül, mikor érkezem ismét.
Nem volt más hátra, egy mély sóhajjal utoljára szétnéztem, és befogtam magam a szekér elé. Legyűrtem az erős késztetést, hogy Bon-bon háza felé induljak, hiszen tegnap mindent elmondtam, amit akartam, felesleges lenne újra bohócot csinálnom magamból. Megfordultam inkább a fővárosba vezető északi út felé, és a szokásos tempómat felvéve baktattam végig az utcákon.
A hó éles ragyogásától megfájdult a szemem, alig győztem hunyorogni. Így történhetett, hogy a Ponyville szélén, az út melletti egyik utolsó padon üldögélő magányos, mentazöld alakot csak akkor vettem észre, mikor már majdnem elhaladtam mellette. Szívem hatalmasat dobbant, mikor felismertem, a meglepődéstől szólni sem bírtam.
– Jó napot, Honeynut úr – köszönt felém, arcáról képtelen voltam leolvasni az érzéseit.
– Üdvözlöm, kisasszony – feleltem, mikor megtaláltam a hangom. – Azt hittem, nem is találkozunk többet.
– Én is azt hittem – mondta halkan.
Bármi is lehetett az, ami megváltozott, meg akartam ragadni a lehetőséget, hogy bocsánatot kérjek.
– Lyra, kérlek, hallgass meg…
– Mindent tudok – vágott közbe.
Bizonytalanul néztem rá, vajon mégis mennyi lehet az a minden, amire gondol?
– Hallottalak tegnap – ismerte be.
Hála az égnek, mégsem volt teljesen hiábavaló, amit tettem.
– Akkor tudod, hogy szeretlek.
– Igen, tudom. Én viszont tartozom még egy vallomással.
Kíváncsian vártam, mivel képes újra meglepni.
– A helyzet az, hogy Bon-bon nem amiatt nem kedvel, mert féltékeny lenne rád. Ő tud arról a fogadalmamról, amit akkor tettem, mikor ideköltöztem. Nem akartam ezt elmondani, nehogy megbántsalak. Azok után, ami Forge-dzsal történt, megígértem magamnak, ilyen soha többé nem fog előfordulni.
– Igen, szörnyű, amit műveltem, éppen azért, mert már nem először jártál így. De szeretném megmagyarázni…
– Nem tetszik neki, hogy folyton utazol – folytatta a szavamba vágva –, nem tart megbízhatónak. És az én hitem is megrendült, azt gondoltam, félreismertelek, és jobb lesz, ha többet nem látjuk egymást.
– Mégis eljöttél – motyogtam magam elé. – Miért?
– Cart járt nálam.
Erre végképp nem számítottam, leesett állal néztem rá.
– Egész jól elbeszélgettünk. Nagyon régóta és igen jól ismer téged – tette hozzá.
– Jaj nekem, csak nem mesélte el a pelenkázós történetet?
– De, attól félek – felelte kuncogva. – És még sok mást is. Nagyon ritka, értékes kincs egy ilyen barát, tudod?
– Persze hogy tudom.
– Vigyázz is rá nagyon.
– Igyekszem.
Várakozva néztem rá, biztosan nem csak azért jött, hogy ezt elmondja.
– Mikor jársz megint erre? – kérdezte egy perc csend után.
– Egy szavadba kerül, és el sem megyek – vágtam rá.
– Csak blöffölsz. Mi lenne azzal a rengeteg pónival, akik számítanak rád?
Már megint rácsodálkoztam, hogy ennyire ismer. Teljesen igaza volt, egy napos késést is nehezen bocsájtottam volna meg magamnak.
– Éppen az a jó benned, hogy ilyen lelkiismeretes vagy, nem igaz? – tette hozzá.
– Legyen két hét – feleltem, ezúttal megfontoltan. – Tizenkét nap, ha kilépek.
– Én itt leszek. Azt hiszem, addig ráérek a tartozásod behajtásával. Viszlát, Honeynut úr.
Egy titokzatos pillantást küldött még felém, azzal hátat fordított, és elsétált a belváros irányába.
Mire gondolhatott? Arra, amire én? Lyra, igazán nagyon gonosz vagy, nem mondtad ki, hogy szeretsz. Magamra hagysz a bizonytalanságban? Hadd szenvedjek az elkövetkezendő két hétben? Meg is érdemlem, és örömmel viselem el érted. Csak kérlek, legalább egyszer pillants vissza, hogy tudjam, jelentek a számodra valamit.
Sokáig figyeltem, amint távolodik, nem bírtam mozdulni. Már majdnem lefordult az utca végében, mikor végre hátranézett. Láttam az arcán a meglepetést, hogy még itt talál, ajkai széles vigyorra húzódtak.
– Indulj már, te lökött! – kiáltotta felém, lábával legyintve, és én olyan földöntúli boldogsággal vágtam neki az előttem lévő hosszú útnak, mint eddig még soha: volt már hova visszatérnem.
*
Tél. Neked mi jut eszedbe róla? Mert nekem elég sok minden. Jég, fagy, halál. Ünnepek, család, barátok, ajándékok, végtelen játék a hóban. Kandallóban pattogó tűz melege, előtte egy mentazöld egyszarvú lány hever, aki talán csak rám vár.
Köszönöm neked,
– családom, hogy toleráljátok furcsa hobbimat
– Thorin, a lektorálást – minden benne maradt hiba az én bűnöm
– Lucky Roll, Shidotoku, Bitterman, az építő jellegű kritikát
– Verac, GeN. Garus, Omega, Dokuganryuu Masamunya, Wolfesz, Zsebkendős, Moonshiner, a bíztatást és lelkesedést
– kedves olvasó, hogy elolvastad.
Az utóbbi néhány hónapban több szempontból is kísérleti írást olvashatott, aki vette a fáradtságot. Miután legelső pónis történetem, a Trixie-t befejeztem, különös űr maradt bennem – rettenetesen kínzott egy egész héten át, hogy írjam meg, aludni nem bírtam tőle, azután elkészült, és nem voltam vele megelégedve. Ráadásként maradt egy rakás lekötetlen kreativitásom, amit az akkor éppen induló Scriptorium sem orvosolhatott. Éreztem, valami újat kell kezdenem, de most olyat, ami nem akadályoz a mindennapi életben, amit kényelmesen, a saját tempómban megírhatok.
A Trixie-nek az egyik baja szerintem az volt, hogy mindössze tíz oldalas. Csomó minden történik benne, mindenki meghal a végén, de tele van OC-kkel, akik senkit sem érdekelnek. Másodjára valami sokkal Stephen Kingesebbet (és tudom, pokolra jutok, amiért ide merem írni ezt a nevet) szerettem volna, ahol oldalakon keresztül nem történik semmi, csak a szereplők beszélgetnek, miközben az olvasó barátkozik velük. Azután majd valahol a vége felé, amikor már kellően aggódik értük mindenki, jöhet az igazi cselekmény.
Igen ám, de miről írjak? Egyértelmű volt, hogy valami Lyrásat akarok, hiszen Trixie mellett ő a másik kedvenc karakterem (tudjátok, hideg színek, fehér sörény), valami drámait, és… valami romantikusat. Éppen azért, mert fogalmam sincs, miként kezdjek neki, nem is vagyok különösebben romantikus alkat. Szeretem viszont az ilyen történeteket olvasni és nézni különböző animációs filmekben, és az ezerszer ismételt kliséket jogom van nekem is felhasználni, talán még egy ügyeset csavarhatok is rajtuk. Szerelemről és barátságról akartam írni, olyasmit, aminek a végén a szereplők nyugodtan nekifoghatnának egy „Kedves Celestia Hercegnő" levélnek, ha éppen lennének olyan viszonyban a nevezett uralkodóval.
Harmadik szokatlan dolog a számomra az a rengeteg párbeszéd, amiből az Ünnepek nagy része áll. Világ életemben utáltam párbeszédet írni, nem is tudtam soha. Azután az egyik Scriptorium feladat megoldása közben azon kaptam magam, a karaktereim elkezdtek beszélgetni, vitatkozni, ugratni egymást a fejemben, és nekem csak le kellett gépelnem. Bíztam benne, működni fog a dolog hosszabb távon is, és így született ez a novella.
Megpróbáltam magam beleképzelni annak a helyébe, aki írásból szeretne megélni, hátha tanulok egy kis alázatot, és azt hiszem ez a része a tervnek sikerült. Nem mondom, van benne kihívás, hogy munka után – közben – előtt, család és alvás mellett – helyett írjon az ember, de korántsem annyi, mintha ezt pénzért kellene csinálnom. Hányszor akartam a sarokba dobni az egészet ez alatt a majdnem négy hónap alatt! Hányszor ültem le az üres képernyő elé úgy, hogy egy szó nem sok, annyi sem jutott az eszembe! Ilyenkor csak és kizárólag ti tartottátok bennem a lelket azzal a sok széppel, amivel bíztattatok, és az, hogy nem kell az eredménynek tökéletesnek lennie, hiszen nem akarom eladni. Ahhoz képest próbáltam komolyan venni, és rengetegszer átolvastam a fejezeteket, mielőtt kiadtam volna a kezem közül, igyekeztem közöttük egy maximum két hetes határidőt tartani, de például az elejétől a végéig az egészet egyszer sem olvastam még el. Pedig tudom, ráférne, mert nagyon sok olyan modorosság akad benne, amit kigyomláltam volna, ha emlékszem rá, hogy beleraktam (és most például zokogás rázza a vállaim).
Nem kevés veszélye van azért annak, ha az ember az agyára szabadít egy csapat pónit, együtt sír, együtt nevet velük, velük tölti az ébrenlétének hatvan, és az álmainak kilencven százalékát. Nehéz elengednem őket, hiszen egytől egyig mind az én gyermekeim, ráadásul rossz szülő módjára nem is szeretem őket egyenlőképpen. Mire az irományom végére jutottam, ott tartok, hogy Lyrát legszívesebben addig ráznám, amíg ki nem esik belőle ez a gonosz, szarkasztikus, piszkálódó jelleme, Honeynutnak pedig a sörényét üvölteném le, hogy fejezze már be a töketlen mulya viselkedést és egy picit nézzen már magába. Ugyanakkor sajnálom, hogy nem töltöttem el több időt a mindig szelíd és álmodozó Pearllel, vagy hogy ilyen pici szarkavaró szerep jutott az atlétikus termetű, hangját pajzsként maga elé eresztő Cartnak.
Most már késő, mivel a novellának vége, ám az is igaz, hogy a történetnek nincs. Hiszen éppen az a jó az ünnepekben, hogy minden évben élvezhetjük őket, nem igaz? Vajon Honeynut meg fogja nyitni a boltját, és boldogan élnek Lyrával, amíg meg nem halnak, vagy egyszerűen nem tud ellenállni az út hívásának? Lyrának születik pici csikója, és a csuklyások vajon meg fogják fenyegetni? Most, hogy övé a legerősebb lant, el fog valaha is indulni, hogy a patájába kapja a sorsát, és vajon sikerrel jár? Mi történt Forge-dzsal és Pearllel az akadémia után, össze fognak házasodni? A végtelenségig fog utazgatni Cart és Purse, vagy találnak maguknak mást is, amivel tartalmasabbá tehetik az életüket? Rengeteg kérdés, melyekre nem hiszem, hogy feltétlenül én fogok válaszolni.
Csupán egyetlen dologban vagyok biztos.
A pónik észrevétlen belopták magukat a lelkünk egy csöndes, titkos zugába, és amíg maradnak, a mesék soha sem érnek véget.
Kellemes ünnepeket.
Nite
2012. 12. 20.